2. fejezet: A támadás

1980

- Segítség, halálfalók! – sikított fel hirtelen valaki. A vendégsereg döbbenten kapta fel a fejét. James újdonsült feleségére nézett, aki hófehérre sápadt és megremegtek az ajkai.

- James… - nyögte rémülten. Az említett gyorsan magához vonta az asszonyt és előkapta a pálcáját. Még jó, hogy a ceremónia közben is a keze ügyében volt. A tömeg hamar feloszlott, a legtöbben azonnal elhoppanáltak. A következő pillanatban berobbant az üvegajtó és fekete csuklyás, álarcos alakok rontottak be furcsa szavakat mormolva.

- Eleanor, menj! Hoppanálj! – nézett James a nő szemébe, aki könnyes szemmel bólintott.

- Gyere velem.

- Segítenem kell.

- Vigyázz magadra, szeretlek! – suttogta az asszony és mire James egyetlen pislantott eltűnt a semmiben. Megrázta a fejét, majd a harc közepébe vetette magát.

Az átkok úgy cikáztak a levegőben, mint a viharban a villámok. Csak az aurorok maradtak, mindössze egy maroknyian. Voldemort csatlósai többségben voltak. Frank Longbottomon is felülkerekedtek, csak James Potter átka akadályozta meg, hogy a gyilkos átok rajta szelje áldozatát. De szerencsére hamar megérkezett az erősítés.

James már alig állt a lábán. Jó néhány átkot kapott, talán itt lenne az ideje, hogy elmeneküljön. De nem hagyhatta itt Franket, aki eszméletlenül feküdt a fal mellett. Elvinni pedig lehetetlen volt. Ha megpróbálná, útközben ketten ölnék meg egyszerre.  Már majdnem alulmaradt, amikor két halálfaló kelt harcba vele egyszerre, de hirtelen mindkét csuklyás a földre zuhant.

Megérkezett az erősítés. Valaki biztos értesítette a rendet. James magában hálát adott Merlinnek.

James szemüvegét is elvesztette valahol, így homályosan látott, de mégis annyira valóságosnak tűnt a tőle néhány méterre álló két alak. De miért segítettek volna neki? Pedig tényleg ők voltak azok.

- Egyben vagy, James? – kérdezte Remus és aggódva nézett rá.

A férfi bólintott.

- Ne aggódj, Remus, Potter boldogul magától is – jegyezte meg egy gúnyos hang. Sirius Black volt az. Semmit sem változott. Az ő szemeiben is felvillant nemrég az aggodalom, de ezt immár jócskán elrejtette. Hidegen és gúnyosan meredt egykori legjobb barátjára, majd hátat fordítva neki támadni kezdte a megmaradt halálfalókat.

A rend segítségével a harc eldöntött volt. A csuklyások esélyei egyre inkább csökkentek, majd gyorsan eltűntek a semmiben. A hirtelen megjelenő gyógyítók pedig kezelésbe vették a sérülteket.

- Köszönöm – nézett James a barátaira. Remus mintha nem tűnt volna olyan ellenségesnek, a férfi erre alapozott. Ismerte Siriust, hogy milyen makacs volt. De tényleg megéri mindez néhány régi sérelem miatt? Hisz ők voltak a Tekergők! Bár ne úgy alakult volna a hetedik év… bár visszamehetett volna az időben. De ez lehetetlen volt.

- Nem felejthetnénk el, ami történt?

- Nem – felelte Sirius konok hangon, majd végül gúnyosan hozzátette. – Sok boldogságot a feleségeddel. Több szerencsét, mint ami nekem járt. Hála neked, Potter! Szóval nem, nem felejthetnénk el. Egyik dolgot sem. – tette még hozzá, majd fogta magát és eltűnt a semmiben.

Remus szomorúan nézett rá. Mindig is ő volt közülük a kedvesebb. De James látta a szemén, hogy még ő sem tudott neki megbocsátani. Túl sok mindent tett a múltban, amit túl késő volt jóvátenni.

1977 Aly szemszöge

- Nem tudom, mire gondolsz, azt hiszem, hogy a fekete haj és a barna szem egyébként is elég gyakori…

- Ennél többről beszélek, ezt te is tudod – nézett rám mélyreható égkék pillantással és egy pillanatig elbizonytalanodtam. Volt a srácban valami, ami megfogott. Próbáltam arra gondolni, hogy ő egy gyilkos, de nem igazán sikerült.

