15. fejezet: Roxmorts

- Beszéltél Remusszal?

Ez volt James első kérdése, amikor meglátott. Amikor bólintottam, a feszült arckifejezést egy kedves mosoly váltotta fel.

- Akkor okés.

- Ennyi? – lepődtem meg. Eddig úgy viselkedtek, mintha legalábbis a harmadik világháború fenyegetné őket miattam. – Sirius és Peter még mindig orrol rám.

- Peter csak Remusért aggódott, és persze a kicsapás veszélye miatt. De már ő is túl van rajta.

- Na és Sirius? – kérdeztem szkeptikusan. Az említett csak néhány méterre állt tőlünk két szőke lány társaságában.

- Sirius… más tészta.

- Akkor mitől lett ilyen? – mutattam a gusztustalan hármasra. Szinte össze voltak nőve. Ezekben a lányokban nincs semmi önbecsülés? Mintha tényleg azt hinnék, hogy semmit sem érnek, vagy legalábbis nem érdekli őket az egész. Eladják magukat néhány lopott csókért és egy vad éjszakáért. Eladják a személyiségüket, az egyéniségüket, a megbeszélésüket. Megéri? Siriusra néztem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy én is mindent megadnék egyetlen érintéséért, de aztán észbe kaptam, és tudtam, hogy az nem én lennék. Én nem érném be ennyivel, és ha csak ennyit kaphatok, akkor nem kell egyáltalán. Mióta tetszik nekem Sirius? Buta kérdés. Már az első pillanattól fogva. És mióta kedvelem? Mióta segített újra meg tanulnom repülni.

James legnagyobb meglepetésemre rám kacsintott.

- Sirius mindig is ilyen volt. Inkább azt kérdezném, hogy mitől lett hirtelen önmaga? Csak egy tanács, nála makacsabb és büszkébb embert még nem hordott a hátán a föld. Nem is sejted, hogy mi baja lehet?

Felvontam a szemöldököm.

- Tőlem kérdezed? – kérdeztem értetlenül. – Nem a Remus dolog a baja, ha jól sejtem.

- Nem, tényleg nem. De többet nem mondhatok, tekergős dolgokat sértenék vele.

- Hát köszönöm – húztam el a számat. – Mindegy, nem érdekel – hazudtam. – Mesélj, mi van Lilyvel. Hallottam, hogy még a könyvtárba is bemerészkedtél.

- Sejtettem, hogy Remus élvezettel meséli majd el mindenkinek. Én csak… nem akartam, hogy továbbra is üresfejűnek gondoljon. Nem tudom, hogy mi változott idén, miért nem olyan elutasító velem…

- Talán te változtál – vontam meg a vállam.

- Én? Ugyanolyan vagyok, mint voltam.

- Azt mondtátok, hogy Siriusszal együtt hajkurásztátok a lányokat, mardekárosokat átkoztatok…

- Miért múlt idő? Még mindig örömmel leátkoznám Pipogyuszról a gatyáját, a többi szennyalakról nem is beszélve.

- És megtetted? Mióta is vagyunk itt? Lassan két hónapja, és még nem. Nem kértél ostoba randikat tőle, a nevén nevezed, és nem viselkedsz úgy, mintha nem is érdekelne az egész.

- Honnan tudsz ennyi mindent? – nézett rám gyanakodva.

- Hallok dolgokat. Honnan tudod, hogy nem azért utasított el téged folyamatosan, mert valójában nem is gondoltad komolyan? Később pedig úgy tettél, mintha nem vennéd komolyan? Lehet, hogy csak nem akart egy futó randid lenni.

- Ezt ő mondta neked? – csillant fel azonnal a szeme.

- Nem… rólad nem igazán beszélgetünk. De a lényeg, hogy nyűgözd le. Ne legyél nyálas, de légy romantikus. Légy kedves, bókolj, de csak keveset. Keress valami közös témát, beszélj magadról, és kérdezz vissza is. Figyelj arra, amit mondd, kérdezz esetleg bele, és később, ha szóba kerül, emlékezz rá. Hívd meg egy italra, utána pedig sétáljatok egyet. Ne nyomulj, de add a tudtára, hogy mennyire tetszik neked… csókot maximum a randi végén, de akkor se túl hosszú ideig…

- Hé, hé… állj, állj – hadarta James megrökönyödött tekintettel. – Mi… micsoda? Ezt mindet? Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Ez mind kell egy lánynak?

- Igazából nem, csak tanácsokat akartam adni – hebegtem zavartan. A papírforma szerinti romantikus randit írtam le neki, hogy Lily biztosan odáig legyen érte. – Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam… csak légy önmagad.

- Mi van… ha megint utálni fog? – kérdezte, és hirtelen olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú. Könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket, még azelőtt, hogy észrevehette volna őket. Ez most nem a bánat könnyei voltak, hanem a meghatódottságé. Sosem láttam még senkit, aki így szeretett volna egy lányt. Két éve harcolt érte, fokozatosan nőtt fel a feladathoz, hogy elnyerje annak a nőnek a szívét, akiért bármit megtett volna. Nem volt többé kérdéses, hogy mit teszek. Jamesnek és Lilynek együtt kell lennie, nem létezik más alternatíva. Őket az ég is egymásnak teremtette. Nem érdekel mi lesz velem, talán vörös hajam lesz és zöld szemem, talán így is lesz egy életem. Vagy meghalok, de úgy halok meg, hogy volt miért élnem. Mert ha az életemmel megmentek egy ilyen tiszta szerelmet, akkor nem léteztem hiába. De az is lehet, hogy itt maradok ebben a világban. Sosem fogják megtudni, hogy ki vagyok, de velük lehetek. Mint egy barát. Lehet egy életem. Talán harcolhatok Voldemort ellen.

- Ne most add fel a reményt, ne a cél előtt. Biztos vagyok benne, hogy oda van érted – mosolyogtam rá, aztán elköszöntem. Hittem a szavaimban, végre úgy éreztem, hogy valójában van remény. Mert nem létezik, hogy hagyjam, hogy az apám tönkretegye az életét. Talán így az anyámnak is jobb lesz, talán így nem költözik a szívébe a keserűség.

A szombat délután olyan hamar jött el, hogy észre sem vettem. Október harmadik hete volt, már lassan tényleg két hónapja itt voltam. Alig tudtam elhinni. Egyik pillanatról a másikra már ott álltam Remus mellett és néztem a fáról hulló élénk színekben pompázó faleveleket. Feljebb húztam magamon a zipzárt, a szél már egyre hűvösebb volt. Közeledett a tél. James és Lily nem sokkal előttünk álltak, mindketten kissé zavartnak tűntek, bár James igyekezte leplezni az idegességét. Elégedett voltam, kedves hangon mesélt éppen valamit. Úgy tűnt, hogy jó úton halad.

- Jamesnek sokat jelent, hogy segítesz neki Lilyvel – jegyezte meg Remus mosolyogva, amikor elkapta a pillantásom.

- Ez a legkevesebb, megmentette az életem. Ráadásul… nagyon egymáshoz illenek.

- Hát ti? – jelent meg egy meglepődött Sirius, az oldalán egy vörös hajú lánnyal. – Nem is tudtam, hogy együtt mentek…

Remus megvonta a vállát, és mintha megkeményedtek volna a vonásai. Volt köztük valami feszültség. Mintha Remus neheztelt volna a barátjára.

- Miért ne? – vonta meg végül a vállát. – Neked is akadt társaságod.

Sirius arcán furcsa arckifejezés tűnt fel, aztán persze elővarázsolta a szokásos kaján vigyorát.

- De még mennyire – kacsintott rá Remusra, amitől egy pillanatra felfordult a gyomrom. Újabb női áldozatok, akik bedőlnek a nagy Sirius Blacknek. Mégsem ez zavart igazából, hanem az, hogy eltűnt köztünk az a kapcsolat, ami mindig örömmel töltött el. A régi barátaimra emlékeztetett.

Megráztam a fejem és inkább Remusra mosolyogtam. Mégis csak eljött velem ahelyett, hogy elhívott volna egy lányt randira, mondjuk Melanie-t. Jó lett volna, ha ráveszi magát végre, így sosem lesz boldog.

- Hova megyünk először? – kérdeztem tőle, mert úgy tűnt, mintha a gondolataiba merült volna.

- Nos… a Szellemszállást most kihagynám – vigyorodott el, aztán elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. – Mit szólnál a Mézesfaláshoz? Az egész világon itt találhatod meg a legfinomabb nyalánkságokat.

- Rendben – mondtam vidáman. Hirtelen elöntött az izgatottság és a jókedv. Magam mögött hagytam mindent, önfeledten nevettem Remus vicces történetein, meséltem én is a gyermekkoromról és a korábbi élményeimről, természetesen kicenzúrázva. Néha mintha feltűnt volna valami árnyék az arcán, de aztán csak a fények furcsa játékának tudtam be. Végigjártuk a boltokat, teleettem magam mindenféle édességgel és igazán jól éreztem magam.

- Riana? Szeretnék veled beszélni valamiről – húzott félre hirtelen az egyik kis utcába. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, hirtelen minden örömöt elfújtak volna az arcáról. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne mondani.

- Disaudio! – suttogta és suhintott a pálcájával.

- Remus? Mi folyik itt? Mi a baj? – kérdeztem most már határozottan ijedten.

- Először is… szeretnék tőled bocsánatot kérni – nézett rám bűntudatosan és gondterhelten.

- Miért?

- Senkinek sem mondtam el, még Jamesnek, Siriusnak és Peternek sem… de tudod, olvastam egy könyvben, hogy sokkal jobban tudnám uralni a testemet teliholdkor, ha meg tanulom uralni az elmémet.

- De hát ez remek, mi ezzel a baj?

- Először az okklumenciáról olvasgattam, még két évvel ezelőtt. Tavaly végre sikerült megtanulnom. Aztán kíváncsi lettem a legilimenciára is. Néhány hónapja próbálkozok csak vele, de még nem tudom uralni, hogy mikor nézek bele mások gondolataiba.

- Mit akarsz ezzel mondani? – rémültem meg. Hirtelen összeállt a fejemben a kirakós. Már sejtettem, hogy hová akar kilyukadni, ezzel a hirtelen vallomással.

- Nem volt szándékos, tényleg. De szinte üvöltöttek a gondolataid… utána pedig nem tudtam annyiban hagyni azt, amit a fejedben láttam. Kérlek, ne haragudj.

- Mit láttál? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Remus szomorúan nézett rám.

- Láttam, hogy mit tett veled Ő, akit nem nevezünk nevén… és azt is láttam, hogy ki vagy. Hogy miért vagy itt… és hogy miért van olyan különös kapcsolatod Jamesszel.

