11. fejezet: Teliholdas titok

1996. július 31.

Azon az éjjel képtelen voltam aludni. Harry ma lesz tizenhat éves, meg akartam lepni valamivel. Így hát leosontam az éjszaka közepén a lépcsőn, és a kert felé indultam. Még semmi konkrét ötletem nem volt, de gondoltam abból baj nem lehet, ha kimegyek egy kicsit a friss levegőre. Óvatosan néztem körbe. Az éjszaka csendesnek tűnt, csak a fényes hold világított. Hangokat hallottam valahonnan messziről. Lopakodni kezdtem abba az irányba, csak hogy megnézzem, hogy mégis mi az. Két alak állt a ház oldalánál. Egyből ráismertem apára és Harryre, de valami azt súgta, hogy ne menjek közelebb.

- Amit meg akarok neked tanítani az nagyon veszélyes, de egyben nagyon hasznos is – mondta James a fiának büszke hangon, és a következő pillanatban valami hihetetlen dolog történt. Apa helyén egy szarvas állt. Méghozzá egy gyönyörű szarvas. Hosszú agancsaival és kecses járásával is tiszteletet parancsolt. Tátott szájjal néztem rá, ahogy Harry is. Nem hittem volna, hogy apa animágus. Aztán fellobbant bennem a féltékenység. Nekem ezt miért nem mutatta meg?

- Ez nagyon jó! – lelkendezett Harry. – Megtanítod nekem?

- Azért vagyunk most itt – kacsintott rá apa. – Először elmagyarázom majd az alapokat, aztán valamelyik nap ki is próbáljuk, hogy tudjuk, hogy milyen állat leszel. De ami a legfontosabb, senkinek nem árulhatod el. Senkinek, érted? Még anyának sem.

- És Adriana?

- Még neki se. Majd megtanítom neki is, pár év múlva. Most még nincs veszélyben – tette hozzá, mire dühösen fújtattam. Az az egy év tényleg ennyit számít, ami köztünk van a bátyámmal? Várnom kell erre még egy évet? Nem. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én már pedig most fogom megtanulni az animágiát. Szerencsére megbeszélték, hogy mindennap ugyanekkor ugyanitt találkoznak, így nem volt nehéz mindig ott lennem ezeken a találkozókon. Minden egyes szóra figyeltem, és minden szót megjegyeztem. Figyeltem, hogy hogyan hajtja végre a pálca mozdulatot és mit mond közben. A nyár végére legnagyobb döbbenetemre egy sassá változtam. Hihetetlen érzés volt először repülni a felhők között. Dacból sosem mondtam meg apának. Egy évvel később valóban meg akart tanítani rá, de én nem kértem belőle. Lázadtam, mint egy gyerek. De nekem akkor kellett, és ő ezt nem akarta megadni nekem. Betartottam a legfontosabb szabályt: nem mondtam el soha senkinek. Még neki se.

1977. október

Ijedten vettem tudomásul, hogy az emberek felfigyeltek rám. McGalagony néha rám mosolygott, a diákok pedig összesúgtak a hátam mögött. Többen is keresték a társaságomat, fiúk hívtak randira és lányok kezdtek bájcsevegni velem mindenféle csajos témáról. Döbbenten sodródtam az eseményekkel. Nem akartam kitűnni az arctalan tömegből, csak egy ismeretlen lány akartam lenni a Tekergők árnyékában. Ehelyett… egyre többen ismerték meg a nevem. A slamasztika, amibe belekeveredtem egyre nagyobbnak tűnt. Nem szabadott, hogy emlékezzenek vagy, hogy emlegessenek. De nem tudtam elkerülni, James és Sirius túlságosan belerángattak az események sűrűjébe. Volt néhány pillanat, amikor nem is bántam. Boldog voltam. Most hogy már nem féltem a repüléstől, újra használni kezdtem az animágus alakomat. Felszabadító érzés volt, mintha visszakaptam volna egy darabot az életemből. Egy olyan részt, amit el is felejtettem hiányolni.

