1. fejezet: Találkozások

1980

James Potter idegesen igazgatta a nyakkendőjét a tükörben. Nem éppen így képzelte el ezt a napot. Úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Egyedül. Valahol nagyon elrontotta ezt az egészet.

- Ideje lejönnöd, James – lépett be az ajtón Frank Longbottom. – Gondoltam, mint a tanúd, szólnom kéne, hogy itt vannak már a vendégek.

- Kössz, Frank – mosolygott rá James, és megpróbált vidámnak tűnni. Még ha nem is volt az. Bárcsak még mindig az a komolytalan nagyképű vidám alak lenne, aki régen!

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte végül a barátja.

- Mire gondolsz? – húzta össze a szemét a kérdezett. Persze, azonnal tudta, hogy mire kíváncsi, de minél később kell válaszolnia erre a kérdésre, annál jobb.

- Még mindig Lilyt szereted. Akkor meg minek veszed el Eleanort? Tudom, hogy Lily és te…

- Nincs olyan, hogy Lily és én. Egyébként is, lényegében nem is volt. Csak néhány hónapig jártunk, nem volt komoly.

- Magadnak is hazudsz. Miért? Amiért a Tekergőkkel sem békültél ki?

- Frank, elég. Téged is vár az asszony és engem is. Egyéb ellenvetés? Most pedig megyek és feleségül veszem a nőt, akit szeretek.

- Ahogy gondolod… - csóválta meg a fejét Frank, majd mindketten elindultak a ceremóniaterem felé.

Rengetegen voltak. James megdöbbent, hogy ennyien eljöttek az esküvőjére. Népszerű volt, a lányok imádták még mindig, de valahogy… ez mégiscsak az esküvője volt. Mit keresnek itt a rajongói?

Megrázta a fejét és magabiztosan elmosolyodott. Hiszen mégiscsak ezt kéne tennie. Boldogság. Ezt kéne éreznie. Végülis, tényleg vonzódott Eleanorhoz. Feladta érte az egyéjszakás kalandokat. Csak jelent neki valamit. Mégis valahogy Lily óta… nem vonzotta a szerelem. Nem érdekelte többé. Csak szex és a többi csak kellemetlenség. De most jött Eleanor, akit megkedvelt. Különös volt néha, de igazán kedves. Többnyire. Néha kicsit hisztis volt, néha önfejű és makacs, de mintha tényleg szerelmes lett volna Jamesbe. De a legfontosabb, hogy terhes lett. James néhány héttel ezelőtt tudta meg, mással még nem közölték a nagy hírt. Majd a menyegző után. Bár a többség már így is sejtette. Nem volt mindennapi egy téli esküvő. A rosszmájú vendégek egyből pletykálni kezdtek. Eleanoron azonban még nem látszott az anyaság. Bár már nem volt olyan vékony, mint korábban, azért még mindig nem látszott rajta sok minden. James nem bánta. Félt az apaságtól. Magára sem tudott felelősséggel lenni, nem még egy kisbabára. Mi lesz, amikor majd aurorként hetekre el kell utaznia? Nem akarta magára hagyni a fiát. Fiú. Igen, biztos volt benne, hogy fiú lesz. Egy kicsi Potter, akit megtaníthat majd repülni, akit elkísérhet majd a King Cross állomásra, akit beavat a varázsvilág mesés világába, akit figyelmeztet a rossz emberekre.

James megállt a helyén, már csak Eleanorra kellett várnia. De már szerencsére nem sokáig. Hirtelen felcsendült a nászinduló, és megjelent egy gyönyörű szép nő. James egy pillanatra megdöbbent. Ez a szép nő tényleg a felesége lesz? Hófehér ruhája igazi angyali hatást kölcsönzött az arcának és az egész megjelenésének. Arról nem is beszélve, hogy boldogan mosolygott. Volt benne valami különös, de erre a gondolatra inkább megrázta a fejét. Attól még hogy én nem tudok szerelmes lenni, ő még szerelmes lehet belé.

Innentől kezdve csak arra gondolt, hogy ezentúl vége a legényéletnek. A tivornyának, a flörtöléseknek, a kellemes és a kellemetlen randevúknak, és mindennek, ami hozzájuk tartozott.

- James Potter, feleségedül fogadod-e az itt megjelent Eleanor Rosiert?

- Igen, elfogadom.

