1992
James Potter mosolyogva sétált be a Foltozott üst
ajtaján, mellette egy fekete hajú kislány jött szorongva, mögöttük pedig egy
elegáns barna hajú nő vezetett kézen fogva egy fekete hajú szemüveges fiúcskát.
Tom, a kocsmáros vidáman intett a családnak, a
többi vendég nem méltatta őket figyelemre. James Pottert nem lepte meg, örült,
hogy végre nem ismeri fel mindenki. Amíg ő volt az aurorparancsnok, addig
lépten-nyomon figyelték minden lépését. De végre nyugodtan végig sétálhatott az
utcán a családjával. Viszonylag nyugodtan. Mordon jutott ilyenkor mindig
eszébe: Lankadatlan éberség, Potter! Lankadatlan éberség!
A kislányára nézett. Olyan megszeppentnek tűnt,
bezzeg máskor… be nem állt a szája. Most pedig mindenkire félve nézett, mintha
veszély lesne valahol. James magabiztosan irányította őket egy kőfalhoz.
- És most? – kérdezte türelmetlenül Adriana.
- Adriana, türelem – dorgálta meg az anyja. Nem
szerette a lánya nyughatatlan természetét.
James sem válaszolt, helyette inkább a pálcájával
a téglára koppintott, mire megmozdultak a kövek és egy út tűnt elő a semmiből.
Adriana meglepetten nyitotta tágra sötétbarna szemeit. Harry rengeteget mesélt
neki a Roxfortról és az Abszol útról, de máig idegen volt ez számára. Csak
mese, ami akkor valósággá vált. Mégis amikor a tizenegy éves Adriana belépett a
varázsvilág kapuján, nem éppen az várta, amire számított.
Az Abszol út szinte üres volt, csak néhány ember
sétálgatott. A kirakatok fele be volt törve, mindenhol köd és sötétség volt.
Még James is felvonta a szemöldökét.
- Múltkor még… - mondta, de aztán inkább
elhallgatott. Nem tudta, hogy hogyan fogalmazza meg. James Potter a lányára
nézett, aki félősen szorította a kezét. Bármit megadott volna érte, hogy a
gyerekei egy Voldemorttól mentes világban nőjenek fel, ha kell meg is halt
volna érte.
- Így is jó lesz – mosolygott rá a kislány. James
mindig csodálta a lánya feltétlen szeretetét felé. Pedig ha tudná, hogy
mennyire megbánta a házasságát. Sose bocsátana meg neki. Ahogy Eleanor és Harry
sem.
- Tavaly valahogy többen voltak – tette hozzá
Harry is végül, aztán tovább indultak.
- Hova megyünk először, apu? – kérdezte Adriana.
- Szerintem a legjobb lesz, ha a pálcát vesszük
meg elsőként. Az a legizgalmasabb – kacsintott a férfi a lányára.
- Mi addig benézünk a könyves boltba Harryvel –
szólalt meg Eleanor türelmetlenül. A kicsi Harry elhúzta a száját. Szívesen
megnézte volna a húga első varázslatát, de hangosan nem mondott semmit. Követte
az anyját és azzal vigasztalta magát, hogy majd ő kiválasztja testvérének a
könyveket. Talán nem is muszáj a lista minden pontját követnie, az anyja talán
nem venné észre…
- Pedig jó lett volna, ha ők is ott vannak, de
legalább nem látják, ha béna leszek…
- Miért lennél béna? – kérdezte James nevetve.
Máskor olyan bátor volt a lánya, most pedig megijed az ismeretlentől? Hiszen
egész életében varázslók között élt varázsló módjára.
- És miért ilyen kihalt az utca? Mitől félnek az
emberek? Akitől ti is? Hallottam, hogy valami halálvalamiket emlegettetek a
múltkor, amikor veszekedtetek. Mi történik, apu?
- Halálfalók, kicsim. Ez a nevük. Egy gonosz
embert követnek és megölik az embereket, főként azokat, akik nem akarnak
beállni közéjük vagy azokat, akiknek varázslók a szüleik.