Na, meg ott voltak a Tekergők. Bizarr barátság volt az, ami összekötött engem velük, tekintve a körülményeket, de végül is hány olyan lány van a világon, akinek az apja az egyik barátja? Manapság annyi család esett szét, rengeteg apa még csak nem is szereti a gyermekét. Ebben a tekintetben szerencsésnek éreztem magam. De aztán mindig eszembe jutott a józanító pofon, amire igyekeztem nem gondolni. Sirius barátsága is összezavart. Néha a világ legaranyosabb embere volt, de olykor igazán furcsán viselkedett. A legapróbb dolgokon felkapta a vizet, és változott meg a hangulata. Nem tudtam követni. De úgy tűnt, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A roxforti lányok már szinte a falat kaparták a nagy Sirius Black után. Nem értettem, hogy most mire ez a nagy önmegtartóztatás, de valahogy nem zavart a gondolat, hogy szingli. Talán a nyári események viselték meg, hiszen kitagadták. Nem lehetett könnyű, valahogy erről sosem beszélt, és Regulusról sem. Idegenekként mentek el egymás mellett, mintha még csak közük sem lenne egymáshoz. Mi történhetett a Black kúriában a nyáron, amitől Sirius ilyenné vált? Bele se mertem gondolni, mégis… nagyon kíváncsi voltam.

- Jó reggelt – köszöntem vidáman a vacsoránál és leültem Sirius és Remus közé. Már mindenki itt volt, bár Remus érdekesen viselkedett. Olyan fehér volt, mint a fal, a keze olykor meg-megremegett, a szemei pedig karikásak voltak. Rémülten fordultam felé.

- Jól vagy?

- Persze, csak valami vírus - hebegte zavartan és köhögni kezdett. Nagyon nem festett jól. Elhihettem volna, mégsem tettem. Ugyanis elcsíptem, ahogy Sirius, James és Peter jelentőségteljesen összenéznek és akkor már tudtam, hogy ma éjjel is el fognak tűnni valahova. De hova mehetnek ilyenkor?

- Mi most megyünk – pattant fel James és mind a négyen elindultak kifelé. Ahogy figyeltem őket, úgy csapott belém villámként a felismerés. Ma éjjel telihold van. Veszélyben vannak! Ki tudja, hogy milyen lények lakják a Tiltott Rengeteget, ők pedig minden bizonnyal odakészülnek. Utánuk akartam rohanni, de akkor észrevettem egy szempárt a mardekáros tömegben, aki figyelte minden mozzanatomat. Ragyogó zöld szemei voltak és szőke haja. Valahogy különös hatást keltett a sötét tekintetű mardekárosok között. Nem tűnt kegyetlennek, de mégis valahogy hátborzongató volt, ahogy engem nézett. Aztán elfordult és beszélgetni kezdett Eleanorral. De az érdeklődés szikráját sem vettem észre a vonásain. Ökölbe szorított keze azonban valami teljesen más érzelemről árulkodott, csak még nem tudtam beazonosítani.

Megráztam a fejem. Mióta foglalkozok én a mardekárosokkal? Segítenem kell az apámnak és a barátainak. Persze, persze, rengetegszer csinálták már ezt, akármi is lenne is az, de mi van, ha eddig csak a szerencsének hála kerülték el a veszélyt? Mindenképp ott kellett lennem. Sasként nem keltek majd gyanút. Csak figyelem őket. Még egy titok, már igazán nem okoz gondot a vállamon, nem is sejtik, hogy én mennyi mindent őrizgetek. Viszont mindent tudni akartam az apámról. Arról nem is beszélve, hogy ő még keveset tudott a kinti világról és nekem figyelnem kellett rá. Ő volt az első ember, aki igazán feltétlenül szeretett. Aki kikészítette a Mungó gyógyítóit azzal, hogy folyamatosan utánam érdeklődött, amikor megszülettem. Az apám volt a mindenem, a példaképem. Muszáj volt törlesztenem egy kicsit.

- Szia, Aly, nem láttad Pottert… izé Jamest? – kérdezte a szembejövő Lily.

- Nem, miért?

