17. fejezet: Jövőképek

1999

Remus Lupin meggyötörten térdelt a hófehér hóban, szinte nem is érzékelte a külvilágot maga körül. Arca talán még a hónál is fehérebb volt, csak a vágások mentén vöröslött a bőre. Borostyán szemei üvegesek voltak, az állán sűrű borosta sötétlett. A kezei remegve nyúltak a sírhoz, hogy letörölje a feliratot.

James Potter

(1960-1998)

és fia

Harry Potter

(1980-1999)

- Sajnálom, James – suttogta szomorúan. Alig két hete Voldemort megint lecsapott. Megölte Harryt, egészen az Azkabanba ment érte. A legrosszabb az volt, hogy Harry már nem is bánta a halált, egy év az egy év. Megtört. Remus egészen addig nem értette, hogy miért akarta Voldemort holtan látni őt, amíg meg nem jöttek az újabb hírek.

Adriana eltűnt.

Mármint a halálfalók elől is. Mintha a föld nyelte volna el. Remus nagyon aggódott, borzalmas pletykák terjengtek a lányról. Egy héttel ezelőtt Arthurral el fogtak egy halálfalót és kikérdezték. Mesélt nekik a lányról, mesélt arról, hogy Voldemort mi mindent tett vele.

Amikor Fred meghallotta, egy napig csak törte s zúzta a berendezést.

- Szeretted őt? – kérdezte akkor Molly a fiától könnyes szemmel.

- Igen. Nem voltam szerelmes belé, de nagyon szerettem. Szeretem… és borzasztó belegondolni abba, hogy az a féreg hozzáért… ó, te jó ég, talán az összes gyilkoló féreg hozzáért…

- Fred… ne gondolj egyből a legrosszabbra – dorgálta az anyja, de az arca ellentmondtak a szavainak.

- Mihez kezdünk most, anya?

- Este gyűlést tartunk a még életben maradt tagokkal. Azt hiszem… hogy nincs más választásunk, mint elhagyni az országot.

- Elmenekülünk? – toppant be George döbbenten, amikor meghallotta, hogy mit mondott az anyja.

- Feladjuk? – kérdezte Fred is megrökönyödve.

- Mégis mit vártok tőlünk? – csattant fel az asszony elkeseredve. – Nem bírnám elviselni, ha még valaki meghalna közülünk. Nem volt elég Percy, Bill és Charlie halála? Csak ti négyen maradtatok a gyermekeim közül, nem vagyok hajlandó titeket is elveszíteni! Vagy nézzétek meg Ginnyt! Szinte már őt is elvesztettem… - zokogta.

- Ginny rendbe jön, anya. Csak így gyászol – próbálta vigasztalni Fred, de nem volt túl meggyőző. Mióta Harry meghalt és Adriana eltűnt Ginny olyan volt, mint egy kísértet. Monoton mozgott, csak utasításra cselekedett és csak egyenesen neki szegezett kérdésekre válaszolt.

- És mi lesz Adrianával? – kérdezte Fred pár perccel később. – Ha elmegyünk… soha nem találjuk meg őt.

Senki nem válaszolt, de a néma csend magáért beszélt. Nem volt mit tenni.

Remus vigasztalhatatlan volt, amiért elhagyják az országot, de ő is belátta, hogy ez az egyetlen esélyük a túlélésre. Mégis a férfi érezte, hogy James lánya életben van valahol. A szíve mélyén biztos volt benne, de mégis bizonytalan volt. Nem hitt többé a megérzéseiben. Úgy érezte, mintha neki tudnia kéne, hogy hol van a lány, de nem tudta felidézni a válaszokat.

- Sajnálom, James, amiért cserbenhagyom a lányod. Sajnálom, amiért annak idején téged is cserbenhagytunk. Nem szabadott volna hagyni, hogy a dolgok elfajuljanak. Sajnálom, amiért nem sikerült megmentenem egyik gyermekedet sem, és téged sem. Annyira sajnálom…

A szeme már nem csillogott többé a könnyektől, úgy érezte, hogy soha nem lesz erre már képes. A fájdalom, amit érzett, mélyebb volt a könnyeknél. Mindig is a túlélők kínjai hágtak a legnagyobb magasságokba…

1977

Arra ébredtem, hogy még mindig iszonyúan hideg van. Először nem is tudtam, hogy hol vagyok. Első mondat, ami majdnem elhagyta az ajkaimat, az az volt, hogy kihagyta nyitva az ablakot éjnek idején. Aztán kinyitottam a szemem és szinte csak sötétséget láttam. Túl messze voltunk a fénytől, de mintha már nappal lett volna. Tehát már vasárnap van. Most már tényleg itt lenne az ideje, hogy kiássanak minket innen. Nem is emlékeztem arra, hogy ilyen messzire tévedtünk volna Roxmortstól.

Legnagyobb meglepetésemre változott a felállás. Matt aludt, Remus szemei azonban nyitva voltak.

- Remus! – suttogtam megkönnyebbülten. – Jól vagy?

- Azt hiszem – felelte kába hangon. – És ti? Amikor felébredtem Matt elmondta, hogy nem sérültél meg komolyabban, de azért aggódtam.

- Én jól vagyok. Csak jó lenne már látni az ágyamat – nyomtam el egy erőtlen mosolyt.

- Pálca nélkül bénának érzem magam, bárcsak kihoppanálhatnánk innen.

- Pálca nélkül kockázatos, ráadásul egyikünk sincs a fizikai állapota csúcsán. A Tekergők már biztos égre-földre keresnek minket.

Mintha csak valaki meghallotta volna a szavaimat, a következő pillanatban hangokat hallottam. Távolinak tűntek, de a föld alól mi az, ami nem tűnik messzinek? Sirius jutott eszembe elsőként. Vajon, aggódott miattam? Nem szabadna rágondolnom, hiszen tiltott volt az, amit éreztem vagy érezni véltem iránta, mégis… nem tudtam eltüntetni.

- Itt vannak! – kiáltotta valaki, Remus pedig visszakiabált nekik. Én addig átdülöngéltem Matthez, és óvatosan keltegetni kezdtem. Riadtan pattantak fel a szemei, mintha akármelyik pillanatban megtámadhatnák, még álmában is.

- Mi történt? – kérdezte rekedten.

- Megtaláltak minket – mondtam vidáman és rámosolyogtam. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy visszamosolygott. El sem tudtam képzelni az arcán, hogy mosolyogjon. Ostoba dolog, de tényleg valahogy… furcsa szituáció volt.

Néhány perccel később…

Az első dolog, ami a fényben fogadott az egy vörös villanás volt. Nem is értettem, hogy mi történt, amíg meg nem hallottam Lily hangját.

- Hála Merlinnek, hogy jól vagy! –szipogta. Megszeppenve néztem körbe, és megláttam Jamest, Siriust és Petert is. Ők azonnal Remushoz siettek. McGalagony pedig folyamatosan sopánkodott.

Mattre néztem. Olyan elveszettnek tűnt, de mégis újra magára öltötte a sérthetetlenség álarcát. Elgondolkozva figyeltem őt. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, de egy dologban biztos voltam, hogy sokkal jobb ember, annál, akinek bemutatja magát.

- Jól vagy? – sietett oda hozzám James is, én pedig boldogan rámosolyogtam.

- Soha jobban – feleltem, de azt hiszem, hogy nem voltam túl meggyőző. Alig álltam a lábamon a fáradtságtól és a kimerültségtől. Az agyrázkódásomról nem is beszélve. – Milyen volt a randi?

- Jó… egészen addig, amíg… mégis mi a fenét gondoltatok? – csattant fel Lily hirtelen.

- Mr. Lupin és Miss Porter viselkedését nyugodtabb keretek közt vitatnánk meg Miss Evans – hunyorgott ránk Dumbledore professzor. – Mindazonáltal valóban felelőtlenség és vakmerőség volt, amit tettek. Legközelebb, ha egy bántalmazott társukkal találkoznak, értesítsék a tanári kar valamely tagját. De nem dorgálni akarom magukat, egyelőre örülünk, hogy jól vannak.

- Többé-kevésbé – nézett rám Remus rosszallóan, bár nem tudom, mire fel. Nem én voltam eszméletlen hosszú ideig. Teljesen jól vagyok.

- Zach jól van? – kérdeztem inkább, morgás helyett. McGalagony életében először rám mosolygott. Majdnem eltátottam a szám a meglepetéstől. Már annyira megszoktam, hogy mindig úgy néz, mintha citromba harapott volna.

- Igen – felelte. – Bár valami furcsa kabátról beszélt, amit nem értettünk – tette hozzá, és egyből megfagyott a levegő. Sirius arca, ha lehet még jobban elkomorodott, James pedig hófehérre sápadt.

- Kölcsön adtam neki a kabátomat, biztosan azt akarta megköszönni – próbálta menteni a menthetőt Remus. Abban a pillanatban nem is gondoltuk volna, hogy mit kockáztatunk azzal, ha megmutatjuk idegeneknek a köpenyt. De vajon, mit keresett Remusnál? Azt hittem, hogy James mindig magánál tartja.

- Hát erre a rejtélyre is fény derült – törte meg a csendet Dumbledore. – Nincs más hátra, mint felkísérni a három jómadarat a gyengélkedőre. A részletekről pedig majd később.

- Riana, jól vagy? – lépett mellém Sirius, amikor elindultunk a kastély felé. Tényleg szédültem egy kicsit, de ennyire csaknem néztem ki rosszul. Mostanában olyan volt, mint egy pokróc, most meg aggódik? Na jó, lehet, hogy gyatrábban festettem, mint gondoltam volna.

- Igen – feleltem, de engem is meglepett, hogy mennyire erőtlen és halk a hangom. Ami a következő pillanatban történt, az annyira meglepett, hogy majdnem felkiáltottam. Már csak azért is, mert meglódult a világ, és szúrni kezdett a halántékom. Aztán egyből rájöttem, hogy mi változott. Sirius a karjába kapott. Alig kaptam levegőt a döbbenettől, és elpirulva jutott eszembe, hogy régen voltunk már ilyen közel egymáshoz. Egészen máshogy érintett most, mint amikor még repülni segített nekem.

- Remek, Sirius. Még inkább rázz össze valakit, akinek agyrázkódása van – jegyezte meg James némi fekete humorral, mire Sirius egyből a hogylétemről kezdett faggatni. Megint. Nem győztem ismételni, hogy semmi bajom. Kivételesen nem sérültem meg komolyabban, szerencsére James átlátta a helyzetet és alig észrevehetően Remust támogatta oldalról.

