8. fejezet: Igaz barát

1977.

Jól ismertem már a gyengélkedőt, rengetegszer megfordultam ott. Voltam beteg és sokszor voltam látogató. Harry gyakran vonzotta a bajt, főleg a kviddics baleseteket. Amikor elértek a tudatomig az első információk, már azonnal tudtam, hogy hol vagyok. Éreztem a finom gyapjú párnát magam alatt és az összetéveszthetetlen fertőtlenítő szagot.

Csend volt. Egyedül voltam. A nap első sugarai utat törtek az ablakon át, így a napszakot is könnyen megsaccoltam. Csak néhány óráig voltam kiütve. Azt hiszem. Kellett néhány perc, hogy rádöbbenjek, hogy mi is történt velem. Hiszen Roxfortban voltam 1977-ben, itt még nem volt olyan aktív Voldemort, mint a jövőben. Aztán persze eszembe jutott. Az anyám tette. Jobban fájt ez a tudat bármilyen anyai pofonnál. Sosem ütött meg. Megbüntetett néhányszor az igaz és sokat veszekedtünk is, de még soha nem emelt rám kezet, vagy éppen pálcát. Nem haltam meg Voldemort keze által, erre majdnem a saját anyám végzett velem.

És Lily mentett meg. Sokkal inkább illett Jameshez, mint Eleanor, arról nem is beszélve, hogy James imádta őt. Mi van, hogyha ő a boldogsága kulcsa? De vajon, ha ők házasodnak össze megszületünk mi Harryvel? Vagy két teljesen más gyerekük lesz? Nem, hisz itt vagyok. Biztosan megszületünk, maximum vörös hajam lesz vagy zöld szemem. Harrynek egész jól állna a zöld szem. A kék valahogy nem az ő színe.

- Jó reggelt, kedveském – lépett be gyors léptekkel Madam Pomfrey. Nem sokat változott. Ugyanolyan, mint húsz év múlva. – Madam Pomfrey vagyok, a gyengélkedőn vagy. Tudod, hogy mi történt veled?

- Igen – feleltem.

- Az igazgató úr majd szeretne beszélni veled, amint túl vagy a dolgokon. Még a héten látogasd meg. Most fontos dolga van az igazgató úrnak. Nincs az iskolában. De mindenképp el kell mondania neki, hogy ki tette.

- Nem tudom – hazudtam. Nem köphettem be az anyámat. Meg egyébként is, mit értem volna el vele? Csak feldühítettem volna. A mérge eddig legalább nem nekem szólt.

- Majd csak eszébe jut. A barátai nagyon aggódtak magáért. De elküldtem őket pihenni, azt hittem, hogy tovább alszik Miss Porter.

- A barátaim? – kérdeztem értetlenül. Csak Lilyre és Siriusra emlékeztem.

- Miss Evans, Mr. Potter, Mr. Black és Mr. Lupin. Ha ők nincsenek, lett volna még néhány kellemetlen órája. Akárki tette is, ha nem dermeszti meg, akkor már rég halott lenne. A vérzést is megállította az átok, csak ezért nem vérzett el. De holnapig itt marad. A sebét már beforrasztottam, de a vérveszteség miatt pihennie kell.

- Köszönöm – hálálkodtam.

- Ez a dolgom – felelte a javasasszony, majd elment még egy bájitalért. Nem kellett volna. Borzalmas íze volt és azonnal álomba merültem tőle.

Legközelebb veszekedés zajára ébredtem.

- Maradj már veszteg, Potter! Még egy szó és kiátkozlak innen! – sziszegte Lily, bizonyára Jamesnek, de a választ már nem hallottam, mert közben észrevették, hogy figyelem őket.

- Riana! – kiáltott Sirius vigyorogva. – Jó reggelt.

Ha-ha. Már délután is lehetett. Hogy lehet ennyire jó kedve mindig? És hogy lehet, hogy mindig csak a szája mosolyog?

- Sziasztok – köszöntem bágyadtan. Még nem voltam csúcsformában.

- Hogy érzed magad? – kérdezte James aggodalmasan. Ő már nem tűnt olyan vidámnak, de ha jól sejtem ez inkább volt Lily miatt, mint a balesetem miatt.

- Jól vagyok – feleltem őszintén. Csak enyhe sajgást éreztem a vágás helyén, a Madam mindig is remekül értette a dolgát. – Köszönöm a mentőakciót. Különösen neked Lily.

Mind a négyen zavarba jöttek, főleg az említett lány. Egészen fülig vörösödött, felvette a haja színét.

- Nem csináltam semmit – vonta meg a vállát. Nem mondtam erre semmit, mindketten tudtuk, hogy nem így volt.

- Azért köszönöm.

- Ki tette? – kérdezte Sirius komoran. Látszott rajtuk, hogy tényleg jobb, hogyha titokban tartom. Azonnal megátkozták volna.