- Eleanor Rosier, férjedül fogadod-e az itt megjelent James Pottert?

- Igen, elfogadom.

- Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket…

- Segítség, halálfalók! – sikított fel hirtelen valaki.

1977 Aly szemszöge

Puha ágyban ébredtem, ez volt az első, amit éreztem. Őszintén meglepett. Emlékeztem, hogy az erdőben voltam és valaki rám talált. Csak reménykedtem benne, hogy nem egy halálfaló és nem vitt vissza Voldemort cellájába. De valahogy éreztem, hogy nem így van.

Egy ötvenes éveiben járó asszony ült az ágyam mellett, mikor végre körülnéztem. Ismerősnek tűnt.

- Jó reggelt, hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen. Megpróbáltam felülni, és legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán nem.

- Jól vagyok, köszönöm. Elnézést, amiért… egyébként hogy kerültem ide?

- A fiam és a barátja találtak rád az erdőben. Mondhatni az utolsó pillanatban. Mi a neved? Sirius mondott valamit, de…

- A nevem Aly. Egyébként hol vagyok?

- A Potter birtokon. Dorea Potter vagyok, ne haragudj, ezzel kellett volna kezdenem – szabadkozott, de én csak döbbenten meredtem rá. Dorea Potter? Tudtam, hogy ki ő és már azt is, hogy honnan volt ilyen ismerős. A nagymamám volt, aki meghalt még a születésem előtt. Hogyan lehetséges ez?

- Minden rendben?

- Pe-persze. Én Alyana Porter vagyok – hazudtam gyorsan. Mégsem mondhattam meg az igazat. Aly a becenevem volt. Az Alyana Portert könnyen hallhatta az a Sirius Adriana Potternek.

Ami a helyzetet illeti… biztosan csak álmodom. Vagy meghaltam. Hogy lehet, hogy itt van a nagymamám, aki meghalt?

- Sirius mást mondott.

- Félrehallhatta, nem voltam túl jó állapotban. Egyébként milyen dátumot írunk? – kérdeztem meg inkább. Mégis hogy a fenébe lehetséges ez?

Furcsán nézett rám, de válaszolt.

- 1977. július 14 – felelte, mire megint egy kisebb fajta sokkot kaptam. Nem lehet… Egyébként tegnap volt a szülinapom. Illetve, ami azt illeti… itt még meg sem születtem. – Mi történt veled?

Nyeltem egy nagyot. Mennyit árulhatok el neki? A nagymamám volt, de mivel a múltban volt, nem keverhettem meg a dolgokat. Én úgy tudtam, hogy nem lehetett visszamenni a múltba, de akkor mit kerestem itt és hogyan?

- Gyógyító vagyok a Szent Mungóban. Felismerem a sérülések eredetét. Tegnap te… mi történt a kisbabával?

Könnyek szöktek a szemembe. Nem azért, amiért kellett volna, hanem azért, mert ami előtte történt velem. Tulajdonképpen… én voltam a szörnyeteg. Örültem a gyermekem halálának. Tényleg örültem.

- Meghalt – válaszoltam végül halkan, érzelemmentesen. Félreértette. Azt hitte, hogy a bánat és a gyász uralkodott el rajtam, pedig téved. De hogyan is érthetné meg bárki? Ez a gyerek egy szörnyeteg volt. Illetve… lett volna. De mégis… eleinte szerettem. Csak utána döbbentem rá, hogy mi lesz majd belőle. Gyilkos. De közben én is azzá váltam. Direkt provokáltam Bellatrixot. Nem akartam ezt a babát. Undorodtam tőle. Megkérdezhetném magamtól, hogy milyen ember mondd ilyet… de mégis… a halálát akartam. És én ezért sírtam. A bűntudat és a saját lelkemet gyászoltam. Valamint minden mást, amit elvesztettem. Az apámat, a bátyámat, a barátaimat, az életemet. Te jó ég… ha ő itt a nagymamám… és a születésem előtt vagyunk, akkor itt az apám még él.

Találkozhatok vele!

- Minden rendben? – kérdezte együtt érezve. De a szemeiben értetlenség ült. Látta az örömet felvillanni az arcomon és nem tudta mire vélni.

- Persze…

- Nagyon sajnálom a kisbabádat, és mi van a családoddal?