1999

Arthur Weasley gondterhelten olvasta azt a hosszú levelet, amint az imént kapott. Nem elég, hogy Harry és James halott, nem elég, hogy Adriana hetekkel ezelőtt eltűnt, most újabb híreket kapott. Adrianáról. A lányról, aki a gyermekeivel együtt nőtt fel. Amikor utoljára látta a halálfalók kezében már tudta, hogy nincs remény a lány számára. Tehetetlennek érezte magát és önmagát is vádolta. Hisz hogy lehetnek ennyire gyengék, hogy nem tesznek valamit ezek ellen a férgek ellen? Hihetetlen, hogy mindent megtehet Voldemort, amit csak akar. Most pedig… a Rend egyik tagja újabb információt hozott Adrianáról. Egy mondatban össze lehetne foglalni a levél végét: „Adriana Potter minden bizonnyal halott”. Olvasta a feljegyzéseket, amiket akkor készítettek, amikor egy újabb halálfalót hallgattak ki. Arthur elszörnyedt, amikor ezeket elolvasta. Minden volt bennük: nemi erőszak, nem kívánt terhesség, kínzás, gyilkolásra kényszerítés, és mindennek közepén egy megtört lány, aki önként vetette magát Bellatrix kezei közé, aki nem az önuralmáról híres. Az utolsó feljegyzések pedig arról szólnak, hogy Adriana mégis elmenekült. Először reménnyel töltötték el ezek a sorok, de a vérnyomok és a tények magukért beszéltek. Nem élhette túl. A legszörnyűbb az egészben, hogy valószínűleg valamilyen erdei állat tüntette el a testét. Gondolatban is nehéz, de hogy… a kis Adrianát felfalták holtában a vadállatok, kíméletlenül hangzott.

A lánya arcára gondolt, amikor megtudta, hogy Harry meghalt az Azkabanba, és tudta, hogy még egyszer képtelen megtenni, hogy ő hozza a halálhírt. De az sem egyszerűbb, ha eltűnik valaki. Önmagában már ez is a halálos ítéletet hordozza magában.

- Van valami hír Adrianáról? – kérdezte egy szomorú hang. Fred és George álltak az ajtóban. Már régen nem a mókáról voltak híresek, kiveszett belőlük a jókedv az elmúlt időkben.

Hiába a korábbi elhatározás. Nem tudott hazudni, akaratlanul is bólintott.

- Nem – mondták ki egyszerre az ikrek. – Nem lehet halott.

- Sajnálom, fiúk, de őt is elvesztettük – sóhajtotta a családfő. Hány halált kell még elviselniük? Még mennyit?

- Bárcsak lenne egyszer valaki, aki megöli azt a szörnyeteget – sóhajtotta George reményvesztetten.

- Hát, ha van olyan, akkor bizonyára még nem született meg, és sajnos nem várhatunk tovább. El kell mennünk. Nem érdekel, ha gyávaság, nekem az életetek a legfontosabb – jelent meg Molly elszántan az ajtóban. – Összecsomagoltatok már? Egy óra múlva indulunk.

1977

- Foglalj helyet – hunyorgott rám Dumbledore félhold szemüvege mögül. Nem értettem, hogy miért hivatott, hiszen már mindenről beszámoltunk, ami a Roxmortsi hétvégén történt. A mardekárosok súlyos figyelmeztetést kaptak, és majdnem az iskolából is kicsapták őket. De azt hiszem, hogy az igazgató úr ezt nem merte megtenni. Sejtettem, hogy miért. A sértett fiatalok egyből Voldemorthoz rohannának, és ő meg akarta védeni őket, ameddig csak lehet.

- Igazgató úr, már mindent elmondtunk, amit csak tudtuk – hadartam gyorsan idegesen. A másik témánkról nem igazán akartam most beszélni.

- Nem erről szeretnék beszélni veled. A múltkor már említettem, hogy fel szeretnék keresni egy jósnőt. Érdekes dolgokat osztott meg velem. Na részleteket sajnos nem tudott megosztani velem… de van egy-két feltételezés, amit szeretnék megosztani veled. Még mindig feltett célod, hogy az édesapád és Lily Evans együtt élje le az életét?

- Igen – nyögtem ki zavartan. Nem volt más választásom.

- Ebben az esetben van okom feltételezni, hogy alaposan megkavarod majd a jövőt. Azonban, ebben a jövőben születni fog egy gyermek, aki Voldemort ellenfele lehet egy napon.

- Ezt komolyan mondja? – hüledeztem.

- Igen. Most el fogok térni mindentől, amit valaha mondtam vagy hittem. De ezúttal nem, hogy megtiltom, inkább megkérlek arra, hogy változtasd meg a jövőt. De sose felejtsd el, hogy mit veszítesz, nem tudhatjuk, hogy mi lesz akkor, ha tényleg megváltozik majd. Nem tudhatjuk, hogy mi történik veled.

- Nem érdekel.

- Nem tudom, hogy mennyire gondoltál ebbe bele, Adriana. Lehet, hogy ugyanúgy megszületsz majd az új családodban, és amikor visszatérsz a jövőbe, akkor már abba a jelenbe térsz vissza, ami kialakul. Nem tudom, hogy emlékezni fogsz-e mindkét életedre… De ez a jobbik eset…

- Mi a rosszabbik?

- Sajnos több is eszembe jutott. Az egyik az, hogy történik valami és mégsem születsz meg. Nem biztos, hogy Lilynek is ugyanúgy két gyermeke lesz. Nem tudom, hogy mi történik akkor, hogy csakúgy eltűnsz, vagy itt ragadsz ebben az életben. De akkor az apád sosem fogja tudni, hogy ki vagy. Azonban vannak feljegyzések még Griffendél idejéből, hogy az egyik lányával is megtörtént hasonló. Annyit ír Godrik a naplójában, hogy a lánya egyik pillanatról a másikra, egyszer csak eltűnt a szeme elől. 50 évvel korábban is találtam a lányról feljegyzéseket. Egy halász fogadta a lányt a házába, de egyikük sem tudta, hogy mi történhetett. Abban az időben nem úgy ismerték a mágiát, mint most. Roxfort előtt minden más volt. A halász szerencsére szeretett naplót vezetni, innen vannak az információk. Maga Godrik szerezte meg őket, nem nyugodott bele a lánya elvesztésébe.

- A lány nem tért vissza a saját idejébe?

- Nem. Nem tudta, hogy hogyan kell visszatérni. Hiszen nem volt erre még példa korábban.

- Mi történt vele? – kérdeztem lélegzet visszafojtva.

- A halász szerint hónapokkal a feltűnése után ágynak esett. Fokozatosan gyengült le, és a végén meghalt.

Néma csend ereszkedett az irodára. Rémült voltam és zaklatott.

- Tehát ha jól értem… eléggé úgy fest, hogy ha nem jutok vissza a saját időmbe, akkor meghalok.

Dumbledore gondterhelten bólintott.

- De csak akkor élhetem túl, ha megváltoztatom a jövőt és úgy térek vissza. Mert különben így is úgy is megölnek.

- Igen, de nem tudhatjuk, hogy a jövő mikor és hogyan változik meg.

- De az oké, hogy az apám boldogabb lesz… de mitől lesz más a világ, ha Lily Evans lesz a felesége?

- Van okom feltételezni, hogy közük lesz majd a jóslathoz, amiről korábban meséltem neked. Mivel lényegében ez áll az új jövő középpontjában, ezért feltételezem, hogy az ő gyermekük lesz a megjövendölt gyermek. De a jósnő még csak pár szót mondott, folyamatosan el fogok látogatni hozzá, amíg nem tudja elmondani a teljes jóslatot. Jól van, Adriana?

Keserűen bólintottam. Mégis mit vár tőlem? Boldogságot? Lehet, hogy ezzel születik majd valaki, aki megszabadítja a világot Voldemorttól, de abban a világban talán nem is lesz helyem. Talán meg sem születek majd. Ebben a korban… pedig, ha nem sikerül időben megváltoztatnom a jövőt és nem térek vissza – de Merlin tudja, hogyan – akkor egyszerűen meghalok. Eltűnök, mintha soha nem léteztem volna… 

16. fejezet: Élve eltemetve

- Nyomkövető bűbáj? Tele vagy meglepetésekkel, Riana. Honnan ismered ezt ennyi idősen?

- A bátyám tanított meg, amikor tizennégy éves voltam – válaszoltam őszintén, mire Remus felkapta a fejét.

- Szóval van egy bátyád – állapította meg.

- Azt hittem, hogy mindent láttál a fejemben.

- Véletlen volt, nem tudtam irányítani, mindent nem láttam. Voltak emlékeid, amiket nagyon elzártál magadban. Gondolom ezek a legrosszabbak.

Bólintottam.

- Így van, illetéktelen behatolók elől elzárva tartom – kacsintottam rá minden vidámságot mellőzve.

- Milyen messze vannak még a mardekárosok? – kérdezte hirtelen. Hálás voltam a témaelterelésért.

- Már csak pár száz méter, szóval pszt. Mindjárt hallótávolságon belül leszünk – feleltem, mire intett egyet a pálcájával.

- Mit csinálsz?

- Hatan vannak.

- Tehát öten kettő ellen. Nem is annyira vészes. Illetve három ellen, ha a srác olyan állapotban van, illetve ha nem fordul ő is ellenünk.

- Megmentette Zach életét. Nem hinném, hiszen…

- Remus, nem kell mindig mindenkiről a legjobbat feltételezni. Attól még, hogy volt egy jó cselekedete, attól még mardekáros. A mardekárosok pedig mind egyformák.

- Css – intett le hirtelen, és akkor én is meghallottam őket. Nevettek. Méghozzá hangosan. Közelebb lopakodtunk és hamarosan beszélgetés foszlányok is felhangzottak.

- Miért fordultál a társaid ellen? – kérdezte egy hideg hang.

- Ez Evan Rosier hangja – suttogta Remus, aztán amikor megláttuk őket folytatta a bemutatást. – Ott van még Avery, Monstro és…

- Piton és Eleanor.

- Hogy járhatnak egy évfolyamba? Mármint Evan és Eleanor?

- Nem is tudod hány éves a nagybátyád? – kérdezte meglepetten Remus.