- De az miért baj? – kérdezte tágra nyílt
szemekkel. Ő is félt korábban, hogy nem lesz benne mágia, az anyja épp elégszer
emlegette, hogy mennyire fontos ez, de sosem értette.
- Nem baj, de ezt ők nem értik meg. Na gyere,
később mindent elmesélek. Így is későre halasztottam a felvilágosítást.
- Hát eléggé – morogta durcásan a kislány.
Zavarta, ha nem tudott valamit. Egész életében zárt falaknak ütközött ezekben a
kérdésekben. Jó lett volna végre tudni, hogy mi a probléma az életükben, ami
miatt a szülei annyit veszekednek.
Néhány perc múlva apa és lánya megérkeztek
Ollivander üzlete elé. Úgy tűnik az öregembert nem támadták a halálfalók, az
üveg sértetlennek tűnt.
James maga elé engedve lányát lépett az apró
helyiségbe, ahol a falon mindenhol pálcák sorakoztak. Adriana lenyűgözve vette
szemügyre őket, de összerezzent, amikor a polcok mögül egy idős úr jelent meg.
- Mr. Potter örvendek – köszönt illedelmesen, majd
a szemét a kislányra szegezte. Meglepetten vonta össze a szemöldökét mintha nem
értene valamit. Néhány percig csend volt. James nem értette az öreg reakcióját,
így inkább nem mondott semmit, megvárta, hogy mit mondd az öreg.
- Hogy hívják a kislányt, Mr. Potter? – kérdezte
végül.
- A nevem Adriana – felelte végül a kislány
határozottan. Nem tetszett neki Ollivander kérdő tekintete. Nem tudta hova
tenni.
- Megesküdtem volna rá, hogy Alyana, de az nem
lehet, vagy mégis? – dörmögte még a bajsza alatt, majd munkához látott. A két
Potter megpróbálta nem megfejteni a pálcakészítő különös viselkedését.
Amikor végre meglett a pálca, Ollivander búcsúzóul
a lányra mosolygott.
- A legközelebbi viszontlátásig.
1977
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. Magamon kívül
voltam, mintha nem is én irányítanám a testemet. Csak akkor tudtam megnyugodni
végre, amikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A baj azzal volt, hogy nem
vártam meg, amíg Sirius lerak, hanem leugrottam. Azt hiszem. Nem sok mindenre
emlékszem. Csak a fájdalomra a bokámban. Ez volt az, ami magamhoz térített, na
és Sirius arca. Ott lebegett előttem. A vállamat rázta és hozzám beszélt. Egy
idő után figyelni kezdtem, és elkezdtem érzékelni a külvilágot.
- Hé, nyugalom. Már vége. Már nem a levegőben
vagy, oké? Minden rendben – mondogatott hasonlókat. Nem is a szavai voltak
azok, amik megnyugtattak. Hanem a hangja és a szemei.
- Ne haragudj – suttogtam hirtelen és a fejemet a
kezembe temettem. Most fogtam csak fel, hogy mit műveltem. Nem volt itt
Voldemort, vagy bármelyik halálfalója. Sirius nem tartozott közéjük, legalábbis
még biztos nem. Csak én reagáltam túl.
- Mi folyik itt? Hé, Aly jól vagy? – sietett
felénk James. Nagyot nyelve néztem fel rá és hiába ellenkeztem egy könnycsepp
jelent meg újra a szemem sarkában. – Mit csináltál vele, te barom? – háborgott.
Sirius rám nézett. Hezitált, én pedig hálásan
néztem rá. Nem volt semmi szükségem arra, hogy mindenki tudomást szerezzen
erről.
- Semmi, jól vagyok. Csak rosszul léptem és
meghúztam a bokámat – magyaráztam remegő hangon. Most biztos valami gyenge
virágszálnak gondol.
James arcán hitetlenkedés ült, biztos voltam
benne, hogy nem hitt nekem. De nem mondott semmit, csak letérdelt elém, rám
mosolygott és rászegezte a pálcáját a bokámra. A fájdalom azonnal elmúlt.
- Köszönöm – hálálkodtam, de még mindig egész
ízemben remegtem.