- Nem tudom, egy mardekáros. Nem emlékszem az arcára – hazudtam könnyedén. Nem hittek nekem.

- Nyugodtan elmondhatod, csak írd le, hogy hogyan nézett ki – mondta Remus, de én megráztam a fejem.

- Tényleg nem emlékszem. Sajnálom. De biztos nem fog többet előfordulni.

- Miért nem védekeztél? – kérdezte James értetlenül. A pálcád még csak nem is volt a kezedben, elő se vetted.

- Váratlanul ért. De békén hagynátok? – csattantam fel ingerülten. Azonnal abbahagyták. A társalgás kicsit nehézkesen indult be újra, de hamar elfelejtették a kirohanásomat. Ez egész jó módszer kikerülni a kérdéseket. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elmentek. Egyedül Sirius maradt pár perccel tovább.

- Holnap szombat – jelentette ki, mintha ez olyan hihetetlen dolog lenne. Felnevettem.

- Igen, és?

- Van egy kis időd? Szeretnék öm, mutatni valamit.

- Mit? – kérdeztem meglepetten és furán megdobbant a szívem. Olyan bizonytalanul nézett rám, ami szokatlannak számított tőle. Volt valami az arcára írva, amit nem tudtam hovatenni.

- Meglepetés. Nem mondom, hogy örülni fogsz neki, de később hálás leszel. Két órakor találkozzunk a klubhelyiségben, oké?

- Lehet, hogy megbánom, de rendben – egyeztem bele. Sirius nem akarna nekem rosszat, mit veszíthetek? Max faképnél hagyom, de ezúttal a kezembe lesz a pálcám. Még a saját anyám sem átkozhat meg még egyszer. Ezúttal nem fogom hagyni.

- Szuper. Ja és csak hogy tudd, pocsékul hazudsz – vigyorgott még rám. – Ha nem tudnám, hogy milyen zűrös életed van, megsértődnék. De ha valakit be akarsz avatni, akkor csak szólj – kacsintott rám, aztán eltűnt az ajtó mögött. Különös módon hirtelen annak örültem volna leginkább, ha visszajön. Csak öm… néhány fontos kérdés megtárgyalása miatt. Természetesen.

Tényleg megbántam, legalábbis először. De előtte nem gondoltam volna, hogy komolyan egy hajmeresztő dolgot talált ki. Meg kellett volna hatódnom, amiért segíteni akar, de amikor találkoztunk a parkban és két seprűt tartott a kezében vigyorogva, akkor leginkább dühös lettem.

- Te normális vagy?! – kiabáltam rá. Néhányan felénk néztek, de nem érdekelt.

- Gyere, menjünk arrébb, nézőközönség nem kell… - ragadta meg a kezem, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyenesen megrémültem.

- Ne érj hozzám, nem megyek veled sehova – sziszegtem ezúttal halkabban. – Tudod, hogy nem repülök.

- Te pedig tudod, hogy ez nem normális. Mindent tudsz a kviddicsről, sőt rajongással beszélsz róla. A hajtó posztra különösen felcsillant a szemed. Nézd, őszinte leszek – túrt idegesen a hajába. – Fogalmam sincs, hogy mit tettek veled. Vagy hogy ki tette és miért. De épp eleget láttam ahhoz, hogy sejtsem, hogy miért nem akarsz róla beszélni. De miért nem adsz egy esélyt annak, hogy segítsek leküzdeni a fóbiádat?

Elgondolkozva hallgattam. Tudtam, hogy igaza volt. Apa szégyellné, hogy nem merek repülni. Elszörnyedne ennek hallatán, mindene volt a kviddics. Nem tehettem meg vele, hogy soha többet nem ülök seprűre. Nem engedhettem meg Voldemortnak, hogy végleg elvegye tőlem.

- Igazad van – suttogtam végül. Meglepetten fogadta a beismerésemet. – Fogoly voltam egy ideig. A repülés nekem azt jelentette, hogy elmentek valakit megölni és engem magukkal vittek, eszközként. Ilyenkor… sok minden történt.

- A halálfalók tették? – kérdezte indulatosan. Nem tudtam olvasni a tekintetében.

Bólintottam. Fél igazság… de mégsem mondhattam el mindent. Aztán úgy tűnt, hogy Sirius összeszedte magát és megköszörülte a torkát.

- Na, már most… először együtt kéne repülnünk. Hogy ne ugorj le, vagy ne menj neki semminek, ha megrémülnél. Alacsonyan fogunk repülni rendben, nem viszlek magasra, csak fokozatosan.

- Rendben – feleltem idegesen. Meg sem próbáltam nyugodtnak látszani, nem ment.

- Hívd magadhoz a seprűt, mondd, hogy „Fel!”. Ahogy a legelején tetted, amikor először repültél.