Megráztam a fejem. – Sosem találkoztam vele.

- Csak tíz hónappal idősebb Eleanornál, így egy évfolyamba kerültek.

- Lily miért bízik Pitonban? – suttogtam.

- Ez egy jó kérdés.

Szemügyre vettem az alakot, akire Rosier pálcát szegezett. Megviselt köpeny lógott a hátán, szőke haja megtépázottan hullott vérző sebekkel borított arcába. Volt benne valami kísértetiesen ismerős, holott biztos voltam benne, hogy soha ezelőtt nem találkoztam vele.

Aztán szinte fejbe vágott a felismerés. A szőke srác Matt Gasper volt, akit figyelnem kellett Dumbledore kérésére. Aki a Mardekárt választotta a Griffendél helyett.

- Ő Matt – suttogtam. – Matt Gasper.

- Segítenünk kell neki.

Bólintottam, de még vártunk. Szükségünk volt néhány válaszra, hiszen fogalmunk sem volt, hogy mi folyik itt.

- A kisfiú nem ártott nektek – suttogta Matt, mire újabb nevetés harsant. Az arcokat figyeltem, mintha Piton és Eleanor nem élvezte volna annyira a helyzetet. Az arcuk nevetett, de a szemükben undor égett.

- Mikor fertőztek meg téged ezek az ocsmány, alantas griffendéles eszmék? – suttogta Eleanor gúnyosan. Először őt figyeltem. Próbáltam felfedezni benne valami ismerős vonást, amiről az jut eszembe, hogy ő tényleg az anyám. De egy idegen fiatal lányt láttam, aki nem törődött másokkal, de nem hittem el, hogy teljesen romlott lenne. Volt egy különös fény a szemében, ami a születésemre már kihunyt. Talán még hitt a változásban, valahol mélyen.

Matt arca teljesen nyugodt volt. Nem láttam a szemében sem páni félelmet, sem kétségbeesést.

- Mint már mondtam a kisfiú nem érdemelte meg, amit kapott. Nem érdekel, hogy griffendéles vagy mardekáros. Semmivel sem rosszabb nálatok, sőt! A kisujja is többet ér nálatok!

- Hallgass! – szisszent fel Piton.

- Igazán, Pipugyusz? – nevetett fel Matt, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Remusra néztem, akinek éppúgy tágra nyíltak a szemei, mint mindenkinek.

- Tehát a Tekergőkkel cimborálsz, Gasper – vágta meg a síri csendet Evan Rosier. Ez az ember a nagybátyám? Szívesen leköptem volna. – Cru…

Már majdnem kimondta az átkot, amikor Remus váratlanul kitört a rejtekhelyünkről. Próbáltam visszarántani a helyére, de nem voltam elég gyors. Minden eshetőségre felkészültem, de erre nem. Remus a lehető legostobább lépést választotta, és engem is magával húzott a csőbe. Úgy robbant ki, mint valami ágyúdörrenés, és egyből szórni kezdte az átkait. A legtöbben kábító átokra ismertem.

Ha leginkább jellemezni szeretném a kialakult helyzetet, azt mondhatnám, hogy elszabadult a káosz. Villanások, sikolyok, kiabálás. Szörnyen dühös voltam. Mindenkire, aki jelen volt, de abban a pillanatban leginkább Remusra. Egyszer kihallgattam egy telefonbeszélgetést, akkor még nem tudtam, hogy Remus volt a másik oldalon. Csak most állt össze a kép igazán. Remus volt az egyetlen, aki életben maradt. Tehát most sem halhat meg. Ebbe kapaszkodtam, de nem voltam biztos magamban. Féltem, de mindketten kitartottunk. Időközben kivarázsoltam Matt-et, és ő is beszállt a küzdelembe. Így már legalább hárman voltunk, de még mindig hatalmas volt az emberfölényük.

Nem is értem, hogy hogyan kerülheti el Roxfort figyelmét egy ilyen párbaj, amikor már keresnek minket. Számoltam a perceket, csendben fohászkodtam magamban, hogy valaki végre idetaláljon és megmentsen minket. Másrészt… egy kicsit jól esett a harc. Gyűlöltem ezeket az embereket. Leginkább Evan Rosiert, szentül hittem, hogy ő tette olyanná az anyámat, amilyennek itt megismertem.

- Mmm… micsoda tüzes vadmacska vagy te – nézett rám nevetve Evan, de én nem reagáltam a gúnyolódására, nem figyeltem másra, csak arra, hogy kivédjem minden átkát és hibát találjak a védelmén, hogy végre földre küldhessem.

- Szeretem a bátor lánykákat. Hogy is hívnak, griffecske? – gügyögte tovább mintha azt hinné, hogy bejön nekem az ostoba flörtpróbálkozása. – Alyana, nem igaz? Elvitte a cica a nyelved?

A következő pillanatban Remus felkiáltott és ezzel egy pillanatra elvonta a figyelmemet, ami nagy hiba volt. A torkomra egy kötél tekeredett, úgy tűnt elő a semmiből, mint egy kiadós nyári zápor. Éppolyan váratlan és pusztító volt. Nem kaptam levegőt, mintha a világ egy ponttá zsugorodott volna össze a szemem előtt. Fekete pontok villantak, majd a következő pillanatban ordító hang ütötte meg a fülem. A kötelek eltűntek és én a földre rogytam. Levegőért kapkodtam és megpróbáltam rájönni, hogy mi okozza a pánikot. De már nem jutottam el idáig. Ugyanis kicsúszott a lábam alól a talaj. Szó szerint. Csúszva zuhantam és felsikítottam. Remus és Matt hangját hallottam magam mellett, tehát ez is a mardekárosok bosszúja volt.

Hatalmas csattanással lett vége az őrjítő eseményeknek. A fájdalom néhány percig úgy elvágott a külvilágtól, hogy semmit sem fogtam fel. A fülem csengett, a hátam iszonyúan fájt és a fejem is olyan volt, mintha a víz alatt lennék. Nehéz. Aztán egy arc hajolt fölém.

- Remus – motyogtam kábán, de az alak megrázta a fejét.

- Matt. Remus eszméletlen, de jól van. Ne aggódj – tette hozzá Matt, amikor felcsillant a pánik a szememben.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben Matt segített felülnöm és végre körülnézhettem. Majdnem sírva fakadtam, ugyanis mindenütt csak a föld barnás fekete színét láttam.

- Azt hiszem, mondhatni… élve eltemettek minket.

- Mi? – visítottam rémülten.

- Hé, minden rendben. Arról van csak szó, hogy az egyikük átka véletlenül beomlasztotta alattunk a talajt, ők pedig még időben elmenekültek. De biztos vagyok benne, hogy Dumbledore hamar kivisz minket innen.

- Ezt úgy mondod, mintha olyan jól ismernéd őt – szólaltam meg. Minél több mindent meg kellett tudnom róla, ha már ebbe a helyzetbe kerültünk. Dumbledore csalódott lenne, ha nem ragadnám meg ezt az alkalmat.

- Egyáltalán nem ismerem jól – suttogta halkan, mintha egy kicsit megbántottan csengett volna.

- Miért mentetted meg a kisfiút? Miért fordultál a háztársaid ellen?

- Nem engedhettem, hogy bántsák szegényt – sóhajtott fel. – Muszáj volt… tennem valamit. Akkor is, ha őrültség volt. Na és ti? Miért jöttetek utánam? – faggatózott ezúttal ő.

- Talán ugyanabból az okból – feleltem és közben szédelegve oldalaztam oda Remushoz. Nem éreztem túl jól magam, egyetlen hirtelen mozdulat megfoszthatott volna az eszméletemtől, de Remus még rosszabbul festett. Miután meggyőződtem róla, hogy nem válságos az állapota, úgy döntöttem nem ébresztem fel. Fontos lehet most neki az alvás és a pihenés. Még ezen a helyen is. Amikor végeztem, Mattre néztem. Ő is elég viharvertnek tűnt, de könnyebb sérülésekkel megúszta. Mikor ezt megállapítottam, el is fogyott az adrenalin belőlem és a földre rogytam.

Matt aggodalmasan nézett rám, aztán amikor meglátta a kába arcomat, felnyögött. – Ugye, nem fogsz te is elájulni?

Óvatosan megráztam a fejem, de nem szólaltam meg, mert hirtelen erős hányinger tört rám. Most már tuti, hogy agyrázkódásom van. Szuper.

- Mi történt a nyakaddal? – szörnyedt el hirtelen. Az említett testrészemhez kaptam és elhúztam a számat. Már nem fájt, de a bőr nagyon érzékenynek tűnt, a kötél elég durva nyomokat hagyhatott rajta.

- Rosier – feleltem válaszképp.

- Micsoda egy… - bosszankodott.

- Nem értem, hogy mit keresel a Mardekárban, ha nem értesz egyet a mardekáros eszmékkel és még bátor is vagy… - firtattam tovább a Matt kikérdezése témát.

- Ez bonyolult, Alyana. Így hívnak, igaz? Még meg sem kérdeztem a neveteket.

- Igen. Alyana Porter vagyok, bár a Tekergők gyakran csak Rianának hívnak, ez ne zavarjon össze. Ő pedig – mutattam Remus sápadt arcára – Remus Lupin, az egyik Tekergő.

- Róla már sokat hallottam – bólintott és átfutott valami a vonásain, amit nem értettem

- Bárcsak idehívhatnánk a pálcánkat… fogalmam sincs, hogy hol vesztettem el. Ha nálunk lenne már Roxfortban lehetnénk – sóhajtottam, és megremegtem. Egyre jobban fáztam.

Matt is úgy tűnt, mintha mindjárt feladná a harcot az álmosság ellen.

A szavai azonban megcáfolták ezt.

- Ha gondolod, pihenj le. Szörnyen festesz. Én addig figyelek mindenre.

- Köszönöm – feleltem egy kis habozás után. Először tiltakozni akartam, de aztán rádöbbentem, hogy tényleg szükségem van egy kis pihenésre.

- Megmentettétek az életem. Ennyivel tartozom.

A választ már nem volt erőm kimondani. Magával ragadtak az álmok, és szinte ülve adtam át magam a gyógyító sötétségnek.

16. fejezet részlet

Matt arca teljesen nyugodt volt. Nem láttam a szemében sem páni félelmet, sem kétségbeesést.