- Uramisten – suttogtam megrendülten. – Hogy tehetted ezt Remus? Hogy kutakodhattál a legféltettebb gondolataim között? Van róla fogalmad, hogy milyen következményekkel járhat, hogy tudsz mindenről?

- Segíthetnék neked. Nem kell ennyire bezárkóznod, Riana. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon, először dühös voltam, aztán persze megértettelek. Nem akarom, hogy így végződjön az életünk, ahogyan a jövődben történt. Egyikőnk sem érdemli meg. Legfőképpen te nem.

- Én? – kérdeztem meglepetten.

- Nem tudom, hogy mi lesz, ha beleavatkozol a dolgok természetes medrébe. De azt tudom, hogy ennél csak jobb életed lehet. Istenem… hogy követhetett el James ekkora ostobaságot, hogy feleségül vesz egy nőt, akit nem is szeret? Jaj… ne haragudj. Hisz az édesanyád.

- Semmi baj.

- Hihetetlen ez az egész. Ha James ezt tudná…

- Nem tudhatja meg – ráztam meg a fejem.

- Na és mi a helyzet Siriusszal?

- Ő pedig pláne nem, nem fogom tönkretenni azzal, hogy eléfestem a tragikus jövőjét! Fogalmad sincs róla, hogy milyen az egész. Fontosak vagytok nekem mindannyian, de nem tudom, hogy mi a helyes és mi a helytelen. És azzal, hogy te tudod…

- Nem változik semmi, nem árulom el senkinek. És mit fogsz tenni, ha egyenesbe jönnek a dolgok?

 - Még azt sem tudom, hogy mi történt. Hamarosan bekövetkezik valami nagyon rossz dolog, ami tönkreteszi James életét, de fogalmam sincs, hogy mi az, és hogy hogyan akadályozhatnám meg.

- Egy dolgot meg kell ígérned nekem – nézett rám komoran Remus, és maga elé fordított. – Bármi is történjék, vigyázol magadra. Láttam, hogy mennyire nem értékeled az életed. De tévedsz. Miért nem nézel úgy mindennapra, mint egy csodára? Tudod, amikor megtámadott egy vérfarkas kiskoromban, azt hittem, hogy vége az életemnek. Aztán másnap felébredtem. Közel voltam a halálhoz, de kaptam még egy napot. Olyan volt, mint valami hihetetlen csoda. A Roxfortban is kincs mindennap, csak Dumbledore-nak köszönhetem, hogy idejárhatok. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy alakult volna az életem.

Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de a következő pillanatban egy éles sikítás harsant a levegőbe. Remusszal egymásra néztünk és rohanni kezdtünk a hang irányába. Az egyik sötét sikátorban egy kisfiú feküdt, sírva szorongatta vérző kezét. Azonnal felmértem a helyzetet, és elmormoltam egy-két varázsigét.

- Köszönöm – motyogta a kisfiú.

- Hogy hívnak?

- Zach.

- Mi történt veled, Zach? – kérdezte Remus.

- Mardekárosok támadtak meg. Csuklyás alakokkal találkoztak, és pont megláttam őket. Azt mondták, hogy rosszkor voltam rossz helyen, nem akarnak bántani, de muszáj. Meg akartak ölni…

Elsápadtam, de aztán egy valami nem hagyott nyugodni.

- És aztán mi történt? Hogyan menekültél meg?

- Az egyikük hirtelen pálcát rántott és a társai ellen fordult. Dühösnek tűnt, és megvédett engem.

- Egy mardekáros a társai ellen fordult, hogy megvédjen egy griffendéles fiút? – kérdeztem döbbenten.

- De most félek, hogy bántani fogják őt. Miattam. Kérlek, segítsetek neki! – nézett ránk esdekelve, és mielőtt Remus tiltakozhatott volna és bólintottam.

- Remus felkísér téged a kastélyba, én pedig megkeresem őket, oké?

- Meghibbantál? – nézett rám úgy Remus, mint egy elmeháborodottra.

- Jöhetsz te is – vontam meg a vállam, mire keserűen felnevetett és letérdelt a kisfiú elé, majd előhúzott valamit a zsebéből. Meglepetten ismertem fel James köpenyét.

- Vedd fel ezt, és keresd meg a társaidat. Még biztosan nem ment mindenki vissza a kastélyba. Mond meg nekik, hogy mi történt. A mardekárosokat kerüld el, ha látod a Tekergőket, akkor nekik szólj. Tudod, hogy kik ők?

- Hát persze, mindenki tudja a suliban – motyogta a kissrác. – Köszönöm.

- Menj – mosolyogtam rá, mire felkapta a köpenyt, és elrohant. Még hallottam, hogy azt kiáltja, hogy milyen király láthatatlannak lenni, aztán eltűnt.

- Na, megyünk? Nem lehettek többen négy-öt embernél. Ha a meglepetés erejével törünk rájuk, akkor sima ügy. A lényeg, hogy ne bántsák azt a fiút, aki megmentette Zach életét. Rendben? Ne hogy hősködj!

- Értettem – gúnyolódtam. – Nézd… technikailag egyidősek vagyunk, ezután se bánj úgy velem, mint egy gyerekkel, oké?

- Jó, oké, értettem – vágott vissza hasonló hangsúllyal, de közben a szája szegletében mosoly bujkált. – Nem szokásom megszegni a szabályokat, de vagy olyan őrült, hogy egyedül menj utánuk, nem igaz?

- De igen.

- Sejtettem.

14. fejezet: Dumbledore szavai

Nem teljesen voltak összehangolva a mozdulataim, amikor elhagytam az igazgatói irodát. Olyan voltam, mint aki a holdon jár. Rosszul éreztem magam, bűntudatot éreztem. Jogomban állt vajon felfesteni egy ilyen szörnyű jövőképet Dumbledore-nak? Jogomban állt megosztani vele a teljes reménytelenséget?

- Tehát Voldemort még nagyobb hatalmat szerez. Egész Anglia a markába kerül – összegezte a hallottakat a professzor.

- Valami ilyesmi – hebegtem lehajtott fejjel. Amióta itt voltam békében a múltam olyan volt, mint valami álom. Mintha az a sok szörnyűség nem is velem történt volna.

- Nem gondoltam volna, hogy pont Mr. Potter választ egy mardekáros hölgyet – mormogta elgondolkozva. – Ismerem az apádat, Adriana, gyűlöli a mardekárosokat. Vegyük például Perselus Pitont, első óta átkozódnak. De akár az édesanyádról is beszélhetünk, láttam már őket egymás ellen harcolni, a szenvedély legkisebb jelét sem mutatták. Bár Eleanor mindig is rejtvény volt előttem. Nem gondolkoztál azon, hogy miért vette el James Eleanort?

- Fogalmam sincs. Kiskoromban tökéletes család voltunk, olyan volt, mintha tényleg szeretnék egymást. De találkoztam az anyámmal ebben az időben… és nem az volt, akinek megismertem.

- Elárult titeket Voldemortnak.

- Talán nem volt más választása.

- Minden embert a választása határoz meg, tényleg úgy gondolod, hogy nem volt? Bellatrixnak is volt választása, amikor megkínozta a Longbottom házaspárt, vagy amikor megölte Neville-t. Ha hiszed, ha nem, Voldemort Nagyúrnak is volt rengeteg választása. A könnyebbik út gyakran nem a jobbik út.

- Szeretett engem – makacskodtam, de nem tudom miért, magam sem hittem ebben. De nem tudtam elfogadni az árulását. Megbocsátani sem tudtam, soha.

- Ebben egészen biztos vagyok. Különös, hogy Voldemort téged választott és nem Harryt. Nem értem miért, Bellatrix kivételével a legjobb halálfalók férfiak. Az is különös, hogy nem ölte meg őt. Megtehette volna, ahogy az apátokkal is tette. Hogy is mondta? Hogy egyszer hű halálfaló legyen? Voldemort pontosan tudta már akkor, hogy Harryből sosem lesz halálfaló, mégsem ölte meg. Miért?

- Nem tudom – ráztam a fejemet. Sosem gondolkoztam még ezen.

- Mintha viszolygott volna a gondolattól, hogy megölje őt. De leginkább Eleanor az, aki a legrejtélyesebb figura a történetedben. Na és a Tekergők. Valami nagy dolognak kellett történnie, csak valami sötét esemény képes így szétszakítani egy ilyen erős barátságot. Apropó… Tekergők… sejtenek már valamit?

- Nem, egyáltalán nem.

A klubhelyiségben nem sokan lézengtek, azonban egyből kiszúrtam egy magányos alakot, aki a kandalló tüzét bámulta.

- Remus? – szólítottam meg halkan.

Üveges szemmel nézett rám. Bánatosan és lemondóan.

- Miért nézel így rám? – kérdeztem. – Barátok vagyunk. Nem árullak el senkinek… és nem befolyásol semmiben sem az, amit megtudtam.

- Miért? – kérdezte döbbenten. Teljesen biztos volt benne, hogy elítélem. Ugyan, miért ítélnék el én bárkit is.

- Nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink. Nem tehetsz arról, ami lettél, de arra nagyon büszke lehetsz, aki vagy.

- Büszke? – ismételte úgy a szót, mintha most hallaná először.

- Igen, büszke.

- Sirius szerint nem szabadna feltétlenül megbíznunk benned, nagyon megviselte, hogy megtudtad a titkomat. Megint a régi önmaga, éppen egy lányt fűz valahol.

Keserűen nyeltem egyet.

- És James?

- Ő csak vállat vont, azt mondta, hogy nem fogsz beszélni, és hogy nem lesz semmi baj, ha pedig mégis… akkor beszélünk a fejeddel. Tudom, hogy nem tartozik rám, de te tudod a legféltettebb titkomat, hogy kerültél az erdőbe akkor éjjel? Mi történt… a babával? Kié volt?

- Menekültem, fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, ahova. Talán észrevétlenül hoppanáltam.  A baba meghalt, túl gyenge voltam.

- Sajnálom… Nem úgy tűnt, mintha gyászolnád a kicsit.

Lehajtottam a fejem.

- Egy szörnyeteg gyereke volt.

- Sajnálom, nem is sejtettem…

- Mit gondoltál? Hogyha lett volna valami remény arra, hogy a gyerek normális körülmények között nőjön fel normálisan… akkor nem halok bele a fájdalomba?

- Nem gondoltam semmire, én csak… nem értettem. Minden olyan furcsa körülötted.

