10. fejezet: Csak egy lány

1977. október

Sirius elégedetten ült le velem szemben a Nagyteremben, de egy falat sem ment le a torkomon. Görcsösen szorongattam a villát, de nem bírtam rávenni magamat arra, hogy egyek. Egyedül Sirius tudta, hogy mi bajom van. A többieknek nem okozott különösebb meglepetést, hogy jelentkeztem hajtónak. James kifejezetten boldog volt.

- Talán végre normális emberekkel lesz tele a csapat! – kiáltotta, mikor elmondtam neki. Ezzel el is volt nála intézve a dolog. Lily egy kicsit meglepődött, de nem érdekelte különösebben a téma.

Mindenesetre úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Jó részben így is volt, de nem rám irányult ez a figyelem. A lányok zöme Siriust követette a tekintetével már év eleje óta, és hát ez nem segített túlzottan a beilleszkedésben. Mindig is központi alak voltam, úgyhogy ez nem okozott gondot, de furcsa volt, hogy a lányok fele úgy néz rám, mint a véres húsra.

- Miért néznek így a csajok? – kérdeztem végül Siriustól, legalább addig sem arra gondolok, hogy ma repülnöm kell a Griffendél-ház előtt. Eddig egész jól haladtunk, de akkor is… ott csak Sirius volt. Ő nem nevetett ki és nem várta, hogy mikor esek le a seprűről, mint ezek a lányok majd ma délután.

Sirius a kérdésemre megvonta a vállát és a mellénk ülő James válaszolt helyette.

- Mert ilyenkor már az ötödik vagy a hatodik barátnőjével szokott járni és ebben az évben még csak nem is randizott senkivel – magyarázta és jelentőségteljesen nézett Siriusra, akit mintha dühített volna James közbeszólása.

- Nem téged kérdezett, Ágas. Egyébként annyira azért nem vagyok vészes… annyi barátnőm azért nem szokott lenni.

Most így belegondoltam, elég furcsa lenne, ha itt csüngene a nyakán valamilyen buta liba. Nem hiányzott a dolog, még a gondolat is kifejezetten idegesítő volt. De ha minden évben így volt, akkor most miért nem?

- Idén… megváltozott egy-két dolog – felelte végül, mintha a kérdésemre válaszolt volna. – Ráérek még randizgatni - tette hozzá, de valahogy furcsán csengett a hangja. Mindegy, nem akartam bele menni túlságosan a témába.

- Hát hogyne – röhögött fel James. Miről maradtam le? - Ja és, Riana, kettőkor a pályán. Ügyes légy és az ég szerelmére, egyél valamit – kacsintott rám, aztán elviharzott.

- Hova rohan? – kérdeztem.

- Nem tudom. Lehet valami új stratégia ötlet jutott eszébe, vagy csak megkeresi Lilyt. Vagy Remust.

- Megint eltűntök a hétvégére?

- Mi? – kérdezte értetlenül. Ennyire ne nézzen már butának! Már a nyáron is csinálták, és itt is a Roxfortban.

- Mit csináltok olyankor? Párbajoztok? Remus mindig olyan nyúzott olyankor.

- Nem, dehogy, nem tudom, hogy mire gondolsz.

- Tapmancs! – jött vissza hirtelen James. Mi a fene történt? James mintha a fellegekben járt volna. – Riana! – nézett rám is.

- Mi történt?

- Most írták ki a Roxmortsi hétvégét és képzeljétek… Lily eljön velem! – jelentette ki olyan szemekkel, mintha most nyert volna valami hatalmas dolgot. Talán így is volt. Gratuláltunk, aztán otthagytam őket. Nem voltam kíváncsi a pasi témákra. Talán inkább megkeresem Lilyt.

Meg is találtam nem sokkal később, de nem éppen úgy, ahogy gondoltam. Hanem a mardekárosok körében. Azonnal közelebb siettem.

- Na, mi van sárvérű? Csak nem egyedül vagy? Potter megértette az üzenetet? – kérdezte egy hang. Anya! Kinéztem a páncél mögött és valóban. Eleanor szegezte a pálcáját egyenesen Lilynek. A francba. Nem gondoltam, hogy miattam majd Lilynek esik majd.

- Milyen üzenetet? – kérdezte Lily értetlenül.