- Mint már mondtam a kisfiú nem érdemelte meg, amit kapott. Nem érdekel, hogy griffendéles vagy mardekáros. Semmivel sem rosszabb nálatok, sőt! A kisujja is többet ér nálatok!

- Hallgass! – szisszent fel Piton.

- Igazán, Pipugyusz? – nevetett fel Matt, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Remusra néztem, akinek éppúgy tágra nyíltak a szemei, mint mindenkinek.

- Tehát a Tekergőkkel cimborálsz, Gasper – vágta meg a síri csendet Evan Rosier. Ez az ember a nagybátyám? Szívesen leköptem volna. – Cru…

Már majdnem kimondta az átkot, amikor Remus váratlanul kitört a rejtekhelyünkről. Próbáltam visszarántani a helyére, de nem voltam elég gyors. Minden eshetőségre felkészültem, de erre nem. Remus a lehető legostobább lépést választotta, és engem is magával húzott a csőbe.

15. fejezet: Roxmorts

- Beszéltél Remusszal?

Ez volt James első kérdése, amikor meglátott. Amikor bólintottam, a feszült arckifejezést egy kedves mosoly váltotta fel.

- Akkor okés.

- Ennyi? – lepődtem meg. Eddig úgy viselkedtek, mintha legalábbis a harmadik világháború fenyegetné őket miattam. – Sirius és Peter még mindig orrol rám.

- Peter csak Remusért aggódott, és persze a kicsapás veszélye miatt. De már ő is túl van rajta.

- Na és Sirius? – kérdeztem szkeptikusan. Az említett csak néhány méterre állt tőlünk két szőke lány társaságában.

- Sirius… más tészta.

- Akkor mitől lett ilyen? – mutattam a gusztustalan hármasra. Szinte össze voltak nőve. Ezekben a lányokban nincs semmi önbecsülés? Mintha tényleg azt hinnék, hogy semmit sem érnek, vagy legalábbis nem érdekli őket az egész. Eladják magukat néhány lopott csókért és egy vad éjszakáért. Eladják a személyiségüket, az egyéniségüket, a megbeszélésüket. Megéri? Siriusra néztem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy én is mindent megadnék egyetlen érintéséért, de aztán észbe kaptam, és tudtam, hogy az nem én lennék. Én nem érném be ennyivel, és ha csak ennyit kaphatok, akkor nem kell egyáltalán. Mióta tetszik nekem Sirius? Buta kérdés. Már az első pillanattól fogva. És mióta kedvelem? Mióta segített újra meg tanulnom repülni.

James legnagyobb meglepetésemre rám kacsintott.

- Sirius mindig is ilyen volt. Inkább azt kérdezném, hogy mitől lett hirtelen önmaga? Csak egy tanács, nála makacsabb és büszkébb embert még nem hordott a hátán a föld. Nem is sejted, hogy mi baja lehet?

Felvontam a szemöldököm.

- Tőlem kérdezed? – kérdeztem értetlenül. – Nem a Remus dolog a baja, ha jól sejtem.

- Nem, tényleg nem. De többet nem mondhatok, tekergős dolgokat sértenék vele.

- Hát köszönöm – húztam el a számat. – Mindegy, nem érdekel – hazudtam. – Mesélj, mi van Lilyvel. Hallottam, hogy még a könyvtárba is bemerészkedtél.

- Sejtettem, hogy Remus élvezettel meséli majd el mindenkinek. Én csak… nem akartam, hogy továbbra is üresfejűnek gondoljon. Nem tudom, hogy mi változott idén, miért nem olyan elutasító velem…

- Talán te változtál – vontam meg a vállam.

- Én? Ugyanolyan vagyok, mint voltam.

- Azt mondtátok, hogy Siriusszal együtt hajkurásztátok a lányokat, mardekárosokat átkoztatok…

- Miért múlt idő? Még mindig örömmel leátkoznám Pipogyuszról a gatyáját, a többi szennyalakról nem is beszélve.

- És megtetted? Mióta is vagyunk itt? Lassan két hónapja, és még nem. Nem kértél ostoba randikat tőle, a nevén nevezed, és nem viselkedsz úgy, mintha nem is érdekelne az egész.

- Honnan tudsz ennyi mindent? – nézett rám gyanakodva.

- Hallok dolgokat. Honnan tudod, hogy nem azért utasított el téged folyamatosan, mert valójában nem is gondoltad komolyan? Később pedig úgy tettél, mintha nem vennéd komolyan? Lehet, hogy csak nem akart egy futó randid lenni.

- Ezt ő mondta neked? – csillant fel azonnal a szeme.

- Nem… rólad nem igazán beszélgetünk. De a lényeg, hogy nyűgözd le. Ne legyél nyálas, de légy romantikus. Légy kedves, bókolj, de csak keveset. Keress valami közös témát, beszélj magadról, és kérdezz vissza is. Figyelj arra, amit mondd, kérdezz esetleg bele, és később, ha szóba kerül, emlékezz rá. Hívd meg egy italra, utána pedig sétáljatok egyet. Ne nyomulj, de add a tudtára, hogy mennyire tetszik neked… csókot maximum a randi végén, de akkor se túl hosszú ideig…

- Hé, hé… állj, állj – hadarta James megrökönyödött tekintettel. – Mi… micsoda? Ezt mindet? Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Ez mind kell egy lánynak?

- Igazából nem, csak tanácsokat akartam adni – hebegtem zavartan. A papírforma szerinti romantikus randit írtam le neki, hogy Lily biztosan odáig legyen érte. – Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam… csak légy önmagad.

- Mi van… ha megint utálni fog? – kérdezte, és hirtelen olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú. Könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket, még azelőtt, hogy észrevehette volna őket. Ez most nem a bánat könnyei voltak, hanem a meghatódottságé. Sosem láttam még senkit, aki így szeretett volna egy lányt. Két éve harcolt érte, fokozatosan nőtt fel a feladathoz, hogy elnyerje annak a nőnek a szívét, akiért bármit megtett volna. Nem volt többé kérdéses, hogy mit teszek. Jamesnek és Lilynek együtt kell lennie, nem létezik más alternatíva. Őket az ég is egymásnak teremtette. Nem érdekel mi lesz velem, talán vörös hajam lesz és zöld szemem, talán így is lesz egy életem. Vagy meghalok, de úgy halok meg, hogy volt miért élnem. Mert ha az életemmel megmentek egy ilyen tiszta szerelmet, akkor nem léteztem hiába. De az is lehet, hogy itt maradok ebben a világban. Sosem fogják megtudni, hogy ki vagyok, de velük lehetek. Mint egy barát. Lehet egy életem. Talán harcolhatok Voldemort ellen.

- Ne most add fel a reményt, ne a cél előtt. Biztos vagyok benne, hogy oda van érted – mosolyogtam rá, aztán elköszöntem. Hittem a szavaimban, végre úgy éreztem, hogy valójában van remény. Mert nem létezik, hogy hagyjam, hogy az apám tönkretegye az életét. Talán így az anyámnak is jobb lesz, talán így nem költözik a szívébe a keserűség.

A szombat délután olyan hamar jött el, hogy észre sem vettem. Október harmadik hete volt, már lassan tényleg két hónapja itt voltam. Alig tudtam elhinni. Egyik pillanatról a másikra már ott álltam Remus mellett és néztem a fáról hulló élénk színekben pompázó faleveleket. Feljebb húztam magamon a zipzárt, a szél már egyre hűvösebb volt. Közeledett a tél. James és Lily nem sokkal előttünk álltak, mindketten kissé zavartnak tűntek, bár James igyekezte leplezni az idegességét. Elégedett voltam, kedves hangon mesélt éppen valamit. Úgy tűnt, hogy jó úton halad.

- Jamesnek sokat jelent, hogy segítesz neki Lilyvel – jegyezte meg Remus mosolyogva, amikor elkapta a pillantásom.

- Ez a legkevesebb, megmentette az életem. Ráadásul… nagyon egymáshoz illenek.

- Hát ti? – jelent meg egy meglepődött Sirius, az oldalán egy vörös hajú lánnyal. – Nem is tudtam, hogy együtt mentek…

Remus megvonta a vállát, és mintha megkeményedtek volna a vonásai. Volt köztük valami feszültség. Mintha Remus neheztelt volna a barátjára.

- Miért ne? – vonta meg végül a vállát. – Neked is akadt társaságod.

Sirius arcán furcsa arckifejezés tűnt fel, aztán persze elővarázsolta a szokásos kaján vigyorát.

- De még mennyire – kacsintott rá Remusra, amitől egy pillanatra felfordult a gyomrom. Újabb női áldozatok, akik bedőlnek a nagy Sirius Blacknek. Mégsem ez zavart igazából, hanem az, hogy eltűnt köztünk az a kapcsolat, ami mindig örömmel töltött el. A régi barátaimra emlékeztetett.

Megráztam a fejem és inkább Remusra mosolyogtam. Mégis csak eljött velem ahelyett, hogy elhívott volna egy lányt randira, mondjuk Melanie-t. Jó lett volna, ha ráveszi magát végre, így sosem lesz boldog.

- Hova megyünk először? – kérdeztem tőle, mert úgy tűnt, mintha a gondolataiba merült volna.

- Nos… a Szellemszállást most kihagynám – vigyorodott el, aztán elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. – Mit szólnál a Mézesfaláshoz? Az egész világon itt találhatod meg a legfinomabb nyalánkságokat.

- Rendben – mondtam vidáman. Hirtelen elöntött az izgatottság és a jókedv. Magam mögött hagytam mindent, önfeledten nevettem Remus vicces történetein, meséltem én is a gyermekkoromról és a korábbi élményeimről, természetesen kicenzúrázva. Néha mintha feltűnt volna valami árnyék az arcán, de aztán csak a fények furcsa játékának tudtam be. Végigjártuk a boltokat, teleettem magam mindenféle édességgel és igazán jól éreztem magam.

- Riana? Szeretnék veled beszélni valamiről – húzott félre hirtelen az egyik kis utcába. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, hirtelen minden örömöt elfújtak volna az arcáról. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne mondani.

- Disaudio! – suttogta és suhintott a pálcájával.

- Remus? Mi folyik itt? Mi a baj? – kérdeztem most már határozottan ijedten.

- Először is… szeretnék tőled bocsánatot kérni – nézett rám bűntudatosan és gondterhelten.

- Miért?