Hát persze, de akkor sem akartam gondolni arra a dologra, ami kijött belőlem. Még ha nem is lett volna olyan borzalmas, mint az apja, mi várt volna Voldemort gyerekére? Megrázkódtam a gondolatra. Abban a korban kegyetlen halálfaló, ebben a korban gyűlölt számkivetett lett volna. El akartam száműzni Voldemortot messzire az elmémből. De megint kísértett a hideg nyálkás érintése… Mindig előkerült, amikor eszembe jutott az apró lény, aki kilenc hónapig a gyötrelmeimben osztozott.

- És hol voltál eddig? Lily keresett téged.

- Dumbledore professzornál.

- Hogyhogy? Ugye nem keveredtél bajba?

- Nem, dehogy.

- Akkor miért akart beszélni veled?

„- Tudom, hogy nehéz most neked, de egy dolgot ne feledj. Senkinek, ismétlem, senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél. Beláthatatlan következményei lennének, ha a Tekergők megtudnák a jövőt. Ez az információ tönkretenné az életüket.

- Tudom, de bíznak bennem, és én… gyűlölök titkokat őrizni.

- Nem tehetsz mást. Nem tudnák hordozni a terhet…

- Meddig viselhetem mindezt el egyedül?

- Segíteni fogok neked, de ki kell tartanod. Meg kell tudnunk, illetve tudnod, hogy mi ment tönkre édesapád életében. Normális esetben nem helyeselném, hogy megváltoztasd az idő folyamát, de túlságosan tragikus vége lenne Voldemort uralma a világnak.

- Tehát ha megváltozik a jövő, megmentem a világot? – nevettem fel, mintha csak viccelt volna.

- Akár az is lehet. Mindenesetre ismerek valakit, aki kiismeri magát a jóslatok világában. Megkeresem őt, hátha tud nekünk segíteni.

- De hát most is van jóslástan tanár az iskolában…

- Az nem jelenti azt, hogy érdemes adni a próféciáira. Akit felkeresek valójában szélhámos, ő maga sem sejti, hogy milyen adománnyal rendelkezik. Nem emlékszik a jóslataira. Ami pedig a kitartásodat illeti, adok neked egy ajándékot.

Hirtelen kinyitotta a fiókját és egy kopott kis könyvet vett elő. Vöröses színű borítóján aranykövek világítottak.

- Mi ez? – kérdeztem döbbenten. Nem számítottam ajándékra.

- Egy különleges merengő. Ebbe egy varázslattal beleteheted az emlékeidet, és könnyebbé válik a lelked. Eltűnik a szörnyű nyomás a mellkasodból.

- Ilyenkor a családja jár az eszében, igaz? – kérdeztem, nem is gondolván arra, hogy milyen könnyelmű és tapintatlan kérdést teszek fel.

- Honnan tudsz…? – hökkent meg, és megdermedt a keze a levegőben.

- Nem fontos, elnézést, nem akartam… mindegy. Köszönöm szépen – tettem hozzá, mikor a kezembe fogtam a könyvet. Olyan volt, mint egy napló. Mindenemet belehelyezhettem.

- Lezárjuk egy jelszóval. Amikor használni akarod, csak koppints az egyik drágakőre és mond ki magadban a jelszót. Utána pedig tedd a pálcádat a homlokodra és koncentrálj erősen arra az emlékre, amit a merengőbe helyezel. Majd egy ezüst fonál jelenik meg a pálcád végén, azt helyezd a lapok fölé.

- Nem érdemlem meg ezt az ajándékot.

- Szeretnék még kérni tőled valamit.

- Bármit.

- Nem te vagy az egyetlen furcsa új diák az iskolában. Szeptember elsején a Roxfort Expresszen feltűnt egy másik fiú is. A barna hajú fiatalember a Mardekár házat boldogítja.

- Hogy hívják?

- Matt Gasper.

- Ez miért fontos? – kérdeztem értetlenül, a professzor mindig diszkréten kezeli a dolgokat, miért beszél nekem egy másik diákról?

- Mert nagyjából ugyanannyi információt lehet róla tudni, mint rólad. Olyan mintha ő is most kezdené az életét, akárcsak te.

- Gondolja, hogy ő is…? De hát… ez lehetetlen.

- Csak feltételezem. Ezért meséltem neked róla, hogy néha figyelj rá.

- Miért?

- Mert érdekes emberekből áll a baráti köre, és mert a süveg eredetileg a Griffendélbe szerette volna osztani, de ő a mardekárt választotta.

- Kik azok az érdekes emberek?

- Perselus Piton és Eleanor Rosier. A többiek mintha egyáltalán nem érdekelnék…

Visszatértem fejben is a jelenben, még mindig zsongtak a fejemben Dumbledore szavai. Remus viszont értetlenkedve nézett rám, válaszra várva.

- Ja… öö… semmiről, csak megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e. Na és merre vannak a többiek? Siriust már tudom, de a többiek miért nincsenek sehol?

- Hát én téged vártalak, Sirius elfoglalt a dolgaival, Peter és James pedig a könyvtárban.

- James a könyvtárban? – kérdeztem meglepetten. Remus felnevetett.

- Tudom, hogy hihetetlen. Lily segít Féregfarknak a bájitaltan háziban, James pedig csatlakozott hozzájuk, hogy bevágódjon Lilynél. Tudod, az igaz, hogy Lily igent mondott a roxmortsi hétvégére, de addig még van néhány nap és James fél, hogy Lily meggondolja magát. Nagyon beleélte már magát ebbe az igenbe.

- És te kivel mész Roxmortsba? – kérdeztem kedvesen. – Elhívod végre Melanie-t?

- Pszt – szisszent fel rémülten, mintha a szóban forgó lány ott lapulhatott volna valamelyik sarokban. – Nem, dehogyis… Nem tudom, még lehet, hogy nem is megyek.

- Nem mész? De hát…

- Sirius biztos egy lánnyal megy, Peter is elhívott valakit, James pedig Lilyvel.

- Miért nem hívod el végre? – céloztam ismét Melanie-ra.

- Akartam… Már majdnem megkérdeztem, de… hallottam, hogy már elígérkezett valakinek a Hollóhátból.

- Ó, sajnálom.

- Nem meglepő, ő… nagyon szép lány. És mi a helyzet veled? Te kivel mész?

- Nem tudom – feleltem őszintén. Nem is gondolkoztam még ezen, hisz az összes barátomnak randija volt.

- Ha gondolod, leugorhatnánk ketten is. Vétek lenne kihagyni az első roxmortsi hétvégédet. Persze szigorúan haveri alapon – kacsintott rám.

- Rendben, benne vagyok – mosolyogtam hálásan, tényleg semmi kedvem nem volt egyedül menni, vagy a kastélyban maradni.

- Aztán majd csapódunk másokhoz akár, Sirius úgyis hamar megunja a barátnőit – nevetett, de én most nem nevettem vele. Furcsán alakultak a dolgok Sirius köztem, és valahogy kellemetlen érzés volt rá és a nőivel kapcsolatos dolgokra gondolni. Aggasztott az érzés, semmit nem akartam érezni iránta, de mégiscsak ő volt, aki megmentette az életem Eleanor támadása után (na jó főleg Lily, de ő is ott volt), és ő volt az, aki segített leküzdeni egy félelmemet. Akaratlanul is ott volt bennem a csalóka vak remény, hogy lehet ebből valami, de minden ellene szólt. Az egész világ. Más korból származunk, teljesen mások vagyunk, ő senkit nem vesz komolyan, én pedig túl selejtes vagyok hozzá képest. Ráadásul ő az apám legjobb barátja, szinte testvére. Ez olyan, mintha a nagybátyám lenne. Persze nem az, de mégis…

- Hát persze, köszönöm Remus, és tényleg ne haragudj azért, amit tettem. Nem sejtettem, hogy mi folyik itt valójában, és ne aggódj, nem árullak el senkinek.

- Köszönöm, Aly. Bármit is mond Siriust, nagyon jó barát vagy. Ha egyszer te is meg tudsz majd nyílni, akkor mi itt vagyunk.

- Miről beszélsz?

- Ugyan már, ne nézz madárnak – nevetett fel. – Annyi titkod van, mint égen a csillag. De jól tetted, hogy Dumbledore-hoz fordultál, ő mindig segít.

Hát persze…

„Senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél, főleg nem a Tekergőknek…”

13. fejezet: Kérdések válaszok nélkül

Nem is emlékeztem, hogy hogyan jutottam vissza a kastélyba, de amikor legközelebb feleszméltem már az ágyamban feküdtem és Sirius szavai zsongtak a fejemben. Nem arról van szó, hogy megsértődtem volna, inkább úgy hatottak rám, mint egyfajta hidegzuhany. Felébredtem egy álomból, amely arról szólt, hogy megváltom a világot. Még csak néhány hete voltam itt, apa csak néhány hónapja találkozott velem, hogyan várhatnám el a bizalmát? Most már láttam magam a szemükkel, én voltam a különös idegen lány, aki annyi mindent képzel magáról, de nem ad semmit a bizalmukért és a barátságukért cserébe. Hisz mit adtam én Jamesnek? Siriusnak vagy Remusnak? Sirius segített nekem leküzdeni a fóbiámat, megmentette Jamesszel és Lilyvel az életem… de mivel háláltam meg? Csendes tervek szövögetésével és azzal, hogy beleavatkoztam az életükbe.

Változtatnom kellett, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy hogyan. Arra is gondoltam, hogy megkeresem Dumbledore professzort, ő talán ismerte a válaszokat. De azóta kerültem őt, amióta csak idekerültem. Eleanor támadása után is megúsztam a vele való találkozást. Az én időmben már nem volt akkora hatalma, de kitartóan szervezte a Voldemort elleni ellenállást, annak ellenére, hogy már túl öreg volt a harchoz. Mégis úgy ismertem meg őt, mint aki mindenre ismeri a megoldást. Különösen Harryt kedvelte, de rám is úgy nézett, mintha különleges lennék.  Aztán meghalt és apából még egy csepp reményt tűnt el.

Másnap reggelre el is határoztam magam. Alvás helyett gondolkodással töltöttem az időmet, jobb ötletnek tűnt, és nem mintha képes lettem volna aludni. Dumbledore elég okos ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Az egyetlen ember, aki talán nem tenne ostobaságot, ha tudná a jövőt. James egész biztosan nem kezelné jól a dolgot, Siriusnak hogyan mondhatnám meg, hogy börtöntöltelékként éri a halál? Már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnom a csevegésre. Vasárnap reggel révén, talán illene várnom estig, addig meg is írhatnám a leckéimet, valamint beszélhetnék Remusszal is.

- Jössz reggelizni? – kérdezte Lily mosolyogva, mielőtt követte volna Alice-t és Melanie-t. Álmosan pislogtam rá, egy pillanatig haboztam, féltem a Tekergőkkel való találkozástól, de aztán bólintottam. Villámgyorsan összekaptam magam és már követtem is.

- Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz – mosolygott rám érdeklődve és mintha tényleg foglalkoztatta volna a hogylétem.

- Persze, minden rendben – feleltem, aztán gyorsan beszélgetni kezdtem vele valami egészen másról, minél hosszabban, hogy addig se kelljen gondolkoznom. A folyosók néptelenebbek voltak, mint eddig bármikor, a diákok többsége átaludta a vasárnap reggelit. Reménykedtem benne, hogy a Tekergők is így tesznek, hiszen nem aludtak egész éjjel.

De nem volt túl nagy szerencsém, ugyanis Sirius már nagyban falatozott, amikor megérkeztünk. Szinte biztos voltam benne, hogy miattam kelt fel, hogy megvédje a titkukat. Remus biztos a gyengélkedőn volt, James és Peter pedig aludt. Vajon, mi lehet Peternek a szerepe a teliholdas éjszakákban? Erre még nem jöttem rá egészen.

- Jó reggelt – köszöntöttem Siriust, mire ő félrenyelte a falatot. Olyan kialvatlanul nézett ki, hogy majdnem felnevettem. Tudom, tudom, ez nem szép tőlem. De megpróbáltam lazábban kezelni a dolgokat. Szúrós tekintettel köszönt vissza, még Lilyvel is barátságosabb volt. Na puff neki, ez egy hosszú beszélgetés lesz.

- Hova sietsz így, Lily? – kérdeztem néhány perccel később, ugyanis az említett lány úgy lapátolta magába a reggelit, mintha az élete múlna rajta.

- Sietnem kell a könyvtárba a bájitaltan miatt. Még neki se kezdtem…

- De hát nem csak a jövő hétre kérte?

- De igen, de jobb, hogyha minél előbb nekiállok. Gyűlölöm az utolsó pillanatokat.

- Hmm – bólogattam, és közben ismét Sirius felé fordultak a gondolataim. Nem is értettem, hogy miért tartom ennyire fontosnak a véleményét. Talán azért, mert az apám barátja volt? Vagy talán azért, mert már az enyém is? Inkább az utóbbira tippeltem volna.

- Beszélhetnénk? – nézett rám komoran Sirius, éppen abban a pillanatban, amikor lenyeltem az utolsó falatomat. Lily már elviharzott, a többi Tekergőnek pedig még mindig nem volt nyoma.

- Persze – feleltem könnyedén és igyekeztem leküzdeni a torkomban növekvő gombócot. Csak némán követtem őt egészen addig, amíg meg nem álltunk egy kihalt folyosón.

- Sajnálom azt, ami történt – sóhajtotta, én pedig meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Bocsánatkérés? Gyorsan folytatta, mielőtt beleélhettem volna magam. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, de nem így kellett volna a fejedhez vágnom. Csak azért kérek bocsánatot, amiért így estem neked. Nagyon dühös voltam, miattad majdnem katasztrófába torkollott az este…

- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem éreztem semmit, ami eléggé ideillő lett volna. – Én nem akartam, én csak aggódtam miattatok.

- Miért? – kérdezte csendesen.

- Mit miért? – kérdeztem értetlenül.

- Miért aggódsz értünk? Miért vagyunk neked annyira fontosak, hogy veszélyeztesd miattunk az életed?

- A barátaim vagytok – feleltem zavartan.

- Megmenteném Jamest, Remust és Petert, akkor is, ha az életem múlna rajta – bólintott Sirius. – De én már hetedik éve ismerem őket, hét éve ők a családom. Te még csak pár hónapja ismersz minket. Szerelmes vagy Jamesbe?

- Tessék? – döbbentem meg.

- Látom, ahogy ránézel – közölte keserűen, valami különös csillogott a tekintetében. – Csodálattal, szeretettel.

- Nem vagyok szerelmes Jamesbe – szólaltam meg halkan. Talán most kellett volna elmondanom neki mindent, de azzal talán a hátralévő éveit is tönkretenném. Nem lehettem ennyire önző. Először Dumbledore-ral kell beszélnem.

- Mindegy, nem kell magyarázkodnod, de csak hogy tudd, James Lilyt szereti és soha nem fog más lányt szeretni. Ismerem őt – tette még hozzá, én pedig keserűen bólintottam. Ezt észrevettem én is.

- Ami pedig Remust illeti… - folytatta tovább idegesen. – Senkinek nem árulhatod el, amit láttál és megtudtál, megértetted?

- Azt hittem, hogy egyértelmű, hogy igen.

- Rajtad képtelenség kiigazodni - vonta meg a vállát. – Egyszer olyan közel vagy hozzánk, mintha közénk tartoznál, egyszer pedig olyan távoli vagy, mint egy idegen.

- Nem azért nem beszélek magamról, mert nem bízom bennetek. Egyszerűen csak… ez sokkal bonyolultabb mindennél, mint amit el tudnál képzelni.

Ezt nem kellett mondanom.

- Talán megpróbálhattad volna, nem vagyok ostoba – sziszegte, majd sértődötten hátat fordított és elvonult az ellenkező irányba. Ezt már megint jól megcsináltam…

Ideje beszélnem a professzorral.

Még aznap délután sort kerítettem rá, szerencsésen elkerültem addig a Tekergőket. Reszketeg léptekkel indultam el az igazgatói iroda irányába. McGalagonytól már korábban elkértem a jelszót, így nem ütköztem semmiféle ellenállásba a kőszörnynél. Ironikusnak tartottam mindig is Dumbledore irodáját, túl mágikusnak hatott. Olyan volt, mint valami mesebeli zug, kőszörnnyel és lángoló főnixmadárral, valamint halott igazgatók portréival.  Mindig is kirázott a hideg, ahogy végignéztem a képeken, most sem történt másképp. Dumbledore az asztala mögött ült, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek azon, hogy csakígy rátörök. Félhold alakú szemüvege felett átható kék tekintettel figyelte, ahogy lassan összeszedem magam. De mire megszólaltam volna, keresztbefonta a kezeit és megelőzött.

- Üdvözlöm, Miss Porter. Miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen, de volt valami furcsa a tekintetében. Mintha gyanakvás csillant volna a szemeiben.

- Elnézést a zavarásért, Dumbledore professzor… Én… csak… nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Önnel.

- Bizonyára most készül magyarázatot adni arra, hogy miért nem lelhető fel magáról semmilyen adat és információ. Ha nem tévedek, persze.

- Lenyomozott engem? – bukott ki belőlem meggondolatlanul. Elszégyelltem magam, de a professzor egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, inkább olyan volt, mint aki nagyon jól mulat.

- Minden roxfortos diákról van egy nyilvántartás. Általában nem ütközök akadályokba. Ilyesmit jelent, hogy születési adatok, szülők neve, stb. Javítson ki, ha tévedek, de hiába néztem utána, olyan, mintha Alyana Porter nem is létezne… senki sem hallott magáról semmit. Legalábbis addig, amíg fel nem tűnt a Potter-birtok határában. Ne haragudj ezért, teljesen rutin dolog, ez amolyan papírmunka. Legalábbis annak indult, de felkeltetted a kíváncsiságomat. Természetesen, ha megosztasz velem némi információt, azok az irodán belül maradnak. Senki nem tudja meg, ha nem akarod.

- Rendben – bólintottam. – Maga szerint megtörténhet-e egy olyan dolog, ami minden természeti és mágikus törvénynek ellent mond? Ami még soha nem volt példa és nem is létezik rá magyarázat?

Dumbledore felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, hogy a kérdéseimmel kissé összezavartam.

- A mágia sok mindenre képes, természetesen léteznek lehetetlen dolgok, de… miről is beszélünk pontosan?

- Adriana Potter az igazi nevem – sóhajtottam.

- Nos, ez megmagyarázza, hogy miért a Potter-birtokon tűnt fel, de akkor a Potter család, hogy hogy nem ismerte fel Önt? És miért kellett nevet változtatnia?

- 1981-ben születtem és James Potter az apám.

A mosoly ezúttal lefagyott a professzor arcáról. Kifejezéstelen arccal nézett rám, mint aki alig hiszi el, amit hall.

- Nos… tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de egyszer csak itt találtam magam a múltban.

- És miért nem keresett lehetőséget arra, hogy azonnal visszatérjen? Miért kezdte meg a tanévet? Miért illeszkedett be az apja barátai közé? – záporoztak a kérdések a professzor szájából.

De aztán megválaszolta a saját kérdését.

- Mi történt magával a saját idejében, hogy vissza se akart menni? – kérdezte csendesen.

- Sok rossz dolog történt abban a korban, azért maradtam, hogy legalább az apám életét helyrehozzam. A hetedévben történt vele valami, ami teljesen megváltoztatta őt és a kapcsolatait. Meg akartam tudni, hogy mi történt és segíteni neki.

- De nem lehet csakúgy megváltoztatni a múltat.

Szomorúan bólintottam.

- Azt hiszem, hogy megkevertem néhány dolgot, és félek, hogy még nagyobb galibát okozom.

- Nem szabad játszani az idővel… Adriana. Belegondoltál már abba, hogy amíg te itt vagy, addig mit gondolnak a saját időben, hová tűntél? Egyáltalán… belegondoltál abba, hogyha megváltoztatod az apád életét, talán te meg sem születsz? Vagy ebben a korban ragadsz örökre, vagy vissza mész és egyszer csak eltűnsz. De az is lehet, hogy abban a pillanatban eltűnsz, amint megváltozik a jövő.

- De ha eltűnök az olyan, mintha meg sem születtem volna…

- Azért mert…

- Tudom, de ha nem születek meg, nem tudok visszajönni, és ha nem tudok visszajönni…

- Nem változtatod meg a jövőt, és mégis megszületsz. Paradoxon. Ezekre a kérdésekre senki nem ismeri a választ. Ezért űzöl veszélyes játékot, nem tudjuk mi fog történni. Az apádat se tenné boldoggá, ha meghalsz az ő boldogságáért.

- És ha már nincs kiért élnem? – kérdeztem csendesen. A keserű emlékek elárasztottak, de nem sírhattam az idős Dumbledore előtt.

- Nem szabadna ilyet kérnem tőled, de mesélnél nekem a jövőről?

12. fejezet: A legsötétebb éjszaka

1998

- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.

- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.

- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.

- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.

- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.

- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.

Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.

- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.

- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.

- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.

- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!

- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!

- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!

- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.

- Akkor változzunk át!

- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…

- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.

- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…

- Hova visz? – nyögtem ki.

- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.

- Annyira sajnálom, Riana.

- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.

- Én is, húgi. Én is.

- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.

- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.