Azt tettem, amit mondott. Megálltam a seprű mellett és lenéztem rá. Aztán remegve mondtam ki, hogy „Fel”. De a seprű csak átfordult a másik oldalára.

- Gondolj arra, hogy nem az ellenséged. Emlékezz arra, hogy milyen jó volt repülni. A kellemetlen dolgokat felejtsd el. Idézd fel, hogy milyen volt először repülni. Milyen szabad és felemelő érzés volt, ahogy a szél az arcodba csapott és végre szabad voltál, te irányítottad a sorsodat.

- Fel! – mondtam ki ezúttal határozottabban. Követtem minden utasítását. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ötéves önmagam először seprűre pattan. Láttam, ahogy apa büszkén tapsol és mosolyog. Annyira boldog volt abban a pillanatban. Harry is büszke volt rám, még anya is kedvesen mosolygott rám. A kertünkben volt ez. Imádtam, sosem felejtettem el azt a napot.

A seprű a kezembe repült. Megijedtem a sikeremtől és majdnem elejtettem, de aztán erőt vettem magamon. Felültem és hagytam, hogy Sirius elém üljön. Ezúttal még ő irányított, azt mondta. Csak repülés.

Aztán felszállunk, csak egy méter magasra. Még könnyedén leugorhattam volna. Egyből hallottam a halálfalók pajzán nevetését, Voldemort jéghideg hangját… láttam Fred arcát és sok másik áldozatét. Voltak, akiket én öltem meg. Azokat láttam a legélesebben. De még mielőtt sikoltva leugorhattam volna a semmibe Sirius megszorította a kezemet, amivel belékapaszkodtam. Hirtelen eltűntek a halálfalók, eltűnt Voldemort és eltűntek a halottak.

Siriusszal voltam, nem velük. Többé már nem voltam sem fogoly, sem játékszer. Kinyitottam a szemem. Napfény világította meg az arcomat és a szél lágyan lengette meg a hajamat. Minden olyan szépnek tűnt. Aztán lassan emelkedni kezdtünk. Nem sokat, csak még egy métert.

- Minden rendben? – kérdezte Sirius aggodalmas-kedves hangon.

- Azt… azt hiszem – feleltem. Végtelen hálát éreztem. Talán Sirius visszaadhatja nekem egy darabját annak, amit elvesztettem. Hogy lehet ő később egy gyilkos? Hogy kerülhetett ártatlanul a börtönbe? Apa hogy hihette el, hogy képes lenne gyilkosságra, pont ő?

- Mikor folytassuk? – kérdezte Sirius amikor leszálltunk. – Jövő héten lesz a kviddics szezon. Elég sokan fognak repülni errefelé.

- Gondolod, hogy… meggyógyulhatok a jövő hétre? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Tudtam, hogy hajmeresztő ötlet. De aztán eszembe jutott, hogy még egyszer lásson az apám repülni, még ha nem is tudja, hogy ki vagyok. Ő taníthatna újra és talán ha segítenék nekik… azt hiszem, hogy kerestek hajtót a csapatba.

- A jövő hétre? – hápogott Sirius. – Az előbb még repülni sem akartál. Nem mondom, elég jól rendbe szedted magad, de azért… várjunk, azt akarod mondani, hogy te….?

- Tudom, hogy őrültség. Régen hajtó voltam. Az apám imádta, hogy repülök. Olyankor láttam igazán boldognak. Tudom, hogy ez most nem lenne ugyanaz, de… csak el akarom képzelni az érzést, hogy milyen volt, amikor büszke volt rám.

- Egy hét… jézusom… de akkor mindennap repülnöd kell, ugye tudod? Nem lesz egyszerű. Sőt még utána is sokáig próbálnod kell, ha persze James beválogat. Mármint nem azért, mert nem lennél ügyes, fogalmam sincs, hogy hogyan repülsz.

- Kérlek… - vetettem be az utolsó aduászt. A cél azonnali volt.

- Rendben – felelte, mire megöleltem.

- Köszönöm! – hálálkodtam és akkor döbbentem rá, hogy milyen közel is vagyunk egymáshoz. Zavartan léptem hátra. Talán egy kicsit túlzásba estem, de túlságosan szép lett volna, ha sikerül. Hiszen ma nem borultam ki. Csak egy kicsit megrémültem. Egy kis gyakorlással minden fóbia eltüntethető. Csak nem egy hét alatt, az igaz. De mindig is vakmerő voltam, miért tennék most másképp?

- Az adósod vagyok – tettem hozzá, mire elvigyorodott.

- Ne aggódj, be fogom még hajtani – kacsintott rám, aztán felkapta a seprűket és elindultunk a kastély felé. Talán tényleg újra repülhetek. Talán, talán.

De egy másik gondolat is befészkelte magát az agyamba… talán Sirius Blackben igaz barátra leltem, vagy ez valami más? De ha más… akkor mégis mi?