- Senkinek sem mondtam el, még Jamesnek, Siriusnak és Peternek sem… de tudod, olvastam egy könyvben, hogy sokkal jobban tudnám uralni a testemet teliholdkor, ha meg tanulom uralni az elmémet.

- De hát ez remek, mi ezzel a baj?

- Először az okklumenciáról olvasgattam, még két évvel ezelőtt. Tavaly végre sikerült megtanulnom. Aztán kíváncsi lettem a legilimenciára is. Néhány hónapja próbálkozok csak vele, de még nem tudom uralni, hogy mikor nézek bele mások gondolataiba.

- Mit akarsz ezzel mondani? – rémültem meg. Hirtelen összeállt a fejemben a kirakós. Már sejtettem, hogy hová akar kilyukadni, ezzel a hirtelen vallomással.

- Nem volt szándékos, tényleg. De szinte üvöltöttek a gondolataid… utána pedig nem tudtam annyiban hagyni azt, amit a fejedben láttam. Kérlek, ne haragudj.

- Mit láttál? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Remus szomorúan nézett rám.

- Láttam, hogy mit tett veled Ő, akit nem nevezünk nevén… és azt is láttam, hogy ki vagy. Hogy miért vagy itt… és hogy miért van olyan különös kapcsolatod Jamesszel.

- Uramisten – suttogtam megrendülten. – Hogy tehetted ezt Remus? Hogy kutakodhattál a legféltettebb gondolataim között? Van róla fogalmad, hogy milyen következményekkel járhat, hogy tudsz mindenről?

- Segíthetnék neked. Nem kell ennyire bezárkóznod, Riana. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon, először dühös voltam, aztán persze megértettelek. Nem akarom, hogy így végződjön az életünk, ahogyan a jövődben történt. Egyikőnk sem érdemli meg. Legfőképpen te nem.

- Én? – kérdeztem meglepetten.

- Nem tudom, hogy mi lesz, ha beleavatkozol a dolgok természetes medrébe. De azt tudom, hogy ennél csak jobb életed lehet. Istenem… hogy követhetett el James ekkora ostobaságot, hogy feleségül vesz egy nőt, akit nem is szeret? Jaj… ne haragudj. Hisz az édesanyád.

- Semmi baj.

- Hihetetlen ez az egész. Ha James ezt tudná…

- Nem tudhatja meg – ráztam meg a fejem.

- Na és mi a helyzet Siriusszal?

- Ő pedig pláne nem, nem fogom tönkretenni azzal, hogy eléfestem a tragikus jövőjét! Fogalmad sincs róla, hogy milyen az egész. Fontosak vagytok nekem mindannyian, de nem tudom, hogy mi a helyes és mi a helytelen. És azzal, hogy te tudod…

- Nem változik semmi, nem árulom el senkinek. És mit fogsz tenni, ha egyenesbe jönnek a dolgok?

 - Még azt sem tudom, hogy mi történt. Hamarosan bekövetkezik valami nagyon rossz dolog, ami tönkreteszi James életét, de fogalmam sincs, hogy mi az, és hogy hogyan akadályozhatnám meg.

- Egy dolgot meg kell ígérned nekem – nézett rám komoran Remus, és maga elé fordított. – Bármi is történjék, vigyázol magadra. Láttam, hogy mennyire nem értékeled az életed. De tévedsz. Miért nem nézel úgy mindennapra, mint egy csodára? Tudod, amikor megtámadott egy vérfarkas kiskoromban, azt hittem, hogy vége az életemnek. Aztán másnap felébredtem. Közel voltam a halálhoz, de kaptam még egy napot. Olyan volt, mint valami hihetetlen csoda. A Roxfortban is kincs mindennap, csak Dumbledore-nak köszönhetem, hogy idejárhatok. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy alakult volna az életem.

Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de a következő pillanatban egy éles sikítás harsant a levegőbe. Remusszal egymásra néztünk és rohanni kezdtünk a hang irányába. Az egyik sötét sikátorban egy kisfiú feküdt, sírva szorongatta vérző kezét. Azonnal felmértem a helyzetet, és elmormoltam egy-két varázsigét.

- Köszönöm – motyogta a kisfiú.

- Hogy hívnak?

- Zach.

- Mi történt veled, Zach? – kérdezte Remus.

- Mardekárosok támadtak meg. Csuklyás alakokkal találkoztak, és pont megláttam őket. Azt mondták, hogy rosszkor voltam rossz helyen, nem akarnak bántani, de muszáj. Meg akartak ölni…

Elsápadtam, de aztán egy valami nem hagyott nyugodni.

- És aztán mi történt? Hogyan menekültél meg?

- Az egyikük hirtelen pálcát rántott és a társai ellen fordult. Dühösnek tűnt, és megvédett engem.

- Egy mardekáros a társai ellen fordult, hogy megvédjen egy griffendéles fiút? – kérdeztem döbbenten.

- De most félek, hogy bántani fogják őt. Miattam. Kérlek, segítsetek neki! – nézett ránk esdekelve, és mielőtt Remus tiltakozhatott volna és bólintottam.

- Remus felkísér téged a kastélyba, én pedig megkeresem őket, oké?

- Meghibbantál? – nézett rám úgy Remus, mint egy elmeháborodottra.

- Jöhetsz te is – vontam meg a vállam, mire keserűen felnevetett és letérdelt a kisfiú elé, majd előhúzott valamit a zsebéből. Meglepetten ismertem fel James köpenyét.

- Vedd fel ezt, és keresd meg a társaidat. Még biztosan nem ment mindenki vissza a kastélyba. Mond meg nekik, hogy mi történt. A mardekárosokat kerüld el, ha látod a Tekergőket, akkor nekik szólj. Tudod, hogy kik ők?

- Hát persze, mindenki tudja a suliban – motyogta a kissrác. – Köszönöm.

- Menj – mosolyogtam rá, mire felkapta a köpenyt, és elrohant. Még hallottam, hogy azt kiáltja, hogy milyen király láthatatlannak lenni, aztán eltűnt.

- Na, megyünk? Nem lehettek többen négy-öt embernél. Ha a meglepetés erejével törünk rájuk, akkor sima ügy. A lényeg, hogy ne bántsák azt a fiút, aki megmentette Zach életét. Rendben? Ne hogy hősködj!

- Értettem – gúnyolódtam. – Nézd… technikailag egyidősek vagyunk, ezután se bánj úgy velem, mint egy gyerekkel, oké?

- Jó, oké, értettem – vágott vissza hasonló hangsúllyal, de közben a szája szegletében mosoly bujkált. – Nem szokásom megszegni a szabályokat, de vagy olyan őrült, hogy egyedül menj utánuk, nem igaz?

- De igen.

- Sejtettem.

14. fejezet: Dumbledore szavai

Nem teljesen voltak összehangolva a mozdulataim, amikor elhagytam az igazgatói irodát. Olyan voltam, mint aki a holdon jár. Rosszul éreztem magam, bűntudatot éreztem. Jogomban állt vajon felfesteni egy ilyen szörnyű jövőképet Dumbledore-nak? Jogomban állt megosztani vele a teljes reménytelenséget?

- Tehát Voldemort még nagyobb hatalmat szerez. Egész Anglia a markába kerül – összegezte a hallottakat a professzor.

- Valami ilyesmi – hebegtem lehajtott fejjel. Amióta itt voltam békében a múltam olyan volt, mint valami álom. Mintha az a sok szörnyűség nem is velem történt volna.

- Nem gondoltam volna, hogy pont Mr. Potter választ egy mardekáros hölgyet – mormogta elgondolkozva. – Ismerem az apádat, Adriana, gyűlöli a mardekárosokat. Vegyük például Perselus Pitont, első óta átkozódnak. De akár az édesanyádról is beszélhetünk, láttam már őket egymás ellen harcolni, a szenvedély legkisebb jelét sem mutatták. Bár Eleanor mindig is rejtvény volt előttem. Nem gondolkoztál azon, hogy miért vette el James Eleanort?

- Fogalmam sincs. Kiskoromban tökéletes család voltunk, olyan volt, mintha tényleg szeretnék egymást. De találkoztam az anyámmal ebben az időben… és nem az volt, akinek megismertem.

- Elárult titeket Voldemortnak.

- Talán nem volt más választása.

- Minden embert a választása határoz meg, tényleg úgy gondolod, hogy nem volt? Bellatrixnak is volt választása, amikor megkínozta a Longbottom házaspárt, vagy amikor megölte Neville-t. Ha hiszed, ha nem, Voldemort Nagyúrnak is volt rengeteg választása. A könnyebbik út gyakran nem a jobbik út.

- Szeretett engem – makacskodtam, de nem tudom miért, magam sem hittem ebben. De nem tudtam elfogadni az árulását. Megbocsátani sem tudtam, soha.

- Ebben egészen biztos vagyok. Különös, hogy Voldemort téged választott és nem Harryt. Nem értem miért, Bellatrix kivételével a legjobb halálfalók férfiak. Az is különös, hogy nem ölte meg őt. Megtehette volna, ahogy az apátokkal is tette. Hogy is mondta? Hogy egyszer hű halálfaló legyen? Voldemort pontosan tudta már akkor, hogy Harryből sosem lesz halálfaló, mégsem ölte meg. Miért?

- Nem tudom – ráztam a fejemet. Sosem gondolkoztam még ezen.

- Mintha viszolygott volna a gondolattól, hogy megölje őt. De leginkább Eleanor az, aki a legrejtélyesebb figura a történetedben. Na és a Tekergők. Valami nagy dolognak kellett történnie, csak valami sötét esemény képes így szétszakítani egy ilyen erős barátságot. Apropó… Tekergők… sejtenek már valamit?

- Nem, egyáltalán nem.

A klubhelyiségben nem sokan lézengtek, azonban egyből kiszúrtam egy magányos alakot, aki a kandalló tüzét bámulta.

- Remus? – szólítottam meg halkan.

Üveges szemmel nézett rám. Bánatosan és lemondóan.

- Miért nézel így rám? – kérdeztem. – Barátok vagyunk. Nem árullak el senkinek… és nem befolyásol semmiben sem az, amit megtudtam.

- Miért? – kérdezte döbbenten. Teljesen biztos volt benne, hogy elítélem. Ugyan, miért ítélnék el én bárkit is.

- Nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink. Nem tehetsz arról, ami lettél, de arra nagyon büszke lehetsz, aki vagy.

- Büszke? – ismételte úgy a szót, mintha most hallaná először.

- Igen, büszke.