Elfojtottam a torkomból kitörni készülő rettenetet. Apa a földön feküdt, és tényleg úgy nézett ránk, mintha összedőlt volna a világ. Először nem értettem, hogy mégis hogyan kerülhetnek ide ők, hiszen bűbáj védte a házunkat. Csak mi négyen tudtuk a címünket, tehát csak egy valaki árulhatta el.

- Mit tett az anyámmal? – csattantam fel, amikor fejbe vágott a felismerés. Csak ő mondhatta el nekik, hogy hol vagyunk. Még a barátaimnak sem mondtam el soha, még a Weasley család sem tudta. Apa mindig is túlságosan óvott minket.

Voldemort felnevetett. Apa figyelmeztetően nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy ne szólaljak meg még egyszer. Megvontam a vállam válaszként, minek kéne udvariaskodni? Inkább halok meg szemtelenül, mint csendben.

- Igazán kellemes találkozás volt, kedvesem – mondta nekem gúnyosan, és a szívembe mart a félelem. Nem halhatott meg… nem… - Felesleges egyből lemondanod róla, nem öltem meg. Kár lett volna egy aranyvérű mardekáros csinos asszonyért. Választást kínáltam neki.

Megkönnyebbültem, aztán megdermedtem. - Mégis miféle választást?

- Biztosan sejted.  Igazán érdekes volt, hogy túl sokáig nem habozott. Az életet választotta. A tiétekért cserébe. Hiszen lehet még gyereke, de élete csak egy van.

A világ megbillent, ha a halálfaló nem tart szorosan, összerogytam volna. Harry elszörnyedve nyögött fel, apa pedig csak dühösnek tűnt. Én elárulva éreztem magam. Mindig is távoli volt egy kicsit, de ő az édesanyám volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon aláírja majd a halálos ítéletünket. Egy élet háromért cserébe, Voldemort igazán boldog lehetett.

- Most pedig… térjünk a lényegre. Terveim vannak veletek. Eredetileg csak egy Potterre van szükségem.

- Soha – felelte egyből apu, és minket nézett. A halálfalók felnevettek.

- Valóban úgy gondolod? Lássuk csak, Potter, szerinted melyik gyermekedből lenne jobb halálfaló? – szegezte neki a kérdést.

Apa azonban makacsul hallgatott.

- Adhattál volna valami segítséget, mégiscsak jobban ismered őket. De nem probléma. Hisz tulajdonképpen mindegy melyiküket választom, tökéletes nevelésben részesültek.

- Tökéletes nevelés? – vonta fel apa a szemöldökét.

- Bizony. Miss Rosier, pardon, Mrs. Potter ígért nekem egy halálfalót. Megígérte, hogy nevel nekem egy tökéletes, tehetséges és okos halálfalót, aki engedelmeskedni fog nekem. Nos… lássuk csak… Harry a neved, igaz?

Harry nem szólt egy szót sem, csak dühödten állta a fekete mágus tekintetét.

- Ugyanolyan állhatatos vagy, mint az apád. De ha kérdeztem valamit, akkor te válaszolsz. Imperio! – szegezte rá a pálcát. – Harry a neved, igaz?

Harry behunyta a szemét és valami különös nyugalom sugárzott belőle.

- Ne válaszolj neki! – kiáltottam a bátyámra. Még nem tört meg. Elvi kérdések voltak ezek, ha enged a varázslatnak, Voldemort bármit megtehet vele.

Harry azonban csendben maradt és hirtelen kinyitotta a szemét. A tekintete ismét tiszta volt. Voldemort nevetett.

- Nem tévedtem, éppolyan vagy, mint az apád. Ne aggódjatok valójában már régen választottam. Harry neked egészen más sorsot szánok…

- Hagyja békén Harryt!  - ellenkeztem.

- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt, hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és megalázkodni, akkor nem teszem és kész.

Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.

Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.

- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t? Régebben Blackként volt ismeretes.

- Nem barátkozom halálfalókkal.

- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.

- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.

- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.

- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! – üvöltötte apa magából kikelve.

- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni hozzám.

- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és Adrianát.

- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass. Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön téged?

- Tessék? – hökkent meg apa és Harry egyszerre.

- Nos, Harry. Ha megölöd őt egyből, akkor ígérem neked, hogy nem fog az összes halálfalóm végigmenni a húgodon.

Nem tudom, hogy melyikőjük kezdett el hangosabban őrjöngeni, de nekem csak hányingerem volt. Meg akartam halni, igazán. A jövőkép, amit elém festett, ezerszer rosszabb volt a halálnál. A világ imbolygott, fekete pontok cikáztak mindenhol. Sikítani volt kedvem.

- Crucio! – kiáltotta Voldemort és egyenesen rám szegezte a pálcát. A fájdalom végigmarta az egész testemet. Még soha… még soha nem fájt így semmi. Mégsem kiáltottam. A tudatom megmaradt, és nem hagyhattam, hogy értem ölje meg Harry azt az embert, akit annyira nagyon szerettem.

Amikor legközelebb feleszméltem, a földön feküdtem. Az egész testem remegett. Arra a két férfira néztem, akiket a családomnak tartottam. Harry szeméből könnyek folytak, James pedig hevesebben remegett, mint én. Sebeket láttam rajtuk, megint engem akartak menteni.

- Nos, Harry? Megteszed végre? – kérdezte kegyetlenül.

- Nem – suttogta Harry és közben végig engem nézett, némán könyörögve a bocsánatomért.

- Hátha a lányért nem teszed meg… akkor érte? Megkíméled a kíntól? Vagy kergessem őrületbe? Crucio! – intett újra Voldemort, de ezúttal a fájdalom elmaradt. Nem rám célzott, hanem apára. Rettegve figyeltem. Semmi nem látszott először az arcán, merev volt és kifejezéstelen. Csak a teste remegett, mintha kitörni készülne valahonnan. A szemei hirtelen fennakadtak és hátborzongató reccsenéssel feszült hátra a gerince. Csak a szeme fehérjét láttam és szinte éreztem a fájdalmát. Elvesztem a hófehér ködben. Valami elpattant bennem. Őrjöngeni kezdtem, úgy ahogy még sosem. Meg akartam ölni őket. Főleg Voldemortot. Talán legbelül azt reméltem, hogy megunja a játékot és megöl engem is. De nem bírtam nézni azt, amit Harryvel és apával tett. Nem akartam végignézni… de attól még láttam. A halálfalók nevettek rajtam, de apa fájdalmai nem értek véget. Most már nem maradt csendben. Minden ordítás, ami a torka mélyéről tört fel olyan volt nekem, mint egy ostorcsapás, ami a húsomba vág. Megtört az az ember, aki mindenkinél erősebb volt. Aki megvédett minket a világ összes bánatától, aki megtanított az élet nagy dolgaira.

Utána már csak a zöld villanásra, a nevetésre és a arra a gyűlöletre emlékszem, amit akkor éreztem. Voldemort iránt. Gyűlöltem az undorító vonásait, kegyetlen tekintetét, elmebeteg mosolyát és hidegvérű tetteit. Eddig csak egy megvetett gyilkos volt, akitől féltem. De attól a naptól fogva… a leggyűlöletesebb és kegyetlenebb személy volt a világon. Harry arcára néztem, apa élettelen testére nem mertem. De talán ez sem volt a legjobb ötlet. Harry úgy meredt maga elé, mintha ő maga is eltávozott volna. Megtette, mégsem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy gyilkosra. Megkímélte apát a fájdalomtól, megkímélte mindentől, amit Voldemort tett volna még vele. De nem tudtam kimondani ezeket a szavakat, csak a könnyek sós ízét éreztem. Meg kellett volna tennem, hogy segítsek a bűntudatán. De soha többet nem találkoztunk ismét. Elvesztem egy arcnélküli vak világban és egy halálfaló úgy dobott a vállára, mintha rongybaba lennék. Elvittek.

Legközelebb egy sötét cellában ébredtem fel, ami az otthonom volt hónapokon keresztül. Az a hely, ami a kínjaimat jelentette. Az a hely, ahol meggyűlöltem az egész világot. Az a hely, aminél még a pokol is csábítóbbnak tűnt. Az a hely, ahova a halálfaló férfiaknak napi szinten bejárásuk volt. Én voltam a jutalom egy sikeres küldetés után. Voldemort számára pedig én voltam az ínyencfalat, ha éppen nem volt jobb dolga. Ezek után már fikarcnyit sem számított a saját jövőm.

12. fejezet részlet

 Sziasztok!

Hoztam részletet a következő fejezetből. Már régóta vártatok erre, remélem :) Még nem fejeztem be, de ha minden jól megy az egész fejezet arról a napról fog szólni, ami gyökeresen megváltoztatta Adriana életét. Remélem, hogy a 11. fejezet is tetszeni fog :) 

Azért hoztam most ezt a részletet, mert van egy kis rossz hírem. A 12. fejezet csak július elején fog érkezni, ugyanis nyaralni megyek Spanyolországba :) Nem leszek gépközelben.  

Jó pihenést és véleményírást kívánok nektek :)

Puszi: Ginewra

"- Hagyja békén Harryt!  - ellenkeztem.

- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt, hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és megalázkodni, akkor nem teszem és kész.

Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.

Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.

- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t? Régebben Blackként volt ismeretes.

- Nem barátkozom halálfalókkal.

- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.

- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.

- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.

- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! – üvöltötte apa magából kikelve.

- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni hozzám.

- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és Adrianát.

- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass. Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön téged?"

11. fejezet: Teliholdas titok

1996. július 31.

Azon az éjjel képtelen voltam aludni. Harry ma lesz tizenhat éves, meg akartam lepni valamivel. Így hát leosontam az éjszaka közepén a lépcsőn, és a kert felé indultam. Még semmi konkrét ötletem nem volt, de gondoltam abból baj nem lehet, ha kimegyek egy kicsit a friss levegőre. Óvatosan néztem körbe. Az éjszaka csendesnek tűnt, csak a fényes hold világított. Hangokat hallottam valahonnan messziről. Lopakodni kezdtem abba az irányba, csak hogy megnézzem, hogy mégis mi az. Két alak állt a ház oldalánál. Egyből ráismertem apára és Harryre, de valami azt súgta, hogy ne menjek közelebb.

- Amit meg akarok neked tanítani az nagyon veszélyes, de egyben nagyon hasznos is – mondta James a fiának büszke hangon, és a következő pillanatban valami hihetetlen dolog történt. Apa helyén egy szarvas állt. Méghozzá egy gyönyörű szarvas. Hosszú agancsaival és kecses járásával is tiszteletet parancsolt. Tátott szájjal néztem rá, ahogy Harry is. Nem hittem volna, hogy apa animágus. Aztán fellobbant bennem a féltékenység. Nekem ezt miért nem mutatta meg?

