Prológus: Lány az erdőben

Halk nyöszörgés zavarta meg az éjszaka csendjét. Az erdő kihaltnak tűnt, a fák békésen lengették megfáradt koronájukat. A nő a fűben feküdt, messziről eszméletnek látszott, de a hangok arról árulkodtak, hogy igenis magánál van. Körülötte mindent vér borított, mintha festéket öntöttek volna mindenfelé.

- Segítség… - nyöszörögte a nő halkan. Hosszú fekete haja csatakokban tapadt az arcára. A szemeiben üresség csillogott, a bőre pedig halott sápadt volt. Közel járt a halálhoz. A vérveszteség miatt csak nagyon ritkán tért magához, és akkor is túl kába volt, hogy felfogja a maga körül zajló világot.

Egy dolgot tudott, nem akart meghalni. Igen, eljátszott a gondolattal, hisz nem volt ostoba, de az apja belénevelte, hogy soha nem szabad feladni. Akkor sem ha már ennek az egésznek semmi értelme. Nem maradt senkije, ráadásul haldoklott. Most már igazán nem számított, hogy mit akar. A pálcáját is elvesztette valahol. Már abban sem reménykedethetett, hogy elhoppanál valahova segítségért. Nem lett volna hová amúgy sem.

A hasára szorította a kezét. Úgy érezte menten szétszakad. Ha úgy vesszük ez már megtörtént. A lejjebbi őrjítő fájdalommal nem is foglalkozott már. Vége. Meghalt a szörnyeteg. Csak ez számított. Ezt a csatát megnyerte Voldemorttal szemben. Dühös lenne, ha tudná, hogy mit tett Bellatrix, a hű talpnyalója. De ő kivételesen nem bánta, hogy megkínozták. Még a harmadik cruciatusnál is mosolygott, a fájdalom ellenére is. Ha meghal… nem, talán nem kell meghalnia. De nem lenne baj, ha mégse. Mindenesetre tudta, hogy Voldemort dühöngeni fog. Miután megtudja megöli majd. Vagy talán újrakezdi a tervét. De akkor inkább a halál. Vajon, a fejét mennyire erősen verhette be? A világ szinte repült körbe körülötte. Mintha egy körhintán ülne és nézne fel az égre. Nagyjából olyan volt. Nézte a fénylő csillagokat, de azok csak csendesen örvénylettek körülötte.

Egy morgás ütötte meg a fülét. Talán egy vadállat. Egy erdőben volt, gyakran megesett, hogy egy farkas vagy valami hasonló fenevad széttépett egy eltévedt embert. Még a jobbik eset volt ez, ha ugyanis vérfarkassal találkozott valaki, az sokkal rosszabbul járt a halálnál. Megfertőződött. Mint Voldemort világában olyan sokan. Ő uralt mindent már. Csak aranyvérűek járhattak Roxfortba, esetleg félvérek az alacsony létszám miatt. De ők is csak akkor, ha megfelelőnek bizonyultak. A mugli származásúkat egy speciális helyre vitték tizenegy éves korukban, ahol mindenféle kísérleteket végeztek rajtuk, mint az állatokon. Az akarták kideríteni, hogy honnan „lopják” a varázserőt. A Szent Mungóban csak aranyvérűek dolgozhattak és a sárvérűek még a küszöböt sem léphették át. Sem egészségesen, sem betegen. A Minisztériumban Voldemort bábjai ültek, és úgy ugráltak a Nagyúrnak, ahogy csak kellett. Féltek. A rettegés uralta az utcákat, az emberek csak akkor mentek ki, ha nagyon muszáj volt. Dementorok portyáztak éjszakánként, és néha még nappal is. Eltűnt a remény és a jókedv.

A nő nem vágyott vissza ebbe a világba. Gyűlölte minden egyes percét. Harcolni akart ellene, akárcsak az apja. Könnyek gyűltek barna szemeibe. Nem tudta elfelejteni az apja kifejezéstelen arcát, mozdulatlan testét és a semmibe meredő tekintetét. Az apja a legjobb ember volt ezen a világon. Akárcsak a bátyja. A bátyján még segíthetett. Ezért érdemes volt még élnie. De vajon ő akar még élni?