Ti vagytok – gondoltam magamban, de persze hangosan ezt nem mondhattam. Vajon, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlítok Jamesre? Sokan mondták már az évek alatt, hogy ha apa lány lett volna, pont így nézne ki, mint én. Harry pedig szintén apa hasonmása volt. Anya génjei talán eltévedtek. Nem is baj.

- Ők is meghaltak – suttogtam szomorúan. Megint láttam… ugyanazt, amit minden éjjel az álmaimban. Apa halott arcát és Harryt, amint elhurcolják. Megrázkódtam. Nem szabadott erre gondolnom. Apa itt van. Talán a szomszéd szobában. Csak néhány fal választ el minket.

Kár, hogy ő nem fog ismerni engem.

- Senkid sincs?

- Senki – feleltem. Voldemort tényleg mindenkit elvett tőlem.

- Szegény kis drágám – suttogta megrendülve és a következő pillanatban átölelt. Váratlanul ért, de olyat éreztem, amit még soha: egy igazi nagymamás ölelést. Letöröltem a könnyeimet és elhúzódtam.

- Nem fogok zavarni, én majd…

- Ne beszélj butaságokat… Nincs hova menned, nekünk pedig itt van ez a hatalmas birtok. Hely van bőven. Hány éves vagy?

- Tizenhét.

- Annyi idős vagy, mint James a fiam. Biztosan jól kijöttök majd.

- Akkor ő most lesz hetedéves a Roxfortban – tettem hozzá, csakhogy tisztázzuk, hogy én is boszorkány vagyok.

- Sejtettem, hogy te is közölünk való vagy – mosolygott rám. – Akkor írok Dumbledore-nak, rendben? Nem tudom hova jártál eddig, de biztos vagyok benne, hogy a Roxfortban jó helyed lesz majd.

- Köszönöm, de igazán…

- Ne szabadkozz. Itt biztonságban leszel, bárki tette is ezt veled. Ha esetleg beszélni szeretnél róla, szívesen meghallgatlak.

- Köszönöm, Mrs. Potter. Mármint… úgy mindent. Mesélne a családjáról?

Nem találta furcsának a kérdést. Úgy gondolta, hogy csak érdeklődni próbálok. Pedig engem csak az apám érdekelt. Újra láthatom. Talán itt még boldog volt. Sose láttam igazán boldognak, úgy tett, mintha az lenne. Nevetett, komolytalanul viselkedett, vicceket mesélt, de valahogy, amikor a szemébe néztem ürességet láttam. Szeretett minket. Harry volt a valóra vált álom számára. Egy fiú, aki olyan, mint ő. Az évszázad legfiatalabb kviddics játékosa és egyben a legjobb fogó Roxfortban. Sose láttam még annyira büszkének, mint akkor.

De mi történhetett vele, hogy boldogtalan lett? Talán most… ha nem álom – még nem voltam benne biztos – tehetek érte valamit.

„Nem szabad megzavarni a múltat!” – mondta egyszer Dumbledore, talán igaza van. De nem én akartam. Beszélnem kell vele, hátha tudja, hogy mi történt velem és hogyan jutok vissza. Nem mintha hiányzott volna az életem. Szívesebben lettem volna Alyana Porter, de nem tehettem meg Harry miatt. Nem hagyhattam cserben. Ő sosem tenné ezt velem. Nem adná fel.

Talán helyrehozhatnám az apám életét. Talán segíthetnék neki valamit, hogy ne legyen később ennyire boldogtalan. Amíg nem jutok vissza természetesen.

A gondolataimat Dorea hangja zavarta meg.

- Négyen élünk a birtokon, a férjem Charlus, ő auror, most is dolgozik, a fiam James és a barátja Sirius.

- Itt él a barátja? – kérdeztem meglepetten. Sosem hallottam semmiféle Siriustól, legalábbis Jamestől nem. Az egyetlen Sirius, akit ismertem, gyilkos volt. A prófétában olvastam róla, jelenleg is Azkabanban ült, talán épp Harry mellett. Miért nem hallottam soha erről a Siriusról? Ha ennyire jó barátok voltak?

- Siriust kitagadta a családja, nem volt hova mennie, nekünk pedig már olyan, mintha ő is fiunk lenne.

- Kitagadták? De miért?

- A Black család túlságosan hisz az aranyvérű eszmében. Nem jött velük ki túl jól.

- Black? Mármint ő… Sirius Black? – kérdeztem döbbenten. Ez egyre furcsább. Az apám legjobb barátja egy gyilkos volt? Kezdtem érteni, hogy miért nem hallottam róla soha.