- Ez nagyon jó! – lelkendezett Harry. – Megtanítod nekem?

- Azért vagyunk most itt – kacsintott rá apa. – Először elmagyarázom majd az alapokat, aztán valamelyik nap ki is próbáljuk, hogy tudjuk, hogy milyen állat leszel. De ami a legfontosabb, senkinek nem árulhatod el. Senkinek, érted? Még anyának sem.

- És Adriana?

- Még neki se. Majd megtanítom neki is, pár év múlva. Most még nincs veszélyben – tette hozzá, mire dühösen fújtattam. Az az egy év tényleg ennyit számít, ami köztünk van a bátyámmal? Várnom kell erre még egy évet? Nem. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én már pedig most fogom megtanulni az animágiát. Szerencsére megbeszélték, hogy mindennap ugyanekkor ugyanitt találkoznak, így nem volt nehéz mindig ott lennem ezeken a találkozókon. Minden egyes szóra figyeltem, és minden szót megjegyeztem. Figyeltem, hogy hogyan hajtja végre a pálca mozdulatot és mit mond közben. A nyár végére legnagyobb döbbenetemre egy sassá változtam. Hihetetlen érzés volt először repülni a felhők között. Dacból sosem mondtam meg apának. Egy évvel később valóban meg akart tanítani rá, de én nem kértem belőle. Lázadtam, mint egy gyerek. De nekem akkor kellett, és ő ezt nem akarta megadni nekem. Betartottam a legfontosabb szabályt: nem mondtam el soha senkinek. Még neki se.

1977. október

Ijedten vettem tudomásul, hogy az emberek felfigyeltek rám. McGalagony néha rám mosolygott, a diákok pedig összesúgtak a hátam mögött. Többen is keresték a társaságomat, fiúk hívtak randira és lányok kezdtek bájcsevegni velem mindenféle csajos témáról. Döbbenten sodródtam az eseményekkel. Nem akartam kitűnni az arctalan tömegből, csak egy ismeretlen lány akartam lenni a Tekergők árnyékában. Ehelyett… egyre többen ismerték meg a nevem. A slamasztika, amibe belekeveredtem egyre nagyobbnak tűnt. Nem szabadott, hogy emlékezzenek vagy, hogy emlegessenek. De nem tudtam elkerülni, James és Sirius túlságosan belerángattak az események sűrűjébe. Volt néhány pillanat, amikor nem is bántam. Boldog voltam. Most hogy már nem féltem a repüléstől, újra használni kezdtem az animágus alakomat. Felszabadító érzés volt, mintha visszakaptam volna egy darabot az életemből. Egy olyan részt, amit el is felejtettem hiányolni.

Na, meg ott voltak a Tekergők. Bizarr barátság volt az, ami összekötött engem velük, tekintve a körülményeket, de végül is hány olyan lány van a világon, akinek az apja az egyik barátja? Manapság annyi család esett szét, rengeteg apa még csak nem is szereti a gyermekét. Ebben a tekintetben szerencsésnek éreztem magam. De aztán mindig eszembe jutott a józanító pofon, amire igyekeztem nem gondolni. Sirius barátsága is összezavart. Néha a világ legaranyosabb embere volt, de olykor igazán furcsán viselkedett. A legapróbb dolgokon felkapta a vizet, és változott meg a hangulata. Nem tudtam követni. De úgy tűnt, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A roxforti lányok már szinte a falat kaparták a nagy Sirius Black után. Nem értettem, hogy most mire ez a nagy önmegtartóztatás, de valahogy nem zavart a gondolat, hogy szingli. Talán a nyári események viselték meg, hiszen kitagadták. Nem lehetett könnyű, valahogy erről sosem beszélt, és Regulusról sem. Idegenekként mentek el egymás mellett, mintha még csak közük sem lenne egymáshoz. Mi történhetett a Black kúriában a nyáron, amitől Sirius ilyenné vált? Bele se mertem gondolni, mégis… nagyon kíváncsi voltam.

- Jó reggelt – köszöntem vidáman a vacsoránál és leültem Sirius és Remus közé. Már mindenki itt volt, bár Remus érdekesen viselkedett. Olyan fehér volt, mint a fal, a keze olykor meg-megremegett, a szemei pedig karikásak voltak. Rémülten fordultam felé.

- Jól vagy?

- Persze, csak valami vírus - hebegte zavartan és köhögni kezdett. Nagyon nem festett jól. Elhihettem volna, mégsem tettem. Ugyanis elcsíptem, ahogy Sirius, James és Peter jelentőségteljesen összenéznek és akkor már tudtam, hogy ma éjjel is el fognak tűnni valahova. De hova mehetnek ilyenkor?

- Mi most megyünk – pattant fel James és mind a négyen elindultak kifelé. Ahogy figyeltem őket, úgy csapott belém villámként a felismerés. Ma éjjel telihold van. Veszélyben vannak! Ki tudja, hogy milyen lények lakják a Tiltott Rengeteget, ők pedig minden bizonnyal odakészülnek. Utánuk akartam rohanni, de akkor észrevettem egy szempárt a mardekáros tömegben, aki figyelte minden mozzanatomat. Ragyogó zöld szemei voltak és szőke haja. Valahogy különös hatást keltett a sötét tekintetű mardekárosok között. Nem tűnt kegyetlennek, de mégis valahogy hátborzongató volt, ahogy engem nézett. Aztán elfordult és beszélgetni kezdett Eleanorral. De az érdeklődés szikráját sem vettem észre a vonásain. Ökölbe szorított keze azonban valami teljesen más érzelemről árulkodott, csak még nem tudtam beazonosítani.

Megráztam a fejem. Mióta foglalkozok én a mardekárosokkal? Segítenem kell az apámnak és a barátainak. Persze, persze, rengetegszer csinálták már ezt, akármi is lenne is az, de mi van, ha eddig csak a szerencsének hála kerülték el a veszélyt? Mindenképp ott kellett lennem. Sasként nem keltek majd gyanút. Csak figyelem őket. Még egy titok, már igazán nem okoz gondot a vállamon, nem is sejtik, hogy én mennyi mindent őrizgetek. Viszont mindent tudni akartam az apámról. Arról nem is beszélve, hogy ő még keveset tudott a kinti világról és nekem figyelnem kellett rá. Ő volt az első ember, aki igazán feltétlenül szeretett. Aki kikészítette a Mungó gyógyítóit azzal, hogy folyamatosan utánam érdeklődött, amikor megszülettem. Az apám volt a mindenem, a példaképem. Muszáj volt törlesztenem egy kicsit.

- Szia, Aly, nem láttad Pottert… izé Jamest? – kérdezte a szembejövő Lily.

- Nem, miért?

- Csak kérdeztem – vonta meg a vállát zavartan és tovább ment. Én pedig mosolyogva folytattam az utam. Egészen addig, amíg egy kéz nem rántott hátra és nem fogta be a számat. A pánik, mint az izzó láva úgy terjedt szét az egész testemben. Valaki egy üres terembe rángatott, és megkötözött. Valaki bekötötte a szememet, és én nem láttam mást, csak sötétséget. Illetve ez nem teljesen igaz. Az emlékeimet láttam és ez rémisztőbb volt mindennél.

- Jobban teszed, ha itt maradsz – suttogta a hang. Ismerős volt, de abban a rémült állapotban, nem ismertem fel. Csak a sötétség maradt és az emlékeim. Elsüllyedtem bennük, elmerültem.

1998

- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.

- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.

- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.

- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.

- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.

- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.

Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.

- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.

- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.

- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.

- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!

- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!

- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!

- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.

- Akkor változzunk át!

- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…

- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.

- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…

- Hova visz? – nyögtem ki.

- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.

- Annyira sajnálom, Riana.

- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.

- Én is, húgi. Én is.

- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.

- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.

1977

Könnyek égették a szemem, de kiszakítottam magam az emlékezésből, nem akartam újralátni a folytatást. Még nem voltam képes rágondolni. Arra gondoltam, hogy milyen volt repülni sasként, szabadon szelni az eget. Működött. A következő pillanatban szinte kirobbantam a kötelékek közül, és kivetettem magam az ablakon. Zaklatottan szálltam körbe a kastély tornyait, kellett néhány perc, amíg megnyugszom, és megszokom a fényeket. Már sötét volt, csak a hold világított. A Tekergők veszélyben lehetettek! Csak erre bírtam gondolni, és azonnal a Tiltott Rengeteg felé fordultam. Csendesnek és kihaltnak tűnt. Az erdő szélén Hagrid kunyhója állt, még fény szűrődött ki az aprócska ablakon. Te jó ég… Hagrid… milyen régen beszéltem vele. Talán meg kéne ismerkednie velem, hiszen itt még nem ismer. De szerencsére, most nem jött elő, én pedig egyenesen a fák közé repültem. Borzasztó sötét volt, de sasként kiváló volt a látásom. Mindent olyan élesen láttam, mint még soha. Még ebben a ködben is. Sokáig nem láttam és hallottam senkit, már majdnem visszafordultam, amikor meghallottam egy szörnyű üvöltést. Illetve vonyítást, azt hiszem. Farkas? Hiszen nem lehetnek farkasok a Tiltott Rengetegben! Hacsak… mi van, ha egy vérfarkas? Te jó ég, a Tekergők egy vérfarkassal… várjunk csak, nem lenne túl feltűnő egy vérfarkas Roxfortban, aki minden hónapban eltűnik? Olyan lenne, mint… Remus. Jézusom, milyen ostoba vagyok. Remus a vérfarkas, és az a három barom vele van. Ó, te jó ég. Jamesnek nem kéne ennyire bojkottálnia, hogy megszülessek. Úgy repültem, mint még soha. Mikor megláttam őket, egy pillanatra megálltam.

Erre nem számítottam. A vérfarkast két állat fogta közre, és mintha játszottak volna egymással. Egy fekete kutya és egy… szarvas. Sirius és James. Újabb hazugság. Apa még Harrynek azt mondta, hogy az aurorképzőben tanulta meg. Nem is sejtettem, hogy már ennyi idősen képes volt átalakulni.

Elképedve figyeltem az aranyosnak mondható jelenetet, ahogy a két állat terelgette a vérfarkast, mintha csak egy játék lenne, és mintha a farkas még élvezte volna is, nem bántotta a két játszópajtását. Azonban… azzal nem számoltam, hogy csupán pár perc kellett neki, hogy észrevegyen.

Sárga szemét egyenesen rám szegezte és vicsorogni kezdett. Megrémültem. Könnyedén elrepülhettem volna messzire, de Remus hirtelen megvadult és nekiesett Siriusnak és Jamesnek. A francba! Tennem kell valamit! De mit?