- Sirius szerint nem szabadna feltétlenül megbíznunk benned, nagyon megviselte, hogy megtudtad a titkomat. Megint a régi önmaga, éppen egy lányt fűz valahol.

Keserűen nyeltem egyet.

- És James?

- Ő csak vállat vont, azt mondta, hogy nem fogsz beszélni, és hogy nem lesz semmi baj, ha pedig mégis… akkor beszélünk a fejeddel. Tudom, hogy nem tartozik rám, de te tudod a legféltettebb titkomat, hogy kerültél az erdőbe akkor éjjel? Mi történt… a babával? Kié volt?

- Menekültem, fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, ahova. Talán észrevétlenül hoppanáltam.  A baba meghalt, túl gyenge voltam.

- Sajnálom… Nem úgy tűnt, mintha gyászolnád a kicsit.

Lehajtottam a fejem.

- Egy szörnyeteg gyereke volt.

- Sajnálom, nem is sejtettem…

- Mit gondoltál? Hogyha lett volna valami remény arra, hogy a gyerek normális körülmények között nőjön fel normálisan… akkor nem halok bele a fájdalomba?

- Nem gondoltam semmire, én csak… nem értettem. Minden olyan furcsa körülötted.

Hát persze, de akkor sem akartam gondolni arra a dologra, ami kijött belőlem. Még ha nem is lett volna olyan borzalmas, mint az apja, mi várt volna Voldemort gyerekére? Megrázkódtam a gondolatra. Abban a korban kegyetlen halálfaló, ebben a korban gyűlölt számkivetett lett volna. El akartam száműzni Voldemortot messzire az elmémből. De megint kísértett a hideg nyálkás érintése… Mindig előkerült, amikor eszembe jutott az apró lény, aki kilenc hónapig a gyötrelmeimben osztozott.

- És hol voltál eddig? Lily keresett téged.

- Dumbledore professzornál.

- Hogyhogy? Ugye nem keveredtél bajba?

- Nem, dehogy.

- Akkor miért akart beszélni veled?

„- Tudom, hogy nehéz most neked, de egy dolgot ne feledj. Senkinek, ismétlem, senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél. Beláthatatlan következményei lennének, ha a Tekergők megtudnák a jövőt. Ez az információ tönkretenné az életüket.

- Tudom, de bíznak bennem, és én… gyűlölök titkokat őrizni.

- Nem tehetsz mást. Nem tudnák hordozni a terhet…

- Meddig viselhetem mindezt el egyedül?

- Segíteni fogok neked, de ki kell tartanod. Meg kell tudnunk, illetve tudnod, hogy mi ment tönkre édesapád életében. Normális esetben nem helyeselném, hogy megváltoztasd az idő folyamát, de túlságosan tragikus vége lenne Voldemort uralma a világnak.

- Tehát ha megváltozik a jövő, megmentem a világot? – nevettem fel, mintha csak viccelt volna.

- Akár az is lehet. Mindenesetre ismerek valakit, aki kiismeri magát a jóslatok világában. Megkeresem őt, hátha tud nekünk segíteni.

- De hát most is van jóslástan tanár az iskolában…

- Az nem jelenti azt, hogy érdemes adni a próféciáira. Akit felkeresek valójában szélhámos, ő maga sem sejti, hogy milyen adománnyal rendelkezik. Nem emlékszik a jóslataira. Ami pedig a kitartásodat illeti, adok neked egy ajándékot.

Hirtelen kinyitotta a fiókját és egy kopott kis könyvet vett elő. Vöröses színű borítóján aranykövek világítottak.

- Mi ez? – kérdeztem döbbenten. Nem számítottam ajándékra.

- Egy különleges merengő. Ebbe egy varázslattal beleteheted az emlékeidet, és könnyebbé válik a lelked. Eltűnik a szörnyű nyomás a mellkasodból.

- Ilyenkor a családja jár az eszében, igaz? – kérdeztem, nem is gondolván arra, hogy milyen könnyelmű és tapintatlan kérdést teszek fel.

- Honnan tudsz…? – hökkent meg, és megdermedt a keze a levegőben.

- Nem fontos, elnézést, nem akartam… mindegy. Köszönöm szépen – tettem hozzá, mikor a kezembe fogtam a könyvet. Olyan volt, mint egy napló. Mindenemet belehelyezhettem.

- Lezárjuk egy jelszóval. Amikor használni akarod, csak koppints az egyik drágakőre és mond ki magadban a jelszót. Utána pedig tedd a pálcádat a homlokodra és koncentrálj erősen arra az emlékre, amit a merengőbe helyezel. Majd egy ezüst fonál jelenik meg a pálcád végén, azt helyezd a lapok fölé.

- Nem érdemlem meg ezt az ajándékot.

- Szeretnék még kérni tőled valamit.

- Bármit.

- Nem te vagy az egyetlen furcsa új diák az iskolában. Szeptember elsején a Roxfort Expresszen feltűnt egy másik fiú is. A barna hajú fiatalember a Mardekár házat boldogítja.

- Hogy hívják?

- Matt Gasper.

- Ez miért fontos? – kérdeztem értetlenül, a professzor mindig diszkréten kezeli a dolgokat, miért beszél nekem egy másik diákról?

- Mert nagyjából ugyanannyi információt lehet róla tudni, mint rólad. Olyan mintha ő is most kezdené az életét, akárcsak te.

- Gondolja, hogy ő is…? De hát… ez lehetetlen.

- Csak feltételezem. Ezért meséltem neked róla, hogy néha figyelj rá.

- Miért?

- Mert érdekes emberekből áll a baráti köre, és mert a süveg eredetileg a Griffendélbe szerette volna osztani, de ő a mardekárt választotta.

- Kik azok az érdekes emberek?

- Perselus Piton és Eleanor Rosier. A többiek mintha egyáltalán nem érdekelnék…

Visszatértem fejben is a jelenben, még mindig zsongtak a fejemben Dumbledore szavai. Remus viszont értetlenkedve nézett rám, válaszra várva.

- Ja… öö… semmiről, csak megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e. Na és merre vannak a többiek? Siriust már tudom, de a többiek miért nincsenek sehol?

- Hát én téged vártalak, Sirius elfoglalt a dolgaival, Peter és James pedig a könyvtárban.

- James a könyvtárban? – kérdeztem meglepetten. Remus felnevetett.

- Tudom, hogy hihetetlen. Lily segít Féregfarknak a bájitaltan háziban, James pedig csatlakozott hozzájuk, hogy bevágódjon Lilynél. Tudod, az igaz, hogy Lily igent mondott a roxmortsi hétvégére, de addig még van néhány nap és James fél, hogy Lily meggondolja magát. Nagyon beleélte már magát ebbe az igenbe.

- És te kivel mész Roxmortsba? – kérdeztem kedvesen. – Elhívod végre Melanie-t?

- Pszt – szisszent fel rémülten, mintha a szóban forgó lány ott lapulhatott volna valamelyik sarokban. – Nem, dehogyis… Nem tudom, még lehet, hogy nem is megyek.

- Nem mész? De hát…

- Sirius biztos egy lánnyal megy, Peter is elhívott valakit, James pedig Lilyvel.

- Miért nem hívod el végre? – céloztam ismét Melanie-ra.

- Akartam… Már majdnem megkérdeztem, de… hallottam, hogy már elígérkezett valakinek a Hollóhátból.

- Ó, sajnálom.

- Nem meglepő, ő… nagyon szép lány. És mi a helyzet veled? Te kivel mész?

- Nem tudom – feleltem őszintén. Nem is gondolkoztam még ezen, hisz az összes barátomnak randija volt.

- Ha gondolod, leugorhatnánk ketten is. Vétek lenne kihagyni az első roxmortsi hétvégédet. Persze szigorúan haveri alapon – kacsintott rám.

- Rendben, benne vagyok – mosolyogtam hálásan, tényleg semmi kedvem nem volt egyedül menni, vagy a kastélyban maradni.

- Aztán majd csapódunk másokhoz akár, Sirius úgyis hamar megunja a barátnőit – nevetett, de én most nem nevettem vele. Furcsán alakultak a dolgok Sirius köztem, és valahogy kellemetlen érzés volt rá és a nőivel kapcsolatos dolgokra gondolni. Aggasztott az érzés, semmit nem akartam érezni iránta, de mégiscsak ő volt, aki megmentette az életem Eleanor támadása után (na jó főleg Lily, de ő is ott volt), és ő volt az, aki segített leküzdeni egy félelmemet. Akaratlanul is ott volt bennem a csalóka vak remény, hogy lehet ebből valami, de minden ellene szólt. Az egész világ. Más korból származunk, teljesen mások vagyunk, ő senkit nem vesz komolyan, én pedig túl selejtes vagyok hozzá képest. Ráadásul ő az apám legjobb barátja, szinte testvére. Ez olyan, mintha a nagybátyám lenne. Persze nem az, de mégis…

- Hát persze, köszönöm Remus, és tényleg ne haragudj azért, amit tettem. Nem sejtettem, hogy mi folyik itt valójában, és ne aggódj, nem árullak el senkinek.

- Köszönöm, Aly. Bármit is mond Siriust, nagyon jó barát vagy. Ha egyszer te is meg tudsz majd nyílni, akkor mi itt vagyunk.

- Miről beszélsz?

- Ugyan már, ne nézz madárnak – nevetett fel. – Annyi titkod van, mint égen a csillag. De jól tetted, hogy Dumbledore-hoz fordultál, ő mindig segít.

Hát persze…

„Senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél, főleg nem a Tekergőknek…”

13. fejezet: Kérdések válaszok nélkül

Nem is emlékeztem, hogy hogyan jutottam vissza a kastélyba, de amikor legközelebb feleszméltem már az ágyamban feküdtem és Sirius szavai zsongtak a fejemben. Nem arról van szó, hogy megsértődtem volna, inkább úgy hatottak rám, mint egyfajta hidegzuhany. Felébredtem egy álomból, amely arról szólt, hogy megváltom a világot. Még csak néhány hete voltam itt, apa csak néhány hónapja találkozott velem, hogyan várhatnám el a bizalmát? Most már láttam magam a szemükkel, én voltam a különös idegen lány, aki annyi mindent képzel magáról, de nem ad semmit a bizalmukért és a barátságukért cserébe. Hisz mit adtam én Jamesnek? Siriusnak vagy Remusnak? Sirius segített nekem leküzdeni a fóbiámat, megmentette Jamesszel és Lilyvel az életem… de mivel háláltam meg? Csendes tervek szövögetésével és azzal, hogy beleavatkoztam az életükbe.

