9. fejezet: Elpazarolt élet

 Egy kis kitérő fejezet! Egy kis háttértörténet a jövőhöz és néhány információ :)

1993. szeptember

„Apa! Képzeld! Bekerültem a Griffendél csapatába! Pedig másodéveseket ritkán válogatnak be. Persze, kivéve Harryt, aki már elsőévesen bekerült fogónak. Hajtó lettem! El sem hiszem, olyan jó volt repülni, és az edzések is nagyon fantasztikusak. Oliver Wood a csapatkapitány egy kicsit szigorú, de túl lehet élni. És ott van Fred és George is, mint terelők. A többieket még nem ismerem közelebbről. Alig várom az első meccset. Azt hiszem, hogy a Mardekár ellen játszunk, de még nem tudok semmi biztosat. Kicsit félek, az nagyon nagy baj? Mindig azt mondtad, hogy nem kell félnem. Wood szerint egy kicsit veszélyes, de Fred azt mondta, hogy figyel arra, hogy ne találjon el egy gurkó sem. Most ezzel tudom, hogy megnyugtatni akart, de tényleg ilyen veszélyes? Harry is kötött már ki a gyengélkedőn, bár ki ha ő nem? A legparádésabb pózokban kapja el mindig a cikeszt, hála neki tavaly is bajnok lett a Griffendél. Remélem, hogy idén rám is büszke leszel majd, apu. Anya is hajtó volt, igaz? Sosem mesélt az iskolás dolgairól, de mintha azt mondta volna egyszer… Na mindegy, most mennem kell. Harry azt mondta, hogy gyakorol velem még egy kicsit. Remélem, jól vagytok. Harry is üdvözöl titeket! Még mindig semmi javulás a halálfalókkal és Tudjukkivel szemben?”

James Potter mosolyogva olvasta a levelet, bár az utolsó mondat után egy kicsit elkomorodott. Nem, egyáltalán nem javult a helyzet és félt, hogy mikor jut be a gonoszság Roxfort falai közé is. Már csak az maradt az egyetlen biztonságos hely az országban.

- Ki írt? – kérdezte Eleanor a nappaliba lépve.

- Adriana.

- Egyikőjük sem sejt semmit, igaz? – kérdezte végül a nő.

- Mire gondolsz? Hogy elhagyod őket? Nem – felelte James szemrehányóan.

- Nem hagyom el őket, amint hazajönnek, én is itt vagyok. Nem kell megtudniuk. Te is éled az életed és én is.

- Milyen életem?! – csattant fel James keserűen. – Neked köszönhetem, hogy semmim sem maradt.

- Igazságtalan vagy – szegte fel az állát a nő. – Nekem köszönheted, hogy van valamid. Harry és Adriana. Ha én nem lennék, ők sem lennének.

- Vagy talán csak más lenne az anyjuk.

- Ki? Csaknem Evans? Akkor már félárvák lennének, nemde?

- Még holtában is jobb anya lenne nálad. Hova mész? Vissza a régi bandába? Csaknem félsz, hogy mellettem megölnek a halálfalók? Menj csak, sírd magad vissza Evan Rosierhez. Biztos megbocsát az egyetlen szem húgának, amiért egy véráruló felesége lett. Mit mondasz neki, hogy kényszerítettelek? Hogy megzsaroltalak?

- Nem. Az igazat fogom mondani, James. Hogy szerettelek.

- Szerettél? – kérdezte a férfi érzelemmentes hangon. A szemeiben már régen nem tükröződött semmi csak fájdalom és üresség.

- Igen, ahogy mindig is mondtam. De te és a bandád… megaláztatok. Vissza kellett adnom a kölcsönt. Arról nem is beszélve, hogy gyűlöltelek, amiért te azt a sárvérűt hajkurászod és engem észre sem veszel.

- Szerettem Lilyt. Senki mást nem láttam rajta kívül.

- Tudom, talán ez okozta a veszted. Semmit nem vettél észre rajta kívül.

- Mit tudsz erről? – kapta fel a fejét James. – Talán volt hozzá valami közöd neked is?

- Sok minden történt akkoriban, már én sem tudom pontosan, hogy melyik esemény miért történt. Magamnak akartalak igen, talán tettem is valamit ennek érdekében. Számít?

- Igen, rengeteget.

- Tényleg számít, ha azt mondom, hogy én álltam minden mögött?

James úgy nézett az előtte álló asszonyra, mintha most látta volna először. A felesége. Még akkor is, ha mostanában nem volt a legjobb viszony köztük. A vonattámadás óta. De hogy ő tette volna mindezt Roxfortban, amikor még csak egyetlen arc volt a mardekáros tömegből?

- Miért? – kérdezte kiszáradt torokkal. Megátkozhatta volna. Megérdemelte volna, de akkor mit mond a gyerekeinek? Így is látni fogják, hogy valami nagyon megváltozott.

- Nem én tettem, csak kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz. Emlékezz vissza és ha tényleg tudni akarod, akkor ki fogod találni, hogy mi is történt.

