1985.
- Anyu, hogy ismerted meg aput? – kérdezte a fekete hajú
kislány. Négyen voltak a nappaliban. Egy család, két kisgyermek és két szülő.
Adriana kérdésére hirtelen megdermedt a levegő. James és Eleanor feszülten
néztek egymásra, aztán Eleanor beszélni kezdett.
- Az iskola után találkoztunk, apukád aurornak készült, én
pedig a minisztériumnál dolgoztam. Ott futottunk össze, és hát… beszélgettünk
és szépen lassan egymásba szerettünk – hazudta folyékonyan az átlátszóan hamis
szavakat, de a két gyerek egy percig sem kételkedett.
Csak amikor a két felnőtt kettesben maradt, estek egymásnak.
- Miért hazudtál nekik? – kérdezte James dühösen.
- Miért szerinted nem kellett volna hazudnom? Azt kellett
volna mondanom, hogy óó, hát az iskolában találkoztunk, évekig ellenségek
voltunk és ott átkoztuk egymást, ahol lehetett. De ne aggódjatok, ez csak
amolyan házak közti ellentét volt…
- Talán finomabban…
- Mégis hogy? Na és tudod mi lett volna később az első
kérdésük? Hogy akkor mégis hogy a fenébe szerettünk egymásba?
- Eleanor, hagyjuk most ezt.
- Nem, szerintem meg ne hagyjuk. Legalább tégy úgy, mintha
szeretnél, csak a gyerekek előtt, oké? Tudom, hogy a sárv… illetve Evans után
sírsz még mindig, de ő halott. Lépj tovább. Neked egy feleség kellett, nekem
meg egy férj. Ennyi.
- Mondogasd csak, de tudom, hogy azért ez nem teljesen így
volt.
1977. szeptember
Az első napjaim furcsán teltek a kastélyban. Nehéz volt
megszoknom, hogy újra itt vagyok, mégis egy teljesen más világban. A többiek
mind kíváncsiak voltak, hogy honnan jöttem, ki vagyok és kik a szüleim.
Senkinek nem feleltem. Aztán a legnagyobb döbbenetemre, amikor épp három lány
állt előttem nekem szegezve a kérdést, James ölelte át a vállamat.
- Távoli rokonom. A nagyapám unokatestvére Porterre
változtatta a nevét, egyéb kérdés? – mondta nekik lazán, én pedig megdöbbentem.
- Rokon? – kérdeztem, amikor ketten maradtunk.
- Miért ne? Így legalább kevesebbet kérdeznek. Amúgy is
hasonlít a nevünk, ki kell használni a lehetőségeket… - mondta hadarva, de nem
ért a végére, mert olyat tettem, ami mindkettőnket meglepte.
Megöltem.
Aztán zavartan hátrébb léptem és faképnél hagytam a zavarba
jött fiút, mielőtt bármit is mondhatott volna.
Szerencsére az anyámmal egyszer sem találkoztam össze, volt
néhány közös óránk, de valahogy mindig sikerült a lehető legtávolabb ülnöm
tőle. A sors furcsa fintora, hogy Lily mellett volt szabad hely a legtöbb órán.
- Alice és Melanie mindig egymás mellett ülnek – vonta meg a
vállát Lily és mosolyogva intett, hogy üljek le mellé, amikor első alkalommal
helyet kerestem. Meg kell hagyni, bármennyire is igyekeztem, Lilyt egyszerűen
nem lehetett nem kedvelni. Áradt belőle a kedvesség, a jóindulat és az
intelligencia. A tanárok legtöbb kérdésére ismerte a választ, és ügyesen
feltornázta már az első néhány nap a Griffendél ház pontjait. Ha valamit nem
értettem, egyből észrevette és máris magyarázni kezdett. Próbáltam hibát
keresni benne, például, hogy stréber vagy nagyképű. De a magyarázatát sem
fellengzően adta elő, hanem úgy, mintha egy baráthoz beszélne. A tanároknak nem
kedveskedett, egyszerűen csak okos volt. Képtelen voltam utálni őt.