Változtatnom kellett, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy hogyan. Arra is gondoltam, hogy megkeresem Dumbledore professzort, ő talán ismerte a válaszokat. De azóta kerültem őt, amióta csak idekerültem. Eleanor támadása után is megúsztam a vele való találkozást. Az én időmben már nem volt akkora hatalma, de kitartóan szervezte a Voldemort elleni ellenállást, annak ellenére, hogy már túl öreg volt a harchoz. Mégis úgy ismertem meg őt, mint aki mindenre ismeri a megoldást. Különösen Harryt kedvelte, de rám is úgy nézett, mintha különleges lennék.  Aztán meghalt és apából még egy csepp reményt tűnt el.

Másnap reggelre el is határoztam magam. Alvás helyett gondolkodással töltöttem az időmet, jobb ötletnek tűnt, és nem mintha képes lettem volna aludni. Dumbledore elég okos ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Az egyetlen ember, aki talán nem tenne ostobaságot, ha tudná a jövőt. James egész biztosan nem kezelné jól a dolgot, Siriusnak hogyan mondhatnám meg, hogy börtöntöltelékként éri a halál? Már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnom a csevegésre. Vasárnap reggel révén, talán illene várnom estig, addig meg is írhatnám a leckéimet, valamint beszélhetnék Remusszal is.

- Jössz reggelizni? – kérdezte Lily mosolyogva, mielőtt követte volna Alice-t és Melanie-t. Álmosan pislogtam rá, egy pillanatig haboztam, féltem a Tekergőkkel való találkozástól, de aztán bólintottam. Villámgyorsan összekaptam magam és már követtem is.

- Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz – mosolygott rám érdeklődve és mintha tényleg foglalkoztatta volna a hogylétem.

- Persze, minden rendben – feleltem, aztán gyorsan beszélgetni kezdtem vele valami egészen másról, minél hosszabban, hogy addig se kelljen gondolkoznom. A folyosók néptelenebbek voltak, mint eddig bármikor, a diákok többsége átaludta a vasárnap reggelit. Reménykedtem benne, hogy a Tekergők is így tesznek, hiszen nem aludtak egész éjjel.

De nem volt túl nagy szerencsém, ugyanis Sirius már nagyban falatozott, amikor megérkeztünk. Szinte biztos voltam benne, hogy miattam kelt fel, hogy megvédje a titkukat. Remus biztos a gyengélkedőn volt, James és Peter pedig aludt. Vajon, mi lehet Peternek a szerepe a teliholdas éjszakákban? Erre még nem jöttem rá egészen.

- Jó reggelt – köszöntöttem Siriust, mire ő félrenyelte a falatot. Olyan kialvatlanul nézett ki, hogy majdnem felnevettem. Tudom, tudom, ez nem szép tőlem. De megpróbáltam lazábban kezelni a dolgokat. Szúrós tekintettel köszönt vissza, még Lilyvel is barátságosabb volt. Na puff neki, ez egy hosszú beszélgetés lesz.

- Hova sietsz így, Lily? – kérdeztem néhány perccel később, ugyanis az említett lány úgy lapátolta magába a reggelit, mintha az élete múlna rajta.

- Sietnem kell a könyvtárba a bájitaltan miatt. Még neki se kezdtem…

- De hát nem csak a jövő hétre kérte?

- De igen, de jobb, hogyha minél előbb nekiállok. Gyűlölöm az utolsó pillanatokat.

- Hmm – bólogattam, és közben ismét Sirius felé fordultak a gondolataim. Nem is értettem, hogy miért tartom ennyire fontosnak a véleményét. Talán azért, mert az apám barátja volt? Vagy talán azért, mert már az enyém is? Inkább az utóbbira tippeltem volna.

- Beszélhetnénk? – nézett rám komoran Sirius, éppen abban a pillanatban, amikor lenyeltem az utolsó falatomat. Lily már elviharzott, a többi Tekergőnek pedig még mindig nem volt nyoma.

- Persze – feleltem könnyedén és igyekeztem leküzdeni a torkomban növekvő gombócot. Csak némán követtem őt egészen addig, amíg meg nem álltunk egy kihalt folyosón.

- Sajnálom azt, ami történt – sóhajtotta, én pedig meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Bocsánatkérés? Gyorsan folytatta, mielőtt beleélhettem volna magam. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, de nem így kellett volna a fejedhez vágnom. Csak azért kérek bocsánatot, amiért így estem neked. Nagyon dühös voltam, miattad majdnem katasztrófába torkollott az este…

- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem éreztem semmit, ami eléggé ideillő lett volna. – Én nem akartam, én csak aggódtam miattatok.

- Miért? – kérdezte csendesen.

- Mit miért? – kérdeztem értetlenül.

- Miért aggódsz értünk? Miért vagyunk neked annyira fontosak, hogy veszélyeztesd miattunk az életed?

- A barátaim vagytok – feleltem zavartan.

- Megmenteném Jamest, Remust és Petert, akkor is, ha az életem múlna rajta – bólintott Sirius. – De én már hetedik éve ismerem őket, hét éve ők a családom. Te még csak pár hónapja ismersz minket. Szerelmes vagy Jamesbe?

- Tessék? – döbbentem meg.

- Látom, ahogy ránézel – közölte keserűen, valami különös csillogott a tekintetében. – Csodálattal, szeretettel.

- Nem vagyok szerelmes Jamesbe – szólaltam meg halkan. Talán most kellett volna elmondanom neki mindent, de azzal talán a hátralévő éveit is tönkretenném. Nem lehettem ennyire önző. Először Dumbledore-ral kell beszélnem.

- Mindegy, nem kell magyarázkodnod, de csak hogy tudd, James Lilyt szereti és soha nem fog más lányt szeretni. Ismerem őt – tette még hozzá, én pedig keserűen bólintottam. Ezt észrevettem én is.

- Ami pedig Remust illeti… - folytatta tovább idegesen. – Senkinek nem árulhatod el, amit láttál és megtudtál, megértetted?

- Azt hittem, hogy egyértelmű, hogy igen.

- Rajtad képtelenség kiigazodni - vonta meg a vállát. – Egyszer olyan közel vagy hozzánk, mintha közénk tartoznál, egyszer pedig olyan távoli vagy, mint egy idegen.

- Nem azért nem beszélek magamról, mert nem bízom bennetek. Egyszerűen csak… ez sokkal bonyolultabb mindennél, mint amit el tudnál képzelni.

Ezt nem kellett mondanom.

- Talán megpróbálhattad volna, nem vagyok ostoba – sziszegte, majd sértődötten hátat fordított és elvonult az ellenkező irányba. Ezt már megint jól megcsináltam…

Ideje beszélnem a professzorral.

Még aznap délután sort kerítettem rá, szerencsésen elkerültem addig a Tekergőket. Reszketeg léptekkel indultam el az igazgatói iroda irányába. McGalagonytól már korábban elkértem a jelszót, így nem ütköztem semmiféle ellenállásba a kőszörnynél. Ironikusnak tartottam mindig is Dumbledore irodáját, túl mágikusnak hatott. Olyan volt, mint valami mesebeli zug, kőszörnnyel és lángoló főnixmadárral, valamint halott igazgatók portréival.  Mindig is kirázott a hideg, ahogy végignéztem a képeken, most sem történt másképp. Dumbledore az asztala mögött ült, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek azon, hogy csakígy rátörök. Félhold alakú szemüvege felett átható kék tekintettel figyelte, ahogy lassan összeszedem magam. De mire megszólaltam volna, keresztbefonta a kezeit és megelőzött.

- Üdvözlöm, Miss Porter. Miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen, de volt valami furcsa a tekintetében. Mintha gyanakvás csillant volna a szemeiben.

- Elnézést a zavarásért, Dumbledore professzor… Én… csak… nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Önnel.

- Bizonyára most készül magyarázatot adni arra, hogy miért nem lelhető fel magáról semmilyen adat és információ. Ha nem tévedek, persze.

- Lenyomozott engem? – bukott ki belőlem meggondolatlanul. Elszégyelltem magam, de a professzor egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, inkább olyan volt, mint aki nagyon jól mulat.

- Minden roxfortos diákról van egy nyilvántartás. Általában nem ütközök akadályokba. Ilyesmit jelent, hogy születési adatok, szülők neve, stb. Javítson ki, ha tévedek, de hiába néztem utána, olyan, mintha Alyana Porter nem is létezne… senki sem hallott magáról semmit. Legalábbis addig, amíg fel nem tűnt a Potter-birtok határában. Ne haragudj ezért, teljesen rutin dolog, ez amolyan papírmunka. Legalábbis annak indult, de felkeltetted a kíváncsiságomat. Természetesen, ha megosztasz velem némi információt, azok az irodán belül maradnak. Senki nem tudja meg, ha nem akarod.

- Rendben – bólintottam. – Maga szerint megtörténhet-e egy olyan dolog, ami minden természeti és mágikus törvénynek ellent mond? Ami még soha nem volt példa és nem is létezik rá magyarázat?

Dumbledore felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, hogy a kérdéseimmel kissé összezavartam.

- A mágia sok mindenre képes, természetesen léteznek lehetetlen dolgok, de… miről is beszélünk pontosan?

- Adriana Potter az igazi nevem – sóhajtottam.

- Nos, ez megmagyarázza, hogy miért a Potter-birtokon tűnt fel, de akkor a Potter család, hogy hogy nem ismerte fel Önt? És miért kellett nevet változtatnia?

- 1981-ben születtem és James Potter az apám.

A mosoly ezúttal lefagyott a professzor arcáról. Kifejezéstelen arccal nézett rám, mint aki alig hiszi el, amit hall.

- Nos… tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de egyszer csak itt találtam magam a múltban.

- És miért nem keresett lehetőséget arra, hogy azonnal visszatérjen? Miért kezdte meg a tanévet? Miért illeszkedett be az apja barátai közé? – záporoztak a kérdések a professzor szájából.

De aztán megválaszolta a saját kérdését.

- Mi történt magával a saját idejében, hogy vissza se akart menni? – kérdezte csendesen.