- Csak kérdeztem – vonta meg a vállát zavartan és tovább ment. Én pedig mosolyogva folytattam az utam. Egészen addig, amíg egy kéz nem rántott hátra és nem fogta be a számat. A pánik, mint az izzó láva úgy terjedt szét az egész testemben. Valaki egy üres terembe rángatott, és megkötözött. Valaki bekötötte a szememet, és én nem láttam mást, csak sötétséget. Illetve ez nem teljesen igaz. Az emlékeimet láttam és ez rémisztőbb volt mindennél.

- Jobban teszed, ha itt maradsz – suttogta a hang. Ismerős volt, de abban a rémült állapotban, nem ismertem fel. Csak a sötétség maradt és az emlékeim. Elsüllyedtem bennük, elmerültem.

1998

- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.

- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.

- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.

- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.

- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.

- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.

Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.

- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.

- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.

- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.

- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!

- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!

- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!

- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.

- Akkor változzunk át!

- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…

- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.

- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…

- Hova visz? – nyögtem ki.

- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.

- Annyira sajnálom, Riana.

- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.

- Én is, húgi. Én is.

- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.

- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.

1977

Könnyek égették a szemem, de kiszakítottam magam az emlékezésből, nem akartam újralátni a folytatást. Még nem voltam képes rágondolni. Arra gondoltam, hogy milyen volt repülni sasként, szabadon szelni az eget. Működött. A következő pillanatban szinte kirobbantam a kötelékek közül, és kivetettem magam az ablakon. Zaklatottan szálltam körbe a kastély tornyait, kellett néhány perc, amíg megnyugszom, és megszokom a fényeket. Már sötét volt, csak a hold világított. A Tekergők veszélyben lehetettek! Csak erre bírtam gondolni, és azonnal a Tiltott Rengeteg felé fordultam. Csendesnek és kihaltnak tűnt. Az erdő szélén Hagrid kunyhója állt, még fény szűrődött ki az aprócska ablakon. Te jó ég… Hagrid… milyen régen beszéltem vele. Talán meg kéne ismerkednie velem, hiszen itt még nem ismer. De szerencsére, most nem jött elő, én pedig egyenesen a fák közé repültem. Borzasztó sötét volt, de sasként kiváló volt a látásom. Mindent olyan élesen láttam, mint még soha. Még ebben a ködben is. Sokáig nem láttam és hallottam senkit, már majdnem visszafordultam, amikor meghallottam egy szörnyű üvöltést. Illetve vonyítást, azt hiszem. Farkas? Hiszen nem lehetnek farkasok a Tiltott Rengetegben! Hacsak… mi van, ha egy vérfarkas? Te jó ég, a Tekergők egy vérfarkassal… várjunk csak, nem lenne túl feltűnő egy vérfarkas Roxfortban, aki minden hónapban eltűnik? Olyan lenne, mint… Remus. Jézusom, milyen ostoba vagyok. Remus a vérfarkas, és az a három barom vele van. Ó, te jó ég. Jamesnek nem kéne ennyire bojkottálnia, hogy megszülessek. Úgy repültem, mint még soha. Mikor megláttam őket, egy pillanatra megálltam.

Erre nem számítottam. A vérfarkast két állat fogta közre, és mintha játszottak volna egymással. Egy fekete kutya és egy… szarvas. Sirius és James. Újabb hazugság. Apa még Harrynek azt mondta, hogy az aurorképzőben tanulta meg. Nem is sejtettem, hogy már ennyi idősen képes volt átalakulni.

Elképedve figyeltem az aranyosnak mondható jelenetet, ahogy a két állat terelgette a vérfarkast, mintha csak egy játék lenne, és mintha a farkas még élvezte volna is, nem bántotta a két játszópajtását. Azonban… azzal nem számoltam, hogy csupán pár perc kellett neki, hogy észrevegyen.

Sárga szemét egyenesen rám szegezte és vicsorogni kezdett. Megrémültem. Könnyedén elrepülhettem volna messzire, de Remus hirtelen megvadult és nekiesett Siriusnak és Jamesnek. A francba! Tennem kell valamit! De mit?