A második héten James nagyon jó hírt kaphatott, mert
hatalmas vigyorral az arcán lépett be a klubhelyiségbe. Mi mind ott ültünk a
kandalló körül és beszélgettünk. Régen éreztem ilyen jól magam, ez volt hosszú
idő óta a legjobb hetem.
- Jövő héten kezdődik a kviddics szezon! – süvítette James
vidáman. Lily megforgatta a szemet és morgott valamit halkan, de James még csak
fel sem vette, annyira el volt varázsolódva.
A magamról részéről olyan messziről akartam kerülni a
kviddicset, amilyen messziről csak lehetett. Nem kívántam emlékezni, egyszerűen
kizártam mindent, ami emlékeket ébreszthet bennem. James boldog volt, egyelőre
semmi dolgom nem volt. Tökéletesen indult a hetedéve. Tehát én is
hátradőlhettem, vagyis ahogy mondani szokták, nyugodtan a homokba dughattam a
fejem.
- És ki lesz a csapatkapitány? – kérdezte Sirius izgatottan.
Hirtelen mintha éveket fiatalodott volna, amint felhangzott a kviddics szó,
olyan lett, mint egy izgatott kisgyerek.
- Én – vigyorgott James boldogan, és belecsapott Sirius
tenyerébe. Mindenki gratulált, kivéve Lilyt és engem. Lily érthető okokból, sem
Jamest, sem a kviddicset nem komálta. Így hamar el is tűnt a lépcsőfordulóban.
James csalódottan nézett utána. Nos, ami engem illet, én nem tudtam ehhez
gratulálni. Persze, persze, tudtam, hogy muszáj. Csak egyszerűen, amíg nem visz
rá a kényszer, kizártam a rossz dolgokat. Ezért én voltam az utolsó. Amikor
Remus sürgető pillantásával találkoztam, végre rávettem magam.
- Gratulálok – erőltettem magamra egy műmosolyt és vállon
veregettem Jamest. Aztán elköszöntem és elindultam felfelé a lépcsőn. Nem
azért, mert felzaklatott volna, egyszerűen csak nem voltam túl jó színésznő.
Egyedül Sirius ismerte a félelmemet, James nem sejtett semmit. Nem akartam
válaszolni felesleges kérdésekre, amikre úgysem adhatok választ.
- Hát te? – kérdezte Lily, amikor benyitottam a szobánkba.
Megvontam a vállam.
- Mi van köztetek Jamesszel? – kérdezte hirtelen, mire
majdnem keresztülbukfenceztem Melanie ágyán.
- Mi?
- Szerelmes vagy belé?
- Én? Szerelmes? Jamesbe? – kérdeztem lassan érthetetlenül.
Nem értettem magát a kérdést. James az apám volt. Persze, ezt Lily nem
tudhatta, de még a feltételezés is abszurd volt.
Lily bólintott.
- Rokonok vagyunk – feleltem végül, hűen az valósághoz.
- Azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy lekoptassa a
kérdezősködőket.
- Tényleg rokonok vagyunk.
- Akkor ne haragudj. Én csak…
- Na és te? Szerelmes vagy Jamesbe? – kérdeztem egy nagy
gombóccal a torkomban.
- Nem – felelte túl gyorsan.
- Ezt igennek veszem.
Lily felsóhajtott. – Ez bonyolult.
- Ha el akarod mondani valakinek, én itt vagyok – szólaltam
meg hirtelen. Ezt meg miért mondtam? Aztán minden szó nélkül fogtam magam és
elindultam lefelé, majd kifelé a kastélyból. Szükségem volt egy kis friss
levegőre. Szerencsére senki sem követett.