Fájdalmas ugatás… Szegény Sirius! El kell terelnem a figyelmét valahogyan, hogy ne sebezze meg még jobban szegényeket. Közelebb merészkedtem és elkezdtem körülötte repkedni, közben pedig a szárnyaimat csapdostam. Szerencsére sikerült összezavarnom, és a két állat átvette az irányítást. A szarvas arrébb kergette, a kutya pedig megállt velem szemben. Leszálltam egy ágra, tényleg megrémültem az imént. Tudtam, hogy mivel jár egy vérfarkas-seb, ha egyáltalán túléltem volna ilyesmit. Most vettem csak észre a vért az avaron, szinte összekeveredett a talaj barnás színeivel. Rémülten néztem a bozontos fekete kutyára, aki morogva nézett rám. Nem tudta, hogy ki vagyok. Biztos érezte, hogy egy másik animágussal van dolga.

Tehát azt tettem, amit a legjobbnak véltem abban a pillanatban. Visszaváltoztam emberré, a kutya azonnal elhallgatott, majd egy zilált férfi jelent meg a helyén.

- Riana? Mi a fészkes fenét művelsz? – üvöltötte hirtelen az arcomba, amitől összerezzentem.

- Én csak… aggódtam értetek. Telihold van és… nem tudtam, hogy mit csináltok ilyenkor. Azt hittem, hogy…

- Mégis miért ütötted bele az orrodat, mi? Ez a dolog nem tartozik rád!

- Jól vagy? – kérdeztem és a vérző lábszárára néztem. Csúnyán festett, de nem tűnt életveszélyesnek.

- Amit most láttál, arról soha az életben nem beszélhetsz senkinek, megértetted? – sziszegte dühösen. Még sosem láttam ennyire kikelni magából. Megijesztett. Haboztam, nem tudtam, hogy mi lehet erre a megfelelő válasz. Tudnia kellett volna, hogy nem mondom el senkinek.

- Remus a barátom, ahogy ti is – válaszoltam megalázkodás helyett. – Eszemben sincs elmondani senkinek, hisz ismersz, nem?

- Kedvellek, ez igaz, de nem ismerlek. Te tudod most már minden titkunkat, de mi mégis mit tudunk rólad? – kérdezte továbbra is indulatosan. Csodáltam, hogy nem jött még vissza Remus, hogy éket verjen a párbeszédünkbe, Sirius igazán hangos volt.

- Sirius…

- Menj vissza a kastélyba. Remélem, hogy bízhatunk benned. Hogy Remus bízhat benned.

- Tudjátok, hogy…

- Nem, Riana, nem tudjuk. Egyetlen okot mondj, amiért bízhatunk benned. Előtűnsz a semmiből félig holtan, miután meghalt a gyereked, nem beszélsz sem magadról, sem a családodról, sem arról, hogy honnan jöttél. Mindenbe beleavatkozol, elvárod a bizalmunkat, a barátságunkat, de te vagy az, aki nem bízol bennünk. A mardekárosokkal való szimpátiádról nem is beszélve. Ne, ne mondj semmit. Így is eleget beszéltem ahhoz, hogy holnap a fejemet verjem majd a falba miatta. Most meg kell keresnem a barátaimat, te pedig menj vissza kastélyba. Most.

Ezúttal engedelmeskedtem. Könnyekkel a szememben, megalázva sétáltam arrafelé, amerre a kastélyt sejtettem. A fejemben zsongtak a szavai, és ami a legrosszabb, igaznak éreztem őket. Tényleg nem volt okuk megbízni bennem. Belecsöppentem James életébe, az otthonába, a baráti körébe, a kviddics csapatába és beleütöttem mindenbe az orromat, amibe csak lehetett. Ráadásul Sirius megsérült miattam. Meg is halhattak volna, vagy akár vérfarkassá is válhattak volna miattam.

Félúton meggondoltam magam és leültem egy fa tövébe. A hátamat a fának vetettem és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mégis mit keresek itt. Ebben az erdőben, de legfőképpen ebben a korban. Talán máris megváltoztattam a jövőt, amiben korábban éltem. Talán már nincs is hová visszamennem. Keserűen elnevettem magam. Visszamenni? Hová? Akármi történik, nekem már nem volt életem a saját időmben, meghaltam azok számára, akik ismertek és szerettek. Semmim sem maradt. Egyszerűen csak eltűntem a saját életemből és többé már nem volt helyem a világban.

10. fejezet: Csak egy lány

1977. október

Sirius elégedetten ült le velem szemben a Nagyteremben, de egy falat sem ment le a torkomon. Görcsösen szorongattam a villát, de nem bírtam rávenni magamat arra, hogy egyek. Egyedül Sirius tudta, hogy mi bajom van. A többieknek nem okozott különösebb meglepetést, hogy jelentkeztem hajtónak. James kifejezetten boldog volt.

- Talán végre normális emberekkel lesz tele a csapat! – kiáltotta, mikor elmondtam neki. Ezzel el is volt nála intézve a dolog. Lily egy kicsit meglepődött, de nem érdekelte különösebben a téma.

Mindenesetre úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Jó részben így is volt, de nem rám irányult ez a figyelem. A lányok zöme Siriust követette a tekintetével már év eleje óta, és hát ez nem segített túlzottan a beilleszkedésben. Mindig is központi alak voltam, úgyhogy ez nem okozott gondot, de furcsa volt, hogy a lányok fele úgy néz rám, mint a véres húsra.

- Miért néznek így a csajok? – kérdeztem végül Siriustól, legalább addig sem arra gondolok, hogy ma repülnöm kell a Griffendél-ház előtt. Eddig egész jól haladtunk, de akkor is… ott csak Sirius volt. Ő nem nevetett ki és nem várta, hogy mikor esek le a seprűről, mint ezek a lányok majd ma délután.

Sirius a kérdésemre megvonta a vállát és a mellénk ülő James válaszolt helyette.

- Mert ilyenkor már az ötödik vagy a hatodik barátnőjével szokott járni és ebben az évben még csak nem is randizott senkivel – magyarázta és jelentőségteljesen nézett Siriusra, akit mintha dühített volna James közbeszólása.

- Nem téged kérdezett, Ágas. Egyébként annyira azért nem vagyok vészes… annyi barátnőm azért nem szokott lenni.

Most így belegondoltam, elég furcsa lenne, ha itt csüngene a nyakán valamilyen buta liba. Nem hiányzott a dolog, még a gondolat is kifejezetten idegesítő volt. De ha minden évben így volt, akkor most miért nem?

- Idén… megváltozott egy-két dolog – felelte végül, mintha a kérdésemre válaszolt volna. – Ráérek még randizgatni - tette hozzá, de valahogy furcsán csengett a hangja. Mindegy, nem akartam bele menni túlságosan a témába.

- Hát hogyne – röhögött fel James. Miről maradtam le? - Ja és, Riana, kettőkor a pályán. Ügyes légy és az ég szerelmére, egyél valamit – kacsintott rám, aztán elviharzott.

- Hova rohan? – kérdeztem.

- Nem tudom. Lehet valami új stratégia ötlet jutott eszébe, vagy csak megkeresi Lilyt. Vagy Remust.

- Megint eltűntök a hétvégére?

- Mi? – kérdezte értetlenül. Ennyire ne nézzen már butának! Már a nyáron is csinálták, és itt is a Roxfortban.

- Mit csináltok olyankor? Párbajoztok? Remus mindig olyan nyúzott olyankor.

- Nem, dehogy, nem tudom, hogy mire gondolsz.

- Tapmancs! – jött vissza hirtelen James. Mi a fene történt? James mintha a fellegekben járt volna. – Riana! – nézett rám is.

- Mi történt?

- Most írták ki a Roxmortsi hétvégét és képzeljétek… Lily eljön velem! – jelentette ki olyan szemekkel, mintha most nyert volna valami hatalmas dolgot. Talán így is volt. Gratuláltunk, aztán otthagytam őket. Nem voltam kíváncsi a pasi témákra. Talán inkább megkeresem Lilyt.

Meg is találtam nem sokkal később, de nem éppen úgy, ahogy gondoltam. Hanem a mardekárosok körében. Azonnal közelebb siettem.

- Na, mi van sárvérű? Csak nem egyedül vagy? Potter megértette az üzenetet? – kérdezte egy hang. Anya! Kinéztem a páncél mögött és valóban. Eleanor szegezte a pálcáját egyenesen Lilynek. A francba. Nem gondoltam, hogy miattam majd Lilynek esik majd.

- Milyen üzenetet? – kérdezte Lily értetlenül.

- Hogy ne szórakozzatok velem, velünk. Megértette? Vagy mit mondott nektek Potter új ribije? Alyana vagy hogy is hívják…

Nem gondolkoztam. Fogtam a pálcámat és a meglepetés erejével lefegyvereztem őket. Eleanor úgy nézett rám, mintha keresztül akarna égetni a szemeivel.

- Itt is van. Átadtad az üzenetem? – kérdezte számon kérően. Lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de aztán valaki más szólalt meg helyettem.

- Miféle üzenetet? – kérdezte James. Ezek ketten mindenhol ott vannak? A fenébe is. Uralom a helyzetet, nem akartam, hogy rájöjjenek erre a dologra. Nem akartam egy párbajt látni a szüleim között.

- Szóval ez egy nem – állapította meg Eleanor. – Megkértem a minap az új rokonodat, hogy mondja meg nektek, hogy szálljatok le rólunk, legfőképpen rólam.

- Te átkoztad meg? – sziszegte Sirius és James kezében is megremegett a pálca. A francba. A francba. Hogy lehetek ennyire lúzer? Talán hagynom kellett volna, hogy Lily maga oldja meg a helyzetet, James úgyis megmentette volna. Miért is nem mentem tovább? Nem hiányzik ez nekem. Végre volt egy kis nyugalmam, a Tekergők meg fognak ölni…

- Figyelmeztetés volt – vonta meg a vállát Eleanor, de nem őket nézte, hanem engem. Értetlenül. Most először láttam más érzelmet is a szemeiben, nemcsak a tömény gyűlöletet. Nem értette, hogy miért nem árultam el őt. Hogy miért vállaltam a kockázatot, hogy ismét megtámad ő vagy akármelyik más mardekáros.

- Add neki vissza a pálcát, Alyana – szólalt meg James komoran. Nem tetszett a hangja.

- Hagyd abba James, menjünk innen – szólalt meg Lily remegő hangon. Összevissza jártatta a tekintetét köztünk, nem akart párbajt. Talán ő képes megállítani Jamest. Én pedig még csak meg sem szólaltam.