Fájdalmas ugatás… Szegény Sirius! El kell terelnem a figyelmét valahogyan, hogy ne sebezze meg még jobban szegényeket. Közelebb merészkedtem és elkezdtem körülötte repkedni, közben pedig a szárnyaimat csapdostam. Szerencsére sikerült összezavarnom, és a két állat átvette az irányítást. A szarvas arrébb kergette, a kutya pedig megállt velem szemben. Leszálltam egy ágra, tényleg megrémültem az imént. Tudtam, hogy mivel jár egy vérfarkas-seb, ha egyáltalán túléltem volna ilyesmit. Most vettem csak észre a vért az avaron, szinte összekeveredett a talaj barnás színeivel. Rémülten néztem a bozontos fekete kutyára, aki morogva nézett rám. Nem tudta, hogy ki vagyok. Biztos érezte, hogy egy másik animágussal van dolga.

Tehát azt tettem, amit a legjobbnak véltem abban a pillanatban. Visszaváltoztam emberré, a kutya azonnal elhallgatott, majd egy zilált férfi jelent meg a helyén.

- Riana? Mi a fészkes fenét művelsz? – üvöltötte hirtelen az arcomba, amitől összerezzentem.

- Én csak… aggódtam értetek. Telihold van és… nem tudtam, hogy mit csináltok ilyenkor. Azt hittem, hogy…

- Mégis miért ütötted bele az orrodat, mi? Ez a dolog nem tartozik rád!

- Jól vagy? – kérdeztem és a vérző lábszárára néztem. Csúnyán festett, de nem tűnt életveszélyesnek.

- Amit most láttál, arról soha az életben nem beszélhetsz senkinek, megértetted? – sziszegte dühösen. Még sosem láttam ennyire kikelni magából. Megijesztett. Haboztam, nem tudtam, hogy mi lehet erre a megfelelő válasz. Tudnia kellett volna, hogy nem mondom el senkinek.

- Remus a barátom, ahogy ti is – válaszoltam megalázkodás helyett. – Eszemben sincs elmondani senkinek, hisz ismersz, nem?

- Kedvellek, ez igaz, de nem ismerlek. Te tudod most már minden titkunkat, de mi mégis mit tudunk rólad? – kérdezte továbbra is indulatosan. Csodáltam, hogy nem jött még vissza Remus, hogy éket verjen a párbeszédünkbe, Sirius igazán hangos volt.

- Sirius…

- Menj vissza a kastélyba. Remélem, hogy bízhatunk benned. Hogy Remus bízhat benned.

- Tudjátok, hogy…

- Nem, Riana, nem tudjuk. Egyetlen okot mondj, amiért bízhatunk benned. Előtűnsz a semmiből félig holtan, miután meghalt a gyereked, nem beszélsz sem magadról, sem a családodról, sem arról, hogy honnan jöttél. Mindenbe beleavatkozol, elvárod a bizalmunkat, a barátságunkat, de te vagy az, aki nem bízol bennünk. A mardekárosokkal való szimpátiádról nem is beszélve. Ne, ne mondj semmit. Így is eleget beszéltem ahhoz, hogy holnap a fejemet verjem majd a falba miatta. Most meg kell keresnem a barátaimat, te pedig menj vissza kastélyba. Most.

Ezúttal engedelmeskedtem. Könnyekkel a szememben, megalázva sétáltam arrafelé, amerre a kastélyt sejtettem. A fejemben zsongtak a szavai, és ami a legrosszabb, igaznak éreztem őket. Tényleg nem volt okuk megbízni bennem. Belecsöppentem James életébe, az otthonába, a baráti körébe, a kviddics csapatába és beleütöttem mindenbe az orromat, amibe csak lehetett. Ráadásul Sirius megsérült miattam. Meg is halhattak volna, vagy akár vérfarkassá is válhattak volna miattam.

Félúton meggondoltam magam és leültem egy fa tövébe. A hátamat a fának vetettem és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mégis mit keresek itt. Ebben az erdőben, de legfőképpen ebben a korban. Talán máris megváltoztattam a jövőt, amiben korábban éltem. Talán már nincs is hová visszamennem. Keserűen elnevettem magam. Visszamenni? Hová? Akármi történik, nekem már nem volt életem a saját időmben, meghaltam azok számára, akik ismertek és szerettek. Semmim sem maradt. Egyszerűen csak eltűntem a saját életemből és többé már nem volt helyem a világban.