- Nem igazán.

- Tappmancs, hagyd már szegényt – vette át a szót James mosolyogva, majd felém fordult. Most valami egészen mástól dobbant meg a szívem. – Tetszett, ahogy repültünk?

- Igen – feleltem, de a hangom kicsit rekedtesre sikerült. Nem tudtam eléggé uralkodni az érzelmeimen. Túl sok volt ez nekem. A múlt… aztán a Potter család az élő apámmal. Vettem egy nagy levegőt és igyekeztem természetesen viselkedni.

- Siriussal pedig ne foglalkozz, néha elég tahón tud viselkedni – szólalt meg ismét, mire Black dühösen felmorgott.

- Kössz, Ágas. Bocs amiért kérdezősködtem, Riana.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Hogy hívott? Egyedül Harry hívott így. Honnan tudta Sirius…?

- Nem szeretek tévedni, ezért így foglak hívni. Riana, az Adriana névből.

- Maradhatnánk inkább az Alynál – ellenkeztem a torkomban dobogó szívvel, de nem hatottam meg. – Szeretsz repülni?

- Nem – feleltem egy perc habozás után. Már nem. De ezt nem tettem hozzá.

- Neem? – kérdezte döbbenten. James közben elköszönt és elindult befelé a házba. – Tudod, mi az a kviddics, ugye?

Úgy nézett rám, mintha egyenesen az űrből pottyantam volna ide elé. Nem tudtam mit feleljek. Régen szerettem repülni. Én voltam a Griffendél hajtója, Harry pedig a fogó. Nem voltam olyan tehetséges, mint ő, de imádtam. Apa rám is büszke volt ilyenkor. Másodéves voltam, amikor bekerültem. Apát nem is érhette nagyobb öröm, mindkét gyereke bekerült a csapatba és minden évben megnyertük a házkupát.

- Igen, tudom. Minek nézel engem? – kérdeztem nevetve. Már egyévesen is tudtam mi az. Az első szülinapi ajándékom egy seprű volt. – Tizenhat éve tudok bánni a seprűvel.

- Hát akkor mit szólnál egy játékhoz? Ha tényleg tudsz repülni…

- Most? Itt? – kérdeztem rémülten. Az arcom bizonyára hófehér lett, a kezem pedig megremegett. Nem vette észre, csak nézett rám magabiztos mosollyal. Bizonyítani akart nekem. Én voltam az idegen lány az erdőből, akin nem tudott kiigazodni. Nem aléltam el a látványától. – Még lábadozom.

- Nem úgy tűnik, mintha bármi bajod lenne. Csaknem félsz? – kérdezte és közben egyre jobban szórakozott. Azt hitte, hogy lódítottam az előbb. Pedig nem. Tényleg így volt. Mégis ha a repülésre gondoltam… kivert a hideg verejték.

- Nem, dehogy – hazudtam. A kezében tartott seprűre néztem és igyekeztem nem gondolni az emlékeimre.

Sirius elgondolkozva nézett rám. Mintha tervezne valamit… belegondolni sem volt időm, amikor hirtelen felpattant a seprűjére és elrepült vele.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem mintha tőle féltem volna. Tudtam, hogy egy gyilkos, de valahol legbelül nem hittem el ugyanezt. Elindultam visszafelé a házba, de egyik pillanatról a másikra a levegőben találtam magam. Két erős kar kulcsolódott a derekamra és magához húzott. A levegőbe emelkedtünk, a lábam talaj nélkül kalimpált a levegőben. Egy pillanatig kellemes érzés volt, ahogy a karjai átölelnek, aztán körülnéztem. Láttam a fákat, a hatalmas birtokot, és éreztem, ahogy a levegő az arcomba csap.

A pánik alattomosan kúszott fel egészen a torkomig. Sirius nevetett, egészen addig, amíg nem kezdtem el sikoltozni.

- Riana? – kérdezte ijedten, de nem tudtam megnyugodni.