- Hallottad Pottert, kérem a pálcámat. Vagy ez lenne a híres griffendéles bátorság? Védteleneket átkozni?

- Mintha nem érdemelnéd meg – csattant fel Sirius. – Ugyanezt tetted.

- Alyana! – kiáltott rám James hirtelen. Ránéztem. Dühös volt rám, és egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Mindenki biztonságban volt, amíg nem volt pálca, amivel Eleanor támadhat. Addig a Tekergők sem bántják őt és a társait.

De nem volt időm további passzív ellenállásra. James rám szegezte a pálcáját és hátrazuhantam, a pálcák pedig kirepültek a kezemből. Döbbenten figyeltem a jelenetet. Egyedül a saját pálcám maradt a kezemben. Nem reagáltam a további eseményekre. Egyszerűen csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Lilyre néztem, ő könnyes szemmel nézte az eseményeket. Aztán elrohant. James és Sirius pedig kitartóan küldözgették az átkaikat. Varázsolhattam volna védelmet a két oldal közé, de azzal talán minden titkom veszélybe került volna, és a céljaim is. James soha többé nem bízott volna meg bennem. Így fogtam magam, leporoltam a ruhámat, letöröltem a felhorzsolt bőrömet és hátat fordítva indultam el egy teljesen más irányba. Szerencsére sikerült összefutnom Lilyvel.

- Ez nem lehet igaz! Azt hittem, hogy megváltozott. Még egy randira is igent mondtam, iszonyatos hiba volt! – kiabálta a lány elkeseredetten. Szerencsére nem látta, hogy mennyire megviselt engem a párbaj. El volt foglalva a saját bánatával.

- Téged védett, Lily. Ne hibáztasd ezért. Fordított helyzetben már régen megátkozták volna őket, de ők addig nem, amíg védtelenek voltak. Ki tudja, hogy mit tettek volna veled, hogyha egyedül maradsz velük…

- Talán igazad van… mindig túlreagálok mindent – sóhajtotta Lily. – De akkor is leszokhatna erről az állandó párbajmániáról. És veled mi a helyzet, miért nem mondtad el nekünk, hogy Rosier volt?

Megvontam a vállamat és hihető hazugságon gondolkoztam.

- Nem akartam még több konfliktust, azt hittem, hogy abbahagyja majd.

- A mardekárosok nem így gondolkodnak, Aly. Szokj hozzá, itt így mennek a dolgok. Tényleg, nem ma lesz a kviddics válogatás?

- De igen – sóhajtottam. Ezek után semmi kedvem nem volt az egészhez, de szerencsére addig volt még egy-két órám.

- Sok sikert! Biztos nagyon jó leszel. De előtte jobb, ha beszélsz Jamesszel. Itt is jönnek, magatokra hagylak – szólalt meg hirtelen és eltűnt. De igaza volt, James már ott is állt nem sokkal mögöttem.

- Miért védted őket? – kérdezte indulatosan, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Dühített a hangnem.

- Megátkoztál! – kiáltottam felháborodottan. Nem felejtettem el. Korábban sosem bántott, vagy emelt rám kezet. Lehetett bármilyen dühös, sosem pofozott meg. Most pedig ő is megátkozott. Először az anyám, aztán az apám. Tudom, hogy nem összehasonlítható a kettő, mert James nem az életemre tört, de akkor is rosszul esett.

- Mióta vagy jóban a mardekárosokkal? – kérdezte bocsánatkérés helyett.

- Nem vagyok jóban velük. Csak én veletek ellentétben nem mindent párbajozással intézek el. Nem láttam értelmét még több perpatvarnak köztetek.

- Ezt bízd ránk. Majdnem megölt téged, felfogtad? Lilyt is meg akarta átkozni. Azért mert te védted őt. Miattad majdnem megsérült Lily!

- Ó, persze! Mindjárt ennyire össze is függ a kettő! Tudod mit, jegeljük a témát. Lemenjek a válogatásra, vagy bosszúból lelöksz a seprűről?

A düh azonnal felengedett az arcán.

- Te jó ég, dehogy. Miből gondolod?

- Megátkoztál – jegyeztem meg még egyszer sértődötten.

- Elvettem tőled a pálcákat. De oké, akkor bocsánat. Lily nagyon dühös rám?

Nem. De én igen! Most is csak Lily érdekli, mindig csak Lily. Hogy az Istenbe lehet ennyire szerelmes? Az apám vagy te szerencsétlen! Feleségül vettél egy másik nőt!

- Csak dühös volt. Már elintéztem. Nem, az ég szerelmére, ne köszönd meg. De ha még egyszer pálcát emelsz rám, én is küldök rád valamit.

- Ne haragudj, én nem akartam…

- Bocsánatkérés elfogadva – sóhajtottam. Tényleg túlreagáltam. De fogalma sem volt, hogy milyen volt hagyni, hogy a szüleim kárt tegyenek egymásnak. – Megsérült valaki?

- Mi nem, Rosier a gyengélkedőn van, de ne légy ennyire emberbaráti, jól van.

Na, tessék erről beszéltem! Az apám a gyengélkedőre küldte az anyámat, és még csak nem is aggódhattam érte, még csak meg sem látogathattam.

James ezek után egész nap kedves volt velem, Sirius azonban mintha került volna. A kviddicsválogatásra egyedül mentem le, de Lily megígérte, hogy Alice-szel és Melanie-val lemennek egy kicsit később megnézni engem. Nem ragaszkodtam hozzá, de most jól esett volna a támogatás. Görcsben volt az egész testem. Voldemort és Fred arca villódzott a szemem előtt. Olyan sápadt lehettem, akár egy szellem.

- Úristen, jól vagy? – kérdezte Sirius, amikor meglátott a pálya szélén. – Olyan fehér vagy, mint a fal.

Bólintottam.

- Nyugi, menni fog. Már nagyon ügyes vagy. Csak nyugodj meg, messze vagy azoktól a dolgoktól, rendben? Engedd el őket.

- Köszi – sóhajtottam. A szavai megnyugtattak. Megint. Nem is értettem, hogy miért tört rám megint a pánik. Azt hittem, hogy ezen már túl vagyok.

Pár perc múlva James a tömeg elé állt, ugyanis szerintem az egész ház itt sorakozott, kivéve persze Lilyéket, akik ígéretükhöz híven a lelátóról integettek.

- Nos, kezdésként. Az elsőévesek inkább üljenek le nézőnek, a többiek pedig évfolyamonként repüljenek néhány kört. A másodévesek kezdenek.

Már majdnem kinevettem ezt az egyszerű feladatot, de aztán elhallgattam. Ugyanis a fele bagázs még repülni sem tudott. Hamar szelektálódott a tömeg, én is repültem az utasítás szerint. Még a hetedévből is kiesett pár nevető lány, akik végig csak Jamest bámulták.

- Most pedig először a terelők kerülnek sorra – jelentette be James és rákacsintott Siriusra. Nem volt nagy verseny, Sirius egyértelműen a legjobb volt. A másik terelő egy ötödéves lett, de a neveket nem jegyeztem meg. Aztán az őrzők következtek, majd James is megcsillogtatta a fogó tudását. Messze ő volt a legjobb. Gondolom be akarta bizonyítani, hogy okkal van bent a csapatban immár ötödik vagy hatodik éve.

- Most pedig a hajtók következnek – szólalt meg James, én pedig vakon mozogtam. Nem voltam teljesen tudatában a cselekedeteimnek, de egy dolgot biztosan tudtam, hogy a mai nézeteltérésünk ellenére, azt akarom, hogy James büszke legyen rám. Tudom, hogy lehetetlen, mert fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. De látni akartam a szemében, azt, hogy „hú, ez a lány nagyon jól repül”.

Repültem. Könnyedén emelkedtem a levegőbe. Az egyik lány nekem passzolta a kvaffot és pedig a karikákat vettem célba. Könnyedén bedobtam. Egyetlen egyet sem vétettem. Apa megtanított minden trükkre, hogy hogyan lehet tudni, hogy merre készül mozdulni az őrző.

Aztán a következő lány felém dobta az ötödik kvaffot és elkövettem azt a hibát, hogy az arcára néztem. A seprű megremegett alattam. Voldemort hangja tört át a falaimon. A lány, akit néztem, ott volt az emlékeimben. Halálfaló volt. Kegyetlenül nézett rám és megkínzott. Pedig griffendéles volt. Elvesztettem az uralmat magam felett.

- Riana, minden rendben? – kérdezte James valahonnan a fellegen túlról. Ránéztem és magamhoz tértem. Most nem ott voltam, ez a lány még nem halálfaló. Most vettem csak észre, hogy a föld felé repülök, de még az utolsó pillanatban sikerült felfelé húznom a seprűmet, és kilőttem magam a magasba. Valaki sikoltott, aztán néhányan éljeneztek. Mintha valami nagyszerűt tettem volna. Újra megcéloztam a karikákat és ismét belőttem. Amikor földet értem, James megölelt.

- Te teljesen őrült vagy. A meccsen ne hozd rá mindenkire a frászt – korholt meg és idegesen túrt a hajába. Akkor fogtam csak fel, hogy mit mondott.

- A meccsen?

- Viccelsz? Hát persze, hogy bent vagy a csapatban. Mindegyiket bedobtad, eddig te vagy az első, akinek sikerült. Arról nem is beszélve, hogy bámulatosan repültél, és az a mutatvány… hátborzongató, de zseniális volt, ahogy fel tudtad rántani a seprűt. Nem tudom, hogy ki tanított repülni, de jó munkát végzett. Büszke lenne rád – kacsintott rám, aztán tovább állt, hogy megnézze a többieket. A két tavalyi hajtó került be a csapatba ismét.

- Minden rendben? – termett mellettem Sirius azonnal. – Azt hittem, hogy az aszfalton kötsz ki. Nagyon durva volt… és látványos. Híres lettél. Látod, mindenki téged bámul.

- Pedig én csak…

- Megint eszedbe jutott, igaz?

- Igen.

- Ennyi visszaesés teljesen normális. Gyanakodtam volna, ha ilyen rövid idő alatt kinövöd a fóbiádat. De gratulálok. Ügyes voltál – mosolygott rám féloldalasan és együtt hallgattuk a végleges csapat névlistáját és James félóráig ecsetelte a nyerés fontosságát, és hogy heti hányszor és hogyan fogunk edzeni. Úristen, azt sosem említette, hogy ennyire szadista csapatkapitány volt.

De ahogy minden gondolatomat lekötötte a kviddics, végre csak egy lány lehettem. Csak egy lány, aki nem hordozza a vállán a múlt és a jövő több tonnás súlyait…