- Most visszamegyek, mert megjött Remus, a másik
jó barátom. Sirius, megmutatnád neki a birtokot? Anya ragaszkodott hozzá, hogy
segítsek kipakolni Remusnak.
- Ő is itt lakik? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, csak egy hétig marad.
- A nagy csapat – vigyorgott Sirius. – Majd
meglátod, szörnyűek tudunk lenni együtt. Mi vagyunk a Tekergők. Roxfort
legnagyobb bajkeverői.
- Hát igen – nevetett James. – Csak Evans
ellenkezik nekem még mindig – húzta el a száját.
- Evans? – kérdeztem kíváncsian. Egyszer már
hallottam ezt a nevet, miközben anyáék veszekedtek. Anya azt kérdezte, hogy
„még mindig annál az Evansnál tartunk?”.
- Lily Evans – válaszolta James helyett Sirius
színpadias hangon. – A legkedvesebb prefektusjelöltje a mi Ágas barátunknak.
- Ágas a becenevem. Sirius Tappmancs, Remus pedig
Holdsáp. A negyedik barátunk pedig Peter, azaz Féregfark. Egyébként mondtam már
Tappmancs, hogy ne beszélj ilyen hangon Lilyről.
- Na igen. Jó tanács, Riana. Lily szent Jamesnek,
amit ő mond az úgy van. Akkor is, ha James egy öntelt egoista barom.
- Hé! – csattant fel James félig felháborodva,
félig nevetve. – Na, segítek Holdsápnak, addig mutasd meg neki a birtokot. És
viselkedj vele normálisan, ne úgy, ahogy más lányokkal szoktál.
- Ahogy akarja, uram – hajolt meg nevetve Sirius,
majd a kezét nyújtotta felém és felhúzott.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte, mikor James
már hallótávolságon kívülre került.
Nem feleltem.
- Hidd el, jobb lenne utána. Azt mondtad, hogy
repültél már. Tehát nem féltél mindig tőle. Nem hiszem, hogy csakúgy támadt
pánikrohamod. Megijesztettél – nézett rám komolyan.
- Sajnálom, nem akartam. De hidd el, hogy semmi…
- A semmiért sikoltoztál és estél önkívületbe?
Majd kis híján kitörted a nyakad azzal az ugrással? Szerencse, hogy már úton
voltam lefelé.
- Köszönök mindent.
- Egyszer rájövök a titkodra, Riana.
- Sok szerencsét – vigyorogtam vissza rá, de csak
tetettem a jókedvemet. – Akkor megmutatod a birtokot?
Nem egészen két óra múlva mentünk vissza a házba.
Hihetetlen, hogy milyen gyönyörű ez a birtok. Korábban láttam róla képeket, de
élőben sokkal mesésebb volt. Még egy csodás kör alakú tó is volt. Sirius közben
egy csomó mindent mesélt. Főleg Roxfortról, és hogy feltétlenül a Griffendélbe
kell, hogy kerüljek. Ezen csak mosolyogtam, hiszen griffendéles voltam idáig
is. A Roxfortot is ismertem, de hagytam megismerni az ő szemszögéből. Neki
mintha többet jelentett volna. A családjáról nem beszélt. Annyit árult el, hogy
van egy öccse a Mardekárban. Innen már sejtettem, hogy miről lehet szó. Meg
persze a neve is árulkodott. Sok Black nevét hallottam már. Bellatrix neve
hírhedt volt az én időmben, és sajnos személyesen is volt hozzá szerencsém.
Vajon, még ő is roxfortos? Abból érdekes dolgok lennének.
A házba érve több idegen arc is fogadott. Aztán
rájöttem, hogy az idős férfit is láttam már valahol. Egy fényképen. Ő volt a
nagypapám. Mosolyogva üdvözölt és bemutatkozott. Illedelmesen viszonoztam, de
legbelül régen érzett boldogságot éreztem. Egy kicsit olyan volt, mintha
visszakaptam volna a családomat. Aztán az idegen fiú felé fordultam. Aztán őt
is felismertem. Egy évig ő volt a sötét varázslatok kivédése tanárom. Furcsa
volt őt iskoláskorúnak látni. Apa sosem említette, hogy barátok voltak. Ráadásul
ennyire jó barátok. Annyi mindent nem tudtam az apámról!