- Hogy ne szórakozzatok velem, velünk. Megértette? Vagy mit mondott nektek Potter új ribije? Alyana vagy hogy is hívják…

Nem gondolkoztam. Fogtam a pálcámat és a meglepetés erejével lefegyvereztem őket. Eleanor úgy nézett rám, mintha keresztül akarna égetni a szemeivel.

- Itt is van. Átadtad az üzenetem? – kérdezte számon kérően. Lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de aztán valaki más szólalt meg helyettem.

- Miféle üzenetet? – kérdezte James. Ezek ketten mindenhol ott vannak? A fenébe is. Uralom a helyzetet, nem akartam, hogy rájöjjenek erre a dologra. Nem akartam egy párbajt látni a szüleim között.

- Szóval ez egy nem – állapította meg Eleanor. – Megkértem a minap az új rokonodat, hogy mondja meg nektek, hogy szálljatok le rólunk, legfőképpen rólam.

- Te átkoztad meg? – sziszegte Sirius és James kezében is megremegett a pálca. A francba. A francba. Hogy lehetek ennyire lúzer? Talán hagynom kellett volna, hogy Lily maga oldja meg a helyzetet, James úgyis megmentette volna. Miért is nem mentem tovább? Nem hiányzik ez nekem. Végre volt egy kis nyugalmam, a Tekergők meg fognak ölni…

- Figyelmeztetés volt – vonta meg a vállát Eleanor, de nem őket nézte, hanem engem. Értetlenül. Most először láttam más érzelmet is a szemeiben, nemcsak a tömény gyűlöletet. Nem értette, hogy miért nem árultam el őt. Hogy miért vállaltam a kockázatot, hogy ismét megtámad ő vagy akármelyik más mardekáros.

- Add neki vissza a pálcát, Alyana – szólalt meg James komoran. Nem tetszett a hangja.

- Hagyd abba James, menjünk innen – szólalt meg Lily remegő hangon. Összevissza jártatta a tekintetét köztünk, nem akart párbajt. Talán ő képes megállítani Jamest. Én pedig még csak meg sem szólaltam.

- Hallottad Pottert, kérem a pálcámat. Vagy ez lenne a híres griffendéles bátorság? Védteleneket átkozni?

- Mintha nem érdemelnéd meg – csattant fel Sirius. – Ugyanezt tetted.

- Alyana! – kiáltott rám James hirtelen. Ránéztem. Dühös volt rám, és egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Mindenki biztonságban volt, amíg nem volt pálca, amivel Eleanor támadhat. Addig a Tekergők sem bántják őt és a társait.

De nem volt időm további passzív ellenállásra. James rám szegezte a pálcáját és hátrazuhantam, a pálcák pedig kirepültek a kezemből. Döbbenten figyeltem a jelenetet. Egyedül a saját pálcám maradt a kezemben. Nem reagáltam a további eseményekre. Egyszerűen csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Lilyre néztem, ő könnyes szemmel nézte az eseményeket. Aztán elrohant. James és Sirius pedig kitartóan küldözgették az átkaikat. Varázsolhattam volna védelmet a két oldal közé, de azzal talán minden titkom veszélybe került volna, és a céljaim is. James soha többé nem bízott volna meg bennem. Így fogtam magam, leporoltam a ruhámat, letöröltem a felhorzsolt bőrömet és hátat fordítva indultam el egy teljesen más irányba. Szerencsére sikerült összefutnom Lilyvel.

- Ez nem lehet igaz! Azt hittem, hogy megváltozott. Még egy randira is igent mondtam, iszonyatos hiba volt! – kiabálta a lány elkeseredetten. Szerencsére nem látta, hogy mennyire megviselt engem a párbaj. El volt foglalva a saját bánatával.

- Téged védett, Lily. Ne hibáztasd ezért. Fordított helyzetben már régen megátkozták volna őket, de ők addig nem, amíg védtelenek voltak. Ki tudja, hogy mit tettek volna veled, hogyha egyedül maradsz velük…

- Talán igazad van… mindig túlreagálok mindent – sóhajtotta Lily. – De akkor is leszokhatna erről az állandó párbajmániáról. És veled mi a helyzet, miért nem mondtad el nekünk, hogy Rosier volt?

Megvontam a vállamat és hihető hazugságon gondolkoztam.