1998

Amikor belépett a cellámba, rettegve hátráltam a sarokba, bár tudtam, hogy édes mindegy, hogy merre menekülök. Egy hete voltam fogoly. Harryt pedig már elítélték, nem tehettem semmit. Ez volt a cél, kezdetben ezért hoztak magukkal. Voldemort egyenesen rám nézett. Soha nem láttam még ennyire ronda arcot. Nem volt orra, sosem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. A bőre, ha még bőrnek lehet nevezni, fehér volt, mint a frissen meszelt fal. A szemei… nem volt bennük érzelem, csak a színtiszta kegyetlenség. Bátor lánynak tartottam magam, de ez a hét… örökre megtanított félni.

- Üdv ismét, Adriana. Állj fel – parancsolta, de nem akartam engedelmeskedni. Először. Aztán felrémlett a cruciatus emléke, és megtettem, amit kér. Ez még nem olyan szörnyű. Ebbe még nem halt bele senki.

Még egy alak jelent meg. Malfoy talán, ismertem a fiát, Dracót. Tudtam, hogy a család romlott, de ennyire? Bár az is lehet, hogy csak félnek. Korábban tényleg ezt hittem, de a szőke férfi arcán most boldogság volt.

- Lucius, hozd magaddal a lányt. Ő fogja megtenni.

A férfi szemöldöke ráncba szaladt, egy pillanatra elkomorodott. Megtenni? Mit kéne megtennem? A torkomban dobogó szívvel néztem, ahogy közeledik. Egy seprű volt a kezében. Mit akar tőlem? Voldemort eltűnt. Hová visznek? Nem volt több időm gondolkozni, Malfoy felkapott és a következő pillanatban már repültem.

Imádtam repülni. De akkor olyan félelmet éreztem, amit még soha. Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy vajon, megölnek-e azonnal, vagy olyat kell tennem, amit a családom soha nem bocsátana meg.

Sokáig repültünk. Nem sikítottam többé. Úgysem hallana meg senki, és ha mégis… csak veszélybe sodornám azt az embert. Apa már megmentett volna. Harryvel már rég kiszabadítottak volna. De egyikükre sem számíthattam többé.

Kinyitottam a szemem. Életemben először rosszul lettem a magasságtól. Nem értettem, bár talán éreztem előre, hogy mi fog következni. Még akkor sem sejtettem igazán, amikor megláttam egy ismerős ház körvonalait. Nem akartam elhinni, mégis mit keresünk itt? Miért hoznak ide? A ház éppolyan barátságos volt, mint máskor. Mások talán nem a szép jelzőt használták volna rá, de én nagyon megszerettem itt. Arthur Weasley jóban volt az apámmal, így sokat voltam itt. A legkisebb fiúk, Ron, Harry legjobb barátja volt. Én pedig a lányukkal Ginnyvel barátkoztam össze, egy évfolyamba jártunk. És ott volt Fred… egy barát, akit évek óta rajongással szerettem. Neki túl fiatal voltam, de nem is sejtette, hogy mennyire szerelmes voltam belé.

Sírni kezdtem. Nem érdekelt többé a hideg sem. Nem így akartam visszatérni ide. Mégis mit terveznek velük? Velem? Hirtelen fények villantak, Voldemort néhány perc alatt megsemmisítette a védelmet. Hisz a titokgazda halott volt. De tudniuk kellett, hogy apa… meghalt, miért nem menekültek el?

Megfordult körülöttem a világ, amikor leszálltunk, Malfoy egyetlen lendülettel a hátára dobott. Hallottam nevetni. Már értettem a jókedvét, gyűlölte a Weasley családot.

Több halálfaló is velünk volt, de egyedül Lucius nem takarta el az arcát. Voldemort egy pillanat alatt berobbantotta az ajtót és várt. Valaki felsikoltott. Aztán megjelent Mr. Weasley és az idősebb fiai. Bill, Charlie, Percy, George… és Fred. Aztán végül Ron. Bár őt szerintem Mrs. Weasley próbálta visszatartani, de ő bizonyára el volt foglalva Ginny védelmével.

- No lám… no lám… a Weasley család – szólalt meg Voldemort gúnyos fennhangon. Még nem láttam az eseményeket, Malfoy szorosan tartott. Egyik kezével pedig undorítóan simogatott. De nem szóltam. Szégyelltem magam. Még nem vettek észre, de már csak idő kérdése volt. Szégyelltem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy a halálfalók oldalán álltam, még ha nem is teljesen így volt. Velük jöttem. Számomra ez már bűn volt, még ha hoztak is.