- Remus Lupin – mutatkozott be.
- Én pedig Alyana Porter – mosolyogtam. – De
röviden csak Aly.
- Én csak Rianának hívom- szólt közbe Sirius.
- A Riana tényleg szebb, bocsi – nézett rám szabadkozva,
de csak nevetettem.
- Le lettem szavazva, hívjatok, ahogy akartok.
- Győzelem – bokszolt Sirius a levegőbe.
- Minden rendben, Alyana? – kérdezte Mrs. Potter
egy kicsit aggódva. Ő volt az egyetlen, aki sejthette, hogy mik történtek
velem. Magában talán csak ámult a színészi képességeimen.
- Igen, persze.
- Holnap megmutatjátok neki az Abszol utat, fiúk?
Elvesztette a pálcáját, minél előbb be kéne néznie Ollivanderhez.
Ollivander? Te jó ég. Már tudtam, hogy honnan
voltam neki olyan ismerős, amikor megkaptam tizenegy évesen az első pálcámat.
De akkor apa hogy hogy nem fog emlékezni rám? Egyre inkább összezavarodtam.
- Persze, úgyis be kell szereznünk a tankönyveket.
- Tényleg! Alyana, megjött a leveled, amíg kint
voltál neked is.
- A levelem? – kérdeztem döbbenten.
- A Roxfortból.
- De honnan tudta az igazgató, hogy…
- Írtam néhány órája Dumbledore-nak és ő bagoly
fordultával már küldte is a leveledet. Fel vagy véve.
Hűha, micsoda szervezés. Hálásan mosolygott Mrs.
Potterre.
- Már alig várom.
- Tényleg, szinte semmit nem tudunk rólad –
szólalt meg Mr. Potter elgondolkozva.
Nagyot nyelve vettem fel a pókerarcom és elkezdtem
hazudni.
- Eddig a Beauxbatonsba jártam, de eddig is
Angliában laktam. Godric’s Hollowban. De… egyedül maradtam.
- A halálfalók? – kérdezte együtt érezve.
- Nem – ráztam meg a fejem. Ebben nem volt értelme
hazudnom. – Maga Voldemort.
Döbbenten kaptak levegő után.
- Hogyan élted túl? – kérdezte James meglepetten.
- Én megúsztam. Beszélhetnénk másról? - kérdeztem zavartan, mire Mr. Potter
zavartan kezdte kérdezgetni Jamest a mostanában zajlott kviddics meccsekről.
Másnap valóban elvittek az Abszol útra. Teljesen
más volt, mint amikor először jártam ott. A három fiúnak be nem állt a szája.
Szinte már mindent elmondtak Roxfortról és önmagukról. Fájt arra gondolnom,
hogy semmit sem tudtam az apámról. De mikor megpillantottam az Abszol út
ismeretlenül ismerős utcáit megtorpantam. Mintha egy másik világban lettem
volna, amit még nem tett tönkre teljesen Voldemort. Az utcák zsúfoltig voltak
vidáman csacsogó emberekkel, lelkes gyerekekkel. A kirakatokban mindenféle
portékák sorakoztak, mindenhol boldogság, mágia és nyugalom honolt. Még egy
fagyizót is láttam.
- Nem rossz, mi? – kérdezte James vigyorogva.
- Fogalmad sincs, mennyire hogy nem – válaszoltam.
Ha tudná, hogy mi lesz ebből a helyből… bár egy napon látni fogja.
- Mindjárt itt is van Ollivander boltja, ő a
legjobb pálcakészítő az egész világon.