- Miért nem mondod el?

- Mert nem tehetem. Része voltam az eseményeknek, de nem a központja. Ezt sose felejtsd el. És azt sem, hogy mindent azért tettem, mert szerettelek. Vagy legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ezért ajánlottam fel később, hogy a feleséged leszek. Neked kellett valaki az aurori tekintély miatt, én pedig kihasználtam az alkalmat. Kétségbeesett voltál.

- Annyira, hogy még erre is képes voltam, igen. Tudod mit? Menj. Nem akarok most ezen rágódni.

- Vigyázz magadra, James. Ne játssz a tűzzel, Harry és Adriana nem élné túl, ha elvesztenének téged. Te vagy a mindenük.

- Te is vigyázz magadra, Eleanor. Ne bízz vakon a halálfalókban.

- Elfelejtetted? Én senkiben sem bízom – kacsintott rá a nő szomorúan és eltűnt a semmiben. James percekig bámulta még azt a pontot, ahol végül semmivé vált. Aztán körbenézett. Minden csendes volt. Egyedül volt. Sosem volt még egyedül, mindig volt valaki körülötte. Eleinte a szülei, aztán a barátai, aztán Eleanor. De egyedül? Egymagában? Még soha nem érezte ennyire magányosnak magát.

Így hát… az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: többet nem vett ki szabadnapot és kihasznált minden túlóra lehetőséget.

Hamarosan már csak a szemei árulkodtak arról, hogy egyszer valamikor ennek az elvakult munkamániás aurornak is voltak érzelmei, aki úgy harcolt a halálfalók ellen, mint akinek semmilyen vesztenivalója nincs.

1993. február

Egy sápadt férfi sétált a hideg, ködös téli utcákon. Szőkés haja ápolatlanul tapadt a homlokához, az arcán pedig egy friss sebhely húzódott. Csak egy dolgot akart, elmenekülni az emberek szeme elől. Tudta, hogy a felesége már minden bizonnyal aggódik érte, de most mégsem volt képes senkit sem látni. Elfogyott a főzete. Remusnak ismét át kellett változnia. Már sokadszorra. Tonks féltette, és kérte, hogy forduljon Dumbledore-hoz, de Remus hajthatatlan volt. Csak Piton tudta elkészíteni a főzetet, de Pitonhoz nem fordulhatott.

Most viszont valami megváltozott. Ez a telihold más volt, mint az eddigiek. Nem érezte magában azt a magányt, amit vérfarkasként felerősítve érzett. Egy hangot is hallott, egy nagyon ismerős hangot. Valaki mellette volt, de az lehetetlen volt.

Ekkor tűnt fel egy másik férfi az utcán. Bicegve közeledett Remushoz, aki megtorpanva kapta elő a pálcáját. Az idegen arcát csuklya takarta el előle, már felkészült egy esetleges halálfaló támadására, amikor meglátta az arcát.

Döbbenten tette vissza a pálcát a zsebébe. Hát mégsem képzelődött! De ez hogy lehetséges? Ennyi év után? Úgy nézte az arcot, mintha csak képzelgés lett volna, ami mindjárt eltűnik.

- James? – kérdezte rekedten.

- Remélem, nem bánod, hogy… csatlakoztam hozzád az éjjel, Remus. Miért nem iszod a főzeted?

Remus megvonta a vállát. – És te mit keresel itt?

- Nem volt dolgom.

- Minden rendben? – kérdezte Remus. Most vette csak észre, hogy régi barátja nincs túl jó formában. Az arcát is sebek borították és olyan… reményvesztettnek tűnt.

- Persze. Gondoltam, beszélgethetnénk. Szóval… hogy s mint?

- Én jól vagyok. A feleségem gyermeket vár.

- Ez csodálatos! – kiáltott fel James mosolyogva. – Ki a szerencsés? Fiú lesz vagy lány?

- Nymphadora Tonks a feleségem. De inkább csak Dora. Ő is a rend tagja, már biztos találkoztál vele. Még nem tudjuk a baba nemét, Dora meglepetést szeretne.

- Gratulálok – felelte James őszinte örömmel.

- És mi van veletek? Eleanorral?

- Már nem vagyunk úgy együtt.

- Erről nem is hallottam, mikor váltatok el?

- Nem váltunk el. Harry és Adriana előtt titokban tartjuk. Együtt töltjük a karácsonyt és a nyári szünetet. Így a legjobb mindenkinek.

- Titkolózni?

- Hallottál mostanában… Siriusról?

Remus keserűen hallgatott el. James megint a legfájóbb témába tenyerelt bele. A nagy Tekergők. Már csak ketten maradtak. Hogyan mondja el Jamesnek, hogy Sirius pár napja meghalt? Hogy teljesen kiszipolyozták a dementorok? Nem érzett elégtételt. Megölte Petert, de akkor is a barátja volt.

- De él, ugye? – kérdezte James végül.