Egyenesen a tópart felé indultam, mindig is imádtam nézni a
fodrozódó vizet. Valahogy különös megnyugvást éreztem tőle. Át kellett
gondolnom a dolgokat. Főleg a Lilyvel kapcsolatos dolgokat. Fogalmam sem volt,
hogy hogyan viszonyulhatok hozzá anélkül, hogy elárulnám az édesanyámat és
eltörölném a saját létezésemet és persze Harryét. Találnom kellett valamiféle
egérutat. Mindig a tóparton kerestem a válaszokat. És gyakran meg is találtam.
Estefelé járt már az idő, de amolyan kellemes utónyári időjárás volt. Már maga
a séta is jólesett. Sehol senki, béke és nyugalom.
Akkor láttam meg egy sötét alakot, pont annál a fánál, ahol
én is szoktam ülni. Ahogy közelebb értem, már a hangját is hallottam. Sírt. A
válla görcsösen rázkódott, és hüppögő hangokat hallatott. Szőke haja
szénaboglyaként takarta el az arcát. Fogalmam sem volt, hogy ki az. De
gondoltam, talán megvigasztalhatnám. Nem árt egy-egy új barát néha. Aztán
észrevettem a talárján a félreismerhetetlen kígyót, és már tudtam, hogy hiba
volt megállnom előtte. Mardekáros volt.
Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, felnézett. Egyenesen
a szemembe, és olyan gyűlölettel, hogy hátrahőköltem. Megvetően szemlélte a
griffendéles taláromat és egyből a pálcája után nyúlt.
- Hé, én csak… - kezdtem mentegetőzni, amikor felismertem
őt. Nem volt könnyű, annyira összetörtnek és reményvesztettnek tűnt.
Az édesanyám volt az. Az a nő, aki megtanított beszélni,
járni és olvasni. Az a nő, aki ápolt, amikor beteg voltam és sebtapaszt tett
minden horzsolásomra. Az nő, aki esti meséket olvasott, amikor kicsi voltam.
Most pedig arra készült, hogy megátkozzon. Elő kellett volna
vennem a saját pálcámat, tudom. De mégsem voltam rá képes. Mégis mit csináltam
volna vele? Megátkozom az anyámat? Főleg amikor ilyen állapotban van?
- Mit akarsz itt, sárvérű? Remélem, hogy kiélvezted a
látványt.
- Csak a tópartjára jöttem, nem tudtam, hogy van itt valaki,
nem akartalak zavarni – hadartam zavartan és valami ismerőset kerestem a
vonásaiban. Nem sok sikerrel. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Ilyen
volt akkor is, amikor utoljára láttam.
- Hát hogyne. Várjunk csak… te Potter rokona vagy, igaz? –
kérdezte és valami csillant a tekintetében. - Üzenem neki, hogy ezt azért,
amiért belém kötött ma reggel - tette hozzá és olyan gyorsan lendítette felém a
pálcáját, hogy reagálni sem volt időm. Mintha egy penge szántotta volna fel a
mellkasomat. Felordítottam a fájdalomtól, de a saját hangomat sem hallottam.
Aztán már mozdulni sem tudtam. Megdermesztett. Bálványként zuhantam a földre és
csendben könnyeztem a pokoli fájdalomtól.
- Ne aggódj, így elvérezni sem fogsz… Potterék úgyis rád
találnak. Üzenem, hogy legközelebb nem ússzák meg ennyivel. Sem ők, sem te. Ez
csak figyelmeztetés – sziszegte eltorzult hangon, aztán csend lett. Csak a
tücskök halk énekét hallottam és bódultan lebegtem. Igaza volt, nem véreztem
el, mert megdermesztett. De a fájdalmat éreztem, és ez… kínzóbb volt mindennél.
Senki sem tudta, hogy itt vagyok. Lily biztos azt hiszi, hogy csatlakoztam
Jamesékhez, Jamesék pedig, hogy Lilyvel vagyok. Senki nem fog egy darabig
keresni. Vajon meddig?