- Hallottam már róla – jegyeztem meg, de többet
nem fűztem hozzá. Csendben hallgattam a három fiú ökörködését és néha én is
velük nevettem. De gondolatban egészen máshol jártam. Jamest néztem, aki
hirtelen elkomorodott. A tekintete a távolba meredt, mintha keresne valakit a
tömegben. Aztán a szeme felcsillant és olyan lágyan nézett a messzeségbe,
mintha megtalálta volna a világ legszebb csodáját. Követtem a tekintetét. Egy
vörös hajú lány az állatbolt kirakata előtt, baglyokat nézett. Karcsú alakjával
valahogy mégsem tűnt ki a tömegből, nem volt kirívó, nem volt merész. Egy
átlagosan széplány volt. Ki lehetett ő?
- Megjöttünk, csak utánad, Riana – nyitotta ki
nekem az ajtót Sirius. Mosolyogva megköszöntem, aztán beléptem. Mintha sosem
ugrottam volna az időben. Ollivander üzlete éppolyan volt, mint amikor elsőéves
koromban először láttam. Az ósdi varázspálcák meseszép fergetege mögül ugyanaz
az öreg arc bukkant elő. Egy szemernyit sem tűnt fiatalabbnak, mint az
emlékeimben.
Közben a belépést jelző csengő ismét megszólalt.
Nem kellett a Tekergők hangja ahhoz, hogy rájöjjek, ő volt az a lány, akit James
bámult az imént. Meg kell hagyni gyönyörű arca volt. Zöld szemeivel Jamesre
nézett és mintha harag villant volna a tekintetében. Meglepődtem. Most már
tényleg érdekelt, hogy ki ő.
- Hé, Evans! Hogy telt a nyár? – kérdezte James
hirtelen jött vidámsággal.
A lány meglepődött valamin, mert egy pillanatra
elfelejtett válaszolni.
- Nem zaklattál, csak jó lehetett – felelte végül
zavartan.
- Szia! Én Alyana vagyok – szólaltam meg és a
kezemet nyújtottam. Most először rám nézett és felvonta a szemöldökét.
- Rokonok vagytok? – kérdezte egyből.
Zavartan ráztam meg a fejem.
- Ne haragudj, udvariatlan vagyok. Lily Evans
vagyok, a Tekergők évfolyamtársa.
- Mindannyian pálcát szeretnének, hölgyeim? –
kérdezte Ollivander. – Magácskára emlékszem, Miss Evans. Csaknem eltörött a
pálcája?
- De igen, szeretnék egy újat. De Alyana volt itt
előbb.
- Ó, elnézést. Veled még nem találkoztam, Miss…
- Porter. A nevem Alyana Porter – mutatkoztam be
mosolyogva, és arra gondoltam, hogy vajon, hogyan jegyezheti meg minden erre
tévedő ember nevét, amikor fejbe vágott a felismerés.
Lily Evans.
1989
Alyana izgatottan követette az édesapját a
padlásra. A férfi úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a
kislányt. A padláson egyenesen egy poros szekrényhez sietett, ahonnan egy dobozt
vett elő. Alyana bebújt egy másik szekrény mögé és onnan figyelte, hogy mit
csinál az apja. Minden évben ugyanazt a napot töltötte idefent. Tavaly
megfogadta, hogy kideríti, hogy miért.
Egyszer csak furcsa hangokat hallott. Alyana
eltátotta a száját meglepetésében. Az apja olyan hangokat hallatott, mint aki
éppen a könnyeit próbálná visszatartani.
Aztán léptek hangzottak fel. Egy ismerős arc
jelent meg. Harry, aki nem is tűnt annyira meglepettnek.
- Kinek a képét nézed? – kérdezte kíváncsian.
- Harry? Mit keresel itt?
- Ki az a lány?
- A neve Lily Evans – sóhajtotta James Potter
szomorkás hangon. – Nem szép dolog neked mondani, fiam, de szerettem őt.
- És mi történt?
- Meghalt. Öt évvel ezelőtt ezen a napon.
- Sajnálom, apu – mondta Harry halkan és megölelte
az apját. A válláig sem ért fel, így elég érdekesre sikeredett az ölelés, de a
célt elérte. James mosolyogva ölelte vissza.
- Én nem fogok meghalni, oké? Miattam sosem kell
majd sírnod – mondta Harry felvidításképp. – Egyikünk sem hal meg. Sokáig
fogunk élni mind a négyen.
- Egészen biztosan így lesz