- Sok rossz dolog történt abban a korban, azért maradtam, hogy legalább az apám életét helyrehozzam. A hetedévben történt vele valami, ami teljesen megváltoztatta őt és a kapcsolatait. Meg akartam tudni, hogy mi történt és segíteni neki.

- De nem lehet csakúgy megváltoztatni a múltat.

Szomorúan bólintottam.

- Azt hiszem, hogy megkevertem néhány dolgot, és félek, hogy még nagyobb galibát okozom.

- Nem szabad játszani az idővel… Adriana. Belegondoltál már abba, hogy amíg te itt vagy, addig mit gondolnak a saját időben, hová tűntél? Egyáltalán… belegondoltál abba, hogyha megváltoztatod az apád életét, talán te meg sem születsz? Vagy ebben a korban ragadsz örökre, vagy vissza mész és egyszer csak eltűnsz. De az is lehet, hogy abban a pillanatban eltűnsz, amint megváltozik a jövő.

- De ha eltűnök az olyan, mintha meg sem születtem volna…

- Azért mert…

- Tudom, de ha nem születek meg, nem tudok visszajönni, és ha nem tudok visszajönni…

- Nem változtatod meg a jövőt, és mégis megszületsz. Paradoxon. Ezekre a kérdésekre senki nem ismeri a választ. Ezért űzöl veszélyes játékot, nem tudjuk mi fog történni. Az apádat se tenné boldoggá, ha meghalsz az ő boldogságáért.

- És ha már nincs kiért élnem? – kérdeztem csendesen. A keserű emlékek elárasztottak, de nem sírhattam az idős Dumbledore előtt.

- Nem szabadna ilyet kérnem tőled, de mesélnél nekem a jövőről?

12. fejezet: A legsötétebb éjszaka

1998

- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.

- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.

- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.

- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.

- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.

- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.

Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.

- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.

- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.

- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.

- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!

- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!

- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!

- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.

- Akkor változzunk át!

- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…

- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.

- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…

- Hova visz? – nyögtem ki.

- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.

- Annyira sajnálom, Riana.

- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.

- Én is, húgi. Én is.

- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.

- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.

Elfojtottam a torkomból kitörni készülő rettenetet. Apa a földön feküdt, és tényleg úgy nézett ránk, mintha összedőlt volna a világ. Először nem értettem, hogy mégis hogyan kerülhetnek ide ők, hiszen bűbáj védte a házunkat. Csak mi négyen tudtuk a címünket, tehát csak egy valaki árulhatta el.

- Mit tett az anyámmal? – csattantam fel, amikor fejbe vágott a felismerés. Csak ő mondhatta el nekik, hogy hol vagyunk. Még a barátaimnak sem mondtam el soha, még a Weasley család sem tudta. Apa mindig is túlságosan óvott minket.

Voldemort felnevetett. Apa figyelmeztetően nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy ne szólaljak meg még egyszer. Megvontam a vállam válaszként, minek kéne udvariaskodni? Inkább halok meg szemtelenül, mint csendben.

- Igazán kellemes találkozás volt, kedvesem – mondta nekem gúnyosan, és a szívembe mart a félelem. Nem halhatott meg… nem… - Felesleges egyből lemondanod róla, nem öltem meg. Kár lett volna egy aranyvérű mardekáros csinos asszonyért. Választást kínáltam neki.

Megkönnyebbültem, aztán megdermedtem. - Mégis miféle választást?

- Biztosan sejted.  Igazán érdekes volt, hogy túl sokáig nem habozott. Az életet választotta. A tiétekért cserébe. Hiszen lehet még gyereke, de élete csak egy van.

A világ megbillent, ha a halálfaló nem tart szorosan, összerogytam volna. Harry elszörnyedve nyögött fel, apa pedig csak dühösnek tűnt. Én elárulva éreztem magam. Mindig is távoli volt egy kicsit, de ő az édesanyám volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon aláírja majd a halálos ítéletünket. Egy élet háromért cserébe, Voldemort igazán boldog lehetett.

- Most pedig… térjünk a lényegre. Terveim vannak veletek. Eredetileg csak egy Potterre van szükségem.

- Soha – felelte egyből apu, és minket nézett. A halálfalók felnevettek.

- Valóban úgy gondolod? Lássuk csak, Potter, szerinted melyik gyermekedből lenne jobb halálfaló? – szegezte neki a kérdést.

Apa azonban makacsul hallgatott.

- Adhattál volna valami segítséget, mégiscsak jobban ismered őket. De nem probléma. Hisz tulajdonképpen mindegy melyiküket választom, tökéletes nevelésben részesültek.

- Tökéletes nevelés? – vonta fel apa a szemöldökét.

- Bizony. Miss Rosier, pardon, Mrs. Potter ígért nekem egy halálfalót. Megígérte, hogy nevel nekem egy tökéletes, tehetséges és okos halálfalót, aki engedelmeskedni fog nekem. Nos… lássuk csak… Harry a neved, igaz?

Harry nem szólt egy szót sem, csak dühödten állta a fekete mágus tekintetét.

- Ugyanolyan állhatatos vagy, mint az apád. De ha kérdeztem valamit, akkor te válaszolsz. Imperio! – szegezte rá a pálcát. – Harry a neved, igaz?

Harry behunyta a szemét és valami különös nyugalom sugárzott belőle.

- Ne válaszolj neki! – kiáltottam a bátyámra. Még nem tört meg. Elvi kérdések voltak ezek, ha enged a varázslatnak, Voldemort bármit megtehet vele.

Harry azonban csendben maradt és hirtelen kinyitotta a szemét. A tekintete ismét tiszta volt. Voldemort nevetett.

- Nem tévedtem, éppolyan vagy, mint az apád. Ne aggódjatok valójában már régen választottam. Harry neked egészen más sorsot szánok…

- Hagyja békén Harryt!  - ellenkeztem.

- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt, hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és megalázkodni, akkor nem teszem és kész.

Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.

Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.

- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t? Régebben Blackként volt ismeretes.

- Nem barátkozom halálfalókkal.

- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.

- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.

- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.

- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! – üvöltötte apa magából kikelve.

- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni hozzám.

- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és Adrianát.

- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass. Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön téged?

- Tessék? – hökkent meg apa és Harry egyszerre.

- Nos, Harry. Ha megölöd őt egyből, akkor ígérem neked, hogy nem fog az összes halálfalóm végigmenni a húgodon.

Nem tudom, hogy melyikőjük kezdett el hangosabban őrjöngeni, de nekem csak hányingerem volt. Meg akartam halni, igazán. A jövőkép, amit elém festett, ezerszer rosszabb volt a halálnál. A világ imbolygott, fekete pontok cikáztak mindenhol. Sikítani volt kedvem.

- Crucio! – kiáltotta Voldemort és egyenesen rám szegezte a pálcát. A fájdalom végigmarta az egész testemet. Még soha… még soha nem fájt így semmi. Mégsem kiáltottam. A tudatom megmaradt, és nem hagyhattam, hogy értem ölje meg Harry azt az embert, akit annyira nagyon szerettem.

Amikor legközelebb feleszméltem, a földön feküdtem. Az egész testem remegett. Arra a két férfira néztem, akiket a családomnak tartottam. Harry szeméből könnyek folytak, James pedig hevesebben remegett, mint én. Sebeket láttam rajtuk, megint engem akartak menteni.

- Nos, Harry? Megteszed végre? – kérdezte kegyetlenül.

- Nem – suttogta Harry és közben végig engem nézett, némán könyörögve a bocsánatomért.

- Hátha a lányért nem teszed meg… akkor érte? Megkíméled a kíntól? Vagy kergessem őrületbe? Crucio! – intett újra Voldemort, de ezúttal a fájdalom elmaradt. Nem rám célzott, hanem apára. Rettegve figyeltem. Semmi nem látszott először az arcán, merev volt és kifejezéstelen. Csak a teste remegett, mintha kitörni készülne valahonnan. A szemei hirtelen fennakadtak és hátborzongató reccsenéssel feszült hátra a gerince. Csak a szeme fehérjét láttam és szinte éreztem a fájdalmát. Elvesztem a hófehér ködben. Valami elpattant bennem. Őrjöngeni kezdtem, úgy ahogy még sosem. Meg akartam ölni őket. Főleg Voldemortot. Talán legbelül azt reméltem, hogy megunja a játékot és megöl engem is. De nem bírtam nézni azt, amit Harryvel és apával tett. Nem akartam végignézni… de attól még láttam. A halálfalók nevettek rajtam, de apa fájdalmai nem értek véget. Most már nem maradt csendben. Minden ordítás, ami a torka mélyéről tört fel olyan volt nekem, mint egy ostorcsapás, ami a húsomba vág. Megtört az az ember, aki mindenkinél erősebb volt. Aki megvédett minket a világ összes bánatától, aki megtanított az élet nagy dolgaira.

Utána már csak a zöld villanásra, a nevetésre és a arra a gyűlöletre emlékszem, amit akkor éreztem. Voldemort iránt. Gyűlöltem az undorító vonásait, kegyetlen tekintetét, elmebeteg mosolyát és hidegvérű tetteit. Eddig csak egy megvetett gyilkos volt, akitől féltem. De attól a naptól fogva… a leggyűlöletesebb és kegyetlenebb személy volt a világon. Harry arcára néztem, apa élettelen testére nem mertem. De talán ez sem volt a legjobb ötlet. Harry úgy meredt maga elé, mintha ő maga is eltávozott volna. Megtette, mégsem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy gyilkosra. Megkímélte apát a fájdalomtól, megkímélte mindentől, amit Voldemort tett volna még vele. De nem tudtam kimondani ezeket a szavakat, csak a könnyek sós ízét éreztem. Meg kellett volna tennem, hogy segítsek a bűntudatán. De soha többet nem találkoztunk ismét. Elvesztem egy arcnélküli vak világban és egy halálfaló úgy dobott a vállára, mintha rongybaba lennék. Elvittek.

Legközelebb egy sötét cellában ébredtem fel, ami az otthonom volt hónapokon keresztül. Az a hely, ami a kínjaimat jelentette. Az a hely, ahol meggyűlöltem az egész világot. Az a hely, aminél még a pokol is csábítóbbnak tűnt. Az a hely, ahova a halálfaló férfiaknak napi szinten bejárásuk volt. Én voltam a jutalom egy sikeres küldetés után. Voldemort számára pedig én voltam az ínyencfalat, ha éppen nem volt jobb dolga. Ezek után már fikarcnyit sem számított a saját jövőm.