- Nem akartam még több konfliktust, azt hittem, hogy abbahagyja majd.

- A mardekárosok nem így gondolkodnak, Aly. Szokj hozzá, itt így mennek a dolgok. Tényleg, nem ma lesz a kviddics válogatás?

- De igen – sóhajtottam. Ezek után semmi kedvem nem volt az egészhez, de szerencsére addig volt még egy-két órám.

- Sok sikert! Biztos nagyon jó leszel. De előtte jobb, ha beszélsz Jamesszel. Itt is jönnek, magatokra hagylak – szólalt meg hirtelen és eltűnt. De igaza volt, James már ott is állt nem sokkal mögöttem.

- Miért védted őket? – kérdezte indulatosan, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Dühített a hangnem.

- Megátkoztál! – kiáltottam felháborodottan. Nem felejtettem el. Korábban sosem bántott, vagy emelt rám kezet. Lehetett bármilyen dühös, sosem pofozott meg. Most pedig ő is megátkozott. Először az anyám, aztán az apám. Tudom, hogy nem összehasonlítható a kettő, mert James nem az életemre tört, de akkor is rosszul esett.

- Mióta vagy jóban a mardekárosokkal? – kérdezte bocsánatkérés helyett.

- Nem vagyok jóban velük. Csak én veletek ellentétben nem mindent párbajozással intézek el. Nem láttam értelmét még több perpatvarnak köztetek.

- Ezt bízd ránk. Majdnem megölt téged, felfogtad? Lilyt is meg akarta átkozni. Azért mert te védted őt. Miattad majdnem megsérült Lily!

- Ó, persze! Mindjárt ennyire össze is függ a kettő! Tudod mit, jegeljük a témát. Lemenjek a válogatásra, vagy bosszúból lelöksz a seprűről?

A düh azonnal felengedett az arcán.

- Te jó ég, dehogy. Miből gondolod?

- Megátkoztál – jegyeztem meg még egyszer sértődötten.

- Elvettem tőled a pálcákat. De oké, akkor bocsánat. Lily nagyon dühös rám?

Nem. De én igen! Most is csak Lily érdekli, mindig csak Lily. Hogy az Istenbe lehet ennyire szerelmes? Az apám vagy te szerencsétlen! Feleségül vettél egy másik nőt!

- Csak dühös volt. Már elintéztem. Nem, az ég szerelmére, ne köszönd meg. De ha még egyszer pálcát emelsz rám, én is küldök rád valamit.

- Ne haragudj, én nem akartam…

- Bocsánatkérés elfogadva – sóhajtottam. Tényleg túlreagáltam. De fogalma sem volt, hogy milyen volt hagyni, hogy a szüleim kárt tegyenek egymásnak. – Megsérült valaki?

- Mi nem, Rosier a gyengélkedőn van, de ne légy ennyire emberbaráti, jól van.

Na, tessék erről beszéltem! Az apám a gyengélkedőre küldte az anyámat, és még csak nem is aggódhattam érte, még csak meg sem látogathattam.

James ezek után egész nap kedves volt velem, Sirius azonban mintha került volna. A kviddicsválogatásra egyedül mentem le, de Lily megígérte, hogy Alice-szel és Melanie-val lemennek egy kicsit később megnézni engem. Nem ragaszkodtam hozzá, de most jól esett volna a támogatás. Görcsben volt az egész testem. Voldemort és Fred arca villódzott a szemem előtt. Olyan sápadt lehettem, akár egy szellem.

- Úristen, jól vagy? – kérdezte Sirius, amikor meglátott a pálya szélén. – Olyan fehér vagy, mint a fal.

Bólintottam.

- Nyugi, menni fog. Már nagyon ügyes vagy. Csak nyugodj meg, messze vagy azoktól a dolgoktól, rendben? Engedd el őket.

- Köszi – sóhajtottam. A szavai megnyugtattak. Megint. Nem is értettem, hogy miért tört rám megint a pánik. Azt hittem, hogy ezen már túl vagyok.

Pár perc múlva James a tömeg elé állt, ugyanis szerintem az egész ház itt sorakozott, kivéve persze Lilyéket, akik ígéretükhöz híven a lelátóról integettek.

- Nos, kezdésként. Az elsőévesek inkább üljenek le nézőnek, a többiek pedig évfolyamonként repüljenek néhány kört. A másodévesek kezdenek.