- Mit akar tőlünk? – kérdezte Arthur szorongva. Próbált magabiztosnak tűnni, de ő is tudta, hogy esélyük sincs Voldemorttal szemben. Senki nem élte még túl a támadását.

- Csak a szokásosat. Toborozni jöttem. Kár lenni veszni hagyni az értékes véretek. Hagyjatok fel fajtánk megszégyenítésével és álljatok be közénk. Akkor megkímélem az életeteket.

- Inkább a halál – jelentette ki Mr. Weasley.

- Ebben az esetben az is meglesz. De nem fogom megkönnyíteni a dolgotokat. Nem a szokásos szabály szerint játszunk. Malfoy, dobd elém a lányt – utasította a szőke férfit ridegen és egyszer csak repültem… és zuhantam, majd csapódtam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Arccal előre estem, így még nem ismertek fel. Könnyek szöktek a szemembe a fájdalomtól.

- Fordulj meg – hallottam Voldemort utasítását. Engedelmeskedtem. A szégyen az arcomra égett. Behunytam a szemem, nem mertem rájuk nézni. Nem mertem elárulni, hogy vége a Potter családnak. Ahogy mindjárt nekik is.

- Jézusom…

- Adriana!

- Te jó ég! Mit tett vele?

- Adriana! Adriana!

Hallottam a kiáltásokat. Nem akartam rájuk nézni, nem tudtam volna. Velük vajon hogy tervezi Voldemort?

- Engedjétek el a fiamat! – kiáltotta Arthur hirtelen és elkezdődött a harc. Rémülten nyitottam ki a szemem. Az egyik csuklyás elkapta Fredet és egy pálcát szegezett rá.

- Elég! Még egy átok és megölöm a fiút!

A csata azonnal elhalt. Ott álltak mind félve és dühösen. Megláttam Mrs. Weasleyt is a háttérben zokogva.

Fred engem nézett és összekapcsolódott a tekintetünk. Aggódott értem, pedig maga miatt kellett volna. Ő nem volt szerelmes belém, de olyanok voltunk, mint két testvér. Jóban és rosszban.

- Adriana, kedvesem – sziszegte Voldemort, Malfoy pedig mellettem termett és talpra állított. Majd a kezembe nyomott egy pálcát. – Jobb, ha semmi meggondolatlannal nem próbálkozol. Megmondom, mit fogsz tenni. Elég jól ismered a főbejáró átkokat, ha nem tévedek. Legalábbis az egyik oldalról. Itt az ideje, hogy használd is.

- Nem.

- Ha megkínzod a fiút, a többi életben marad. Mit választasz? Melyiküket öljem meg előbb? Az ikertestvérét? Az apját? Az egyik bátyját? Vagy az öccsét, anyját vagy a húgát? A te kezedben van a sorsuk Adriana. A bátyád Harry rosszul döntött, te is követed őt? Ő ellenállt nekem, és látod hol végezte?

- Mi történt Harryvel? – sikította egy lányhang. Mrs. Weasley nem bírta többé megfékezni Ginnyt. Hisz Harry barátnője volt. – Mit tett vele?

- Bátor a kishölgy. Tisztelem a bátorságot, de nincs idő a kérdésekre. Harry Potter gyilkosságért ül az Azkabanban. Jól hallotta Miss Weasley. Harry Potter gyilkos lett.

- Nem – rázta meg a fejét, én pedig dühös lettem.

- A bátyám nem gyilkos – sikítottam hangosan. Mindenki elcsendesedett.

- Adriana… - suttogta Fred, talán attól félt, hogy megtébolyodtam? Nem, dehogy! Csak elegem volt. Gyászolnom kellett volna, de már egy hete ezt hallgattam.

- Megölte az apját, James Pottert – folytatta Voldemort a tekintetét rám szegezve. Senki nem akarta elhinni. Nem is volt igaz.

- Maga utolsó féreg! Maga ölte meg az apámat! – kiabáltam és a kapott pálcámat egyenesen rá szegeztem.

- Ad…adava… ke…kedavra – kiabáltam elszántan, de nem voltam elég ehhez. A zöld fény még a levegőben elenyészett. A halálfalók nevettek.

- Majdnem. Na látod, pont ezt várom el tőled. Most pedig szegezd a vörösre a pálcát és mondd szépen: crucio…

- Nem.

- Játszhatunk így is. Imperio! – szegezte nekem és a gondolatok elkezdtek kicsúszni a kezeim közül. Nemsokára már lebegtem. Olyan kellemes volt nem gondolni semmire. Elmosolyodtam.

- Kínozd meg Fred-et – sugallta egy hang. Fred felé fordultam. Egy furcsa függöny mögül láttam az arcát. Mozogtak az ajkai. Beszélt. Nem hallottam. Két méterrel a föld felett jártam. Rászegeztem a pálcát. Mit is kéne tennem?

- Kínozd meg…

Kínozni? Crucio… csak ki kell mondanom. Nem akartam. Az fáj! Emlékeztem rá, hogy mennyire. Kit kell megkínoznom? Ránéztem. Hiszen… őt ismertem. A neve Fred. Szerettem is. Akkor miért bántsam?

- Kínozd meg…

- Cru… cru… - dadogtam. Miért kell megtennem? És ha nem akarok neki fájdalmat okozni?

Közelebb léptem volna, de valami belső tiltakozás nem engedett. Így a lábam összerogyott alattam. Nem tudott egyszerre engedelmeskedni két utasításnak.

- Crucio! – mondta valaki helyettem. A kín megint engem talált meg. A testem ívbe feszült, a szemgolyóm őrülten forgott, az agyam darabokra robbant, a kezem leszakadt… és egyszer csak vége lett. És még mindig megvolt mindenem. A köd nem szállt fel. A hang tovább beszélt a fejemben.

- Ha kell addig kínozlak, amíg meg nem őrülsz. Most pedig kínozd meg a vöröst, vagy megölöm őt.

Megöli? Az rosszabb, mint amit nekem kell tennem. Remegő kézzel újra felemeltem a pálcát. Két kézzel kellett tartanom, hogy el ne ejtsem.

- Crucio! – kiáltottam reszketegen. Győzött. Engedelmeskedtem. Nem éreztem erőt a tiltakozásra. Az átok nem volt elég erős. Fred éppen csak megremegett.

- Még egyszer!

Erőszakosan képek tódultak az elmémbe. Fred ahogy egy másik nőt ölel, Fred amikor megcsókolja Angelinát… Fred ahogy keresztülnéz rajtam… Fred… Fred… Fred, ahogy közli, hogy milyen jó barát vagyok. Fred, ahogy észre sem veszi: én is nő vagyok.

Hörgésszerűen tört elő a torkomból az egyetlen szó, amit mondanom kellett. Ezúttal komolyan gondoltam.

- Crucio! – üvöltöttem és láttam, ahogy a fiú arca eltorzul a szenvedéstől. Remegni kezdtem. Fred nem kiáltott. Csendben tűrte.

A köd feloszlott és elborzadtam magamtól. Amit tettem. Sírva fakadtam. A kínzás megszűnt. Fred kinyitotta a szemét. Nem gyűlölettel nézett rám, de én gyűlöltem magamat.

- Lám csak, mire képes a reménytelen szerelem. Ugye fiú, nem is sejtetted, hogy Adriana milyen ostobán és rendületlenül szerelmes beléd? – nevetett Voldemort. Fred megdermedt, majd döbbenten nézett rám. Nem így terveztem a nagy vallomást.

- Már mindegy, fiú. Na már most… Ezúttal megmenekültök. Most csak ezért jöttem. De legközelebb mindannyian meghaltok. Freddel fogom kezdeni.

- Aly… - rohant hozzám Fred szédelegve. Átölelt. Még mindig sírtam, de nem néztem a szemébe. Most már tudta, tudta, hogy mit éreztem annyi éven át. – Sajnálom. Ne aggódj, rendben leszel… meggyógyítunk.

Fred hirtelen a levegőbe emelkedett és nagyot nyekkenve zuhant a falnak, majd eszméletlenül rogyott össze.

- Neem – hörögtem. Meghalt?

- Eggyel kevesebb – kommentálta Voldemort, majd intett Luciusnak, aki megint megragadott. Repültünk ismét. Ezentúl ha seprűn ültem azt jelentette, hogy vagy meg kell kínoznom vagy meg kell ölnöm valakit. De annyi biztos volt, hogy rengeteg halált kellett végig néznem. A halál onnantól ott lebegett a szemem előtt.