Nem voltam képes elhinni, hogy ezt valóban az anyám tette
velem. Elárult minket, de hogy bántson… jó tudom. Nem tudta, hogy ki vagyok. De
az apám miatt tette ezt velem. Mert utálta őt. Te jó ég, hogyan jutottak el ők
ezek után a házassághoz? Most már biztos, hogy nem szerelem volt. Az anyám
csakúgy képes volt megátkozni embereket, mintha vicces lenne. Csak fenyegetés.
Talán megölni is képes lenne? A lányát? James valahol érezte, hogy kötődik
hozzám, Eleanor semmit sem érzett? Csakúgy megátkozott, kettévágott mondhatni.
Nagyon fájt. Nem mintha nem találkoztam volna már elégszer a
fájdalommal. Mégis minden alkalommal megdöbbentett a hevessége. Hogy mennyire
tud fájni egy seb, egy átok, vagy egy kínzás.
Talán ez volt az oka. Talán James és Eleanor valami különös
csoda folytán összejöttek a hetedévben, talán ezért vesztett el mindent, talán
ezért lett boldogtalan. De vajon, tényleg így volt? Anyának mi oka volt rá?
Hisz most olyan gyűlölködő volt… miért ment
hozzá? És apa? Miért vette el? Hiszen azt mondták, hogy az iskola után
találkoztak…
Sötét volt. Egyre sötétebb. A hátamon feküdtem, így láttam
az eget. Még szerencse, hogy nem telihold volt, ki tudja, mik lakják a Tiltott
Rengeteget. A csillagokat viszont láttam, káprázatosak voltak. Vagy talán már
túl kába voltam hozzá. Az idő elvesztette a jelentőségét. Teltek a percek, az
órák.
De amikor hallani kezdtem a hangokat, még mindig sötét volt.
Az agyam csak nagyon lassan tudta összerakni a szódarabkákat. Aztán rájöttem:
engem keresnek. Rohanó lépteket éreztem az alattam fekvő avaron. Szinte
rengett, mégsem rázkódtam. Aztán megláttam egy arcot, egy nagyon jóképű arcot.
Rémültnek tűnt.
- James! Lily! Remus! Megtaláltam! – ordította magán kívül,
aztán a nevemet ismételgette. Nem értette, hogy miért nem mozdulok meg. Aztán
észrevette a vértócsát a mellkasomon. Hófehérre sápadt.
- Mi történt?
- Me… meg… halt – dadogta Sirius ijedten és kitágult
szemekkel meredt rám. Még sosem láttam ilyennek.
- Dehogy halt meg, te ütődött! – csattant fel egy ingerült
hang, és egy vörös villanást láttam. – Engedj oda. Csak megdermesztették.
- Finit… - kezdte James, de Lily őt is leteremtette.
- Ha feloldod az átkot, elvérzik. Fellebegtetem – mondta
szakszerű hangon Lily. – Sajnálom, Aly. Ez most fájni fog.
Igaza volt. Nagyon fájt. De akkor valami megváltozott. Az
anyám, Eleanor Rosier megátkozott és Lily Evans mentette meg az életem.
Felborult minden. Az egész világ vett egy száznyolcvan fokos fordulatot. És
abban a néhány pillanatban, amíg még magamnál voltam, azt kívántam, hogy
bárcsak Lily Evans lett volna az édesanyám…
EZ-ISZONYAT-JÓ!!!
VálaszTörlésMost, komolyan ez nagyon tetszik!!!! (Pedig nem vagyok fan)
Már várom a következőt, de tényleg.
Minél előbb hozd.
Smiley
Köszi, megpróbálok igyekezni :)
Törlésszia remélem teljesül aly kívánsága és lily lesz az anyja...
VálaszTörlésgratulálok puszy
köszi a véleményt! :)
TörlésWow, nagyon jók az új fejezetek! :) Durva ezt elképzelni, hogy ezután ők összeházasodtak. Remélem sikerrel jár Aly!!!
VálaszTörlésKöszi :) Bizony :)
Törlés- mondta hadarva, de nem ért a végére, mert olyat tettem, ami mindkettőnket meglepte.
VálaszTörlésMegöltem. <-?????