Már majdnem kinevettem ezt az egyszerű feladatot, de aztán elhallgattam. Ugyanis a fele bagázs még repülni sem tudott. Hamar szelektálódott a tömeg, én is repültem az utasítás szerint. Még a hetedévből is kiesett pár nevető lány, akik végig csak Jamest bámulták.

- Most pedig először a terelők kerülnek sorra – jelentette be James és rákacsintott Siriusra. Nem volt nagy verseny, Sirius egyértelműen a legjobb volt. A másik terelő egy ötödéves lett, de a neveket nem jegyeztem meg. Aztán az őrzők következtek, majd James is megcsillogtatta a fogó tudását. Messze ő volt a legjobb. Gondolom be akarta bizonyítani, hogy okkal van bent a csapatban immár ötödik vagy hatodik éve.

- Most pedig a hajtók következnek – szólalt meg James, én pedig vakon mozogtam. Nem voltam teljesen tudatában a cselekedeteimnek, de egy dolgot biztosan tudtam, hogy a mai nézeteltérésünk ellenére, azt akarom, hogy James büszke legyen rám. Tudom, hogy lehetetlen, mert fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. De látni akartam a szemében, azt, hogy „hú, ez a lány nagyon jól repül”.

Repültem. Könnyedén emelkedtem a levegőbe. Az egyik lány nekem passzolta a kvaffot és pedig a karikákat vettem célba. Könnyedén bedobtam. Egyetlen egyet sem vétettem. Apa megtanított minden trükkre, hogy hogyan lehet tudni, hogy merre készül mozdulni az őrző.

Aztán a következő lány felém dobta az ötödik kvaffot és elkövettem azt a hibát, hogy az arcára néztem. A seprű megremegett alattam. Voldemort hangja tört át a falaimon. A lány, akit néztem, ott volt az emlékeimben. Halálfaló volt. Kegyetlenül nézett rám és megkínzott. Pedig griffendéles volt. Elvesztettem az uralmat magam felett.

- Riana, minden rendben? – kérdezte James valahonnan a fellegen túlról. Ránéztem és magamhoz tértem. Most nem ott voltam, ez a lány még nem halálfaló. Most vettem csak észre, hogy a föld felé repülök, de még az utolsó pillanatban sikerült felfelé húznom a seprűmet, és kilőttem magam a magasba. Valaki sikoltott, aztán néhányan éljeneztek. Mintha valami nagyszerűt tettem volna. Újra megcéloztam a karikákat és ismét belőttem. Amikor földet értem, James megölelt.

- Te teljesen őrült vagy. A meccsen ne hozd rá mindenkire a frászt – korholt meg és idegesen túrt a hajába. Akkor fogtam csak fel, hogy mit mondott.

- A meccsen?

- Viccelsz? Hát persze, hogy bent vagy a csapatban. Mindegyiket bedobtad, eddig te vagy az első, akinek sikerült. Arról nem is beszélve, hogy bámulatosan repültél, és az a mutatvány… hátborzongató, de zseniális volt, ahogy fel tudtad rántani a seprűt. Nem tudom, hogy ki tanított repülni, de jó munkát végzett. Büszke lenne rád – kacsintott rám, aztán tovább állt, hogy megnézze a többieket. A két tavalyi hajtó került be a csapatba ismét.

- Minden rendben? – termett mellettem Sirius azonnal. – Azt hittem, hogy az aszfalton kötsz ki. Nagyon durva volt… és látványos. Híres lettél. Látod, mindenki téged bámul.

- Pedig én csak…

- Megint eszedbe jutott, igaz?

- Igen.

- Ennyi visszaesés teljesen normális. Gyanakodtam volna, ha ilyen rövid idő alatt kinövöd a fóbiádat. De gratulálok. Ügyes voltál – mosolygott rám féloldalasan és együtt hallgattuk a végleges csapat névlistáját és James félóráig ecsetelte a nyerés fontosságát, és hogy heti hányszor és hogyan fogunk edzeni. Úristen, azt sosem említette, hogy ennyire szadista csapatkapitány volt.

De ahogy minden gondolatomat lekötötte a kviddics, végre csak egy lány lehettem. Csak egy lány, aki nem hordozza a vállán a múlt és a jövő több tonnás súlyait…