Remus megrázta a fejét, James pedig a következő pillanatban már ott sem volt. De attól kezdve, James minden teliholdkor meglátogatta. Nem beszéltek többet fájdalmas témákról, csak olyan dolgokról, amik felvidíthatták őket ezekben a vészterhes időkben. Remus úgy érezte, hogy legalább egy elvesztett barátot visszakapott, de őt is csak félig. Már nem az volt, aki régen. De ott élt benne a barátja, és ez is több volt annál, amire eddig számíthatott.

 1998

Remus és Dora mit sem sejtve ültek a nappaliban. A kicsi Ted vidáman játszott a játékaival. Már majdnem ötéves volt.

- Mikor jön a keresztapu? – kérdezte angyali mosollyal az arcán. Remus felkapta és megpörgette a levegőben.

- Perceken belül itt lehet. Két hete még azt mondta, hogy ma este beugrik. James megígérte neked, szóval ne aggódj.

- És ha történt valami? – kérdezte Dora idegesen. Már napok óta furcsa dolgok történtek. A Reggeli Próféta elnémult, a rend sem volt már az igazi Dumbledore halála óta. Valami megtört, valami megváltozott. Remus is aggódott, James gyakrabban szokott hírt adni magáról.

- Tudod mit, Dora? Meglátogatom Arthurt néhány percre. Megkérdezem, hogy ő mit tud. Mégis csak a minisztériumban dolgozik. Addig játszatok Teddel. Ha megjönne James, én is mindjárt itt vagyok, rendben?

- Vigyázz magadra – suttogta Dora, majd mosolyogva fordult a fiához.

Remus egyenesen az Odúhoz hoppanált, de mikor odaért, döbbenten állt meg. Az Odú még sosem festett ilyen borzalmasan. Az égen pedig a Sötét Jegy világított.

- Ez nem lehet igaz… - motyogta maga elé. A fenébe is, nem halhat meg mindenki! Szinte berontott a házba, nem védte semmi őket. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban nem halottakat talált a házban. Hanem káoszt. De attól még éltek.

- Mi történt? – kiáltotta. Molly sírva vetette magát a nyakába, és alig akarta elengedni. Remus körbenézett. Mindenki elég megviseltnek tűnt. De mindenki úgy tűnt, mintha élne… kivéve…

- Te jó ég… mi történt Freddel?

- Rendbe jön – szipogta az asszony, holott a fiú eszméletlennek tűnt. Ginny borogatta éppen a homlokát.

Arthur lépett oda hozzá. – Veletek minden rendben?

Remus bólintott. – Igen, csak tudni akartam, hátha van valami hír… de látom… mi a fene történt. Szóljak Jamesnek is, épp őt várjuk…

Molly megint sírva fakadt. Remus most már kijött a béketűrésből. – Mi a fene történt veletek? Miért van fent a Sötét Jegy? Itt voltak a halálfalók, igaz?

Arthur bólintott. – És Tudjukki is itt volt.

- Tudjukki? – sápadt el Remus. – És nem ölt meg senkit?

- Csak Fredet majdnem, de nem ez volt a célja. Remus, kérlek… ülj le.

Remus szó nélkül engedelmeskedett.

- Szörnyű dolog történt. Nem tudjuk, hogy kihez fordulhatnánk. Már nem tudjuk, hogy ki áll mellette és ki áll mellettünk. Tudjukki szörnyű dolgokat mondott és magával hozott valakit. … a foglya volt…

- Kit? Nem értettem a nevet. Tudjukki foglyul ejtett valakit? Szerencsétlen teremtés. Ismerjük?

- Adrianát hozta magával – suttogta Arthur.

- Adrianát? – kiáltott fel Remus elsápadva. – Te jó ég… és mi… mi van vele? És hogyan? És James és Harry?

- James halott, Remus – suttogta Molly rekedten. Remus alól kifutott a világ. Nem az nem lehet igaz! Az utolsó barátja is…

- Mikor? Hogyan?

- Még nem tudjuk, talán egy hete, kettő. Harryt bezáratták az Azkabanba.

- Azkabanba? De miért?

- Tudjukki szerint ő ölte meg Jamest. Vagy rákényszerítette, vagy rákente. Adrianát pedig elrabolta. Ki tudja miket művel szegény lánnyal… alig volt benne élet.

- Meg kell őket mentenünk valahogy. Összeszedem a maradék aurorcsapatot, te pedig gyűjtsd össze azokat, akikben megbízol és… csinálunk valamit. Nem hagyhatjuk, hogy a halálnál is rosszabb sors várjon rájuk… ha Adriana ott marad védtelenül… ki tudja, mit tesznek vele… csak egy lány… egy összetört lány. James már csak értük élt, tennünk kell valamit!

Megjegyzés:

Gondoltam, legalább szegény Fred életét megkímélem. Hogy mi történt pontosan Potteréknél, az majd csak  Adriana emlékeiből fog kiderülni és az is, hogy pontosan hogyan teltek a napjai Voldemort fogságában. És hogy vajon, hogyan találta meg őket Voldemort :)