- Igen, miért? Nagyon jó barátok, szinte elválaszthatatlanok. Ők ketten, valamint két másik barátjuk Remus Lupin és Peter Pettigrew. Velük is biztosan találkozni fogsz.

Peter Pettigrew? De hisz őt ölte meg az a Black! Igazán aljas alak lehet… de várjunk csak, hisz ő mentett meg! Teljesen összezavarodtam.

- Sirius mentett meg…

- Igen – mosolygott rám. – Jólelkű fiú, de éppolyan komolytalan és felelőtlen, mint a fiam. A zsák megtalálta a foltját, ami a barátságukat illeti. Aggódott érted, egyébként. Ha egy kicsit jobban leszel, meglátogatnak majd. Nem akartam, hogy egyből lerohanjanak. Kell egy kis idő, amíg…

- Szívesen megismerném őket – tiltakoztam. Alig vártam, hogy lássam az apámat. De mennyire lesz furcsa őt annyi idősnek látni, mint amilyen én vagyok? Abszurd ez az egész. Találkoznom kell vele, mielőtt felébredek! Biztos Voldemort csinált velem valamit, talán hamis képeket képzeltet velem, vagy ilyesmi. De miért ne használnám ki a lehetőséget?

- Kint vannak a kviddics pályán. Majd szólok nekik, hogy…

- Nem kell, tényleg. Felöltözök és lemegyek. Jót fog tenni egy kis friss levegő.

- Hát legyen. Találsz ruhát a szekrényben, nagyjából a te méreted. A pálcád egyébként…?

Elkomorodtam.

- Azt hiszem… elvesztettem.

- Akkor muszáj lesz meglátogatnod az Abszol utat. James és Sirius biztos szívesen elkísérnek majd. Most egyedül hagylak, öltözz nyugodtan.

- Köszönöm! – mondtam, majd felkeltem és magamra kaptam valami ruhát. Tényleg az én méretem volt. Honnan tudhatta? Tompa sajgást éreztem minden egyes lépésnél, de ez sem akadályozta meg, hogy lássam az apámat. Kviddics pálya. Miért is nem lepődöm meg… hiszen nagyon jó fogó volt.

A Potter ház hatalmas volt, még szerencse, hogy hamar kiszúrtam a lépcsőt. Onnan pedig egy tágas nappaliba érkeztem. A falak aranyszínűek voltak, a kanapé pedig vörös kárpittal volt burkolva. Igazi griffendéles hatást keltett. Egy üvegajtó vezetett ki a szabadba, ahonnan egyből látszott a két repülő alak.

Elindultam feléjük. Apa… illetve James éppen a karikákat védte. Majdnem megtorpantam. Heves szívdobogás közepette tudtam csak megmozgatni a lábaimat. Ott volt előttem az apám. Az apám, aki meghalt. Itt volt életben és boldogan. Olyan felszabadult mosollyal, amit én soha nem láthattam tőle. Sokkal fiatalabb volt. Mintha nem is csak húsz évvel lett volna idősebb a jelenlévő alakjánál.

Sirius vett észre először. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, majd laza eleganciával leereszkedett a levegőből és leugrott a seprűjéről. James megkésve követte a példáját.

- Nicsak, hogy vagy?

- Jól vagyok… és köszönöm, hogy megmentettetek – mosolyogtam kissé erőltetetten. James engem nézett kissé meglepetten. Észrevette, hogy mennyire hasonlítunk. Dorea vajon miért nem tett szóvá?

- Egyébként Sirius Black vagyok, a szép hölgy szolgálatára – vigyorgott Sirius és játékosan kezet csókolt. Zavartan felnevettem.

- Te biztosan James vagy – néztem az apámra, és igyekeztem nem foglalkozni azzal a gyomorgörccsel, ami bennem volt.

- Te pedig Adriana – felelte mosolyogva. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy kimondta a nevem…

- Alyana Porter, ami azt illeti – hazudtam idegesen.

- Hé, nekem nem ezt mondtad – csattant fel Sirius, félig bosszankodva, félig vidáman.

- Félrehallhattad. Mást nem mondhattam. Nem voltam egészen magamnál talán érthetetlen mondtam, ne haragudj.

- Akkor már csak az érdekelne, hogy miért nézel ki pont úgy, mint James…