Újabb morgást sodort felé a szél, amit aztán egy ugatás követett. Hirtelen valaki megszólalt mellette.

- Jézusom, jól van? – hallott egy mély férfihangot. A nő megpróbált a felette megjelenő arcra fókuszálni és mondani valamit. De a szavak cserbenhagyták. Az idegen olyan volt, mint egy angyal. Kék szemeiben rémület csillogott, göndör fekete hosszabbra hagyott fekete haj keretezte sápadt, előkelő vonásait. Letérdelt mellé és varázsszavakat mormolt. Egy varázsló? Mennyi esélye volt erre?

- Próbáljon meg nem elájulni. Én Sirius vagyok. Öhm… te ki vagy? – kérdezte két varázsige között, mikor végzett. Bizonyára a vérzést próbálta csillapítani.

- Ez most fájni fog, el kell vigyelek, mielőtt… baj lesz – folytatta, majd a karjaiba kapta a sérült lányt, aki azonnal felsikoltottam a fájdalomtól.

- Css… rendbe fogsz jönni, oké? Csak tarts ki… - próbált lelket önteni belé a férfi kétségbeesetten, de csak fojtott zokogás volt rá a válasz. – Mi a neved?

- Adriana – motyogta erőtlenül. – Adriana Potter.

Ostobaság volt, de ösztönösen megbízott a férfiban.

- Hogyan? – kérdezte döbbenten, miközben sietett vele valahová. De a lány már túl gyenge volt.

Csak egyetlen pillanatra csukom be a szemem – gondolta magában, majd a következő pillanatban az egész teste elernyedt.

- A francba… - morogta Sirius. – James! James! Itt vagy valahol? Segíts!

Néhány perccel később előbukkant a barátja is az erdőből és miután kellően megdöbbent Sirius társasága láttán, együttes erővel becipelték az eszméletlen nőt James Potter szüleinek otthonába. Sirius James legjobb barátja volt, és miután kitagadták otthon, a Potter család a házába fogadta. Mindez háromhete. Azóta szinte elválaszthatatlanok voltak.

- Ugye él? – kérdezte James rémülten, amikor lefektették a kanapéra. De nem várta meg a választ. – Anya! Apa! Gyertek gyorsan! – ordította hangosan, felverve az éjszaka közepén békésen alvó szüleit.

- Mi történt? Ég a ház? – morogta a hálóköntösben megjelenő fáradtságtól hunyorgó Dorea Potter. Aztán észrevette a kanapén fekvő lányt és felsikoltott.

- Szentséges Isten! – hebegte, majd a kanapéhoz rohant.

- Elállítottam a vérzést, de már túl sok vért vesztett. Pár perce ájult el – szólalt meg Sirius aggodalmasan. Dorea már el is felejtette, hogy korábban álmos volt. Gyógyítóként dolgozott lassan harminc éve, szakszerűen munkához látott. Mikor felismerte a sebek eredetét, még inkább elkomorodott.

- James, Sirius, menjetek most ki! Charlus se jöjjön be! James te készítsd elő a vendégszobát és keríts valami hálóruhát a szekrényemből, Sirius, te pedig keresd meg a gyógyító bájitalaimat.

A két fiú azonnal engedelmeskedett. Dorea pedig elborzadva próbálta megmenteni a lány életét. Valahol belül úgy érezte, hogy ha a lány meghal… már semmi sem ugyanolyan, mint régen.

- Dorea? – tért vissza Sirius a bájitalokkal. – A neve Adriana Potter.

- Az meg hogy lehet?

- Fogalmam sincs. Túléli?

- Ha átvészeli az elkövetkezendő huszonnégy órát, akkor igen. Arról majd később, hogy mit kerestetek ti odakint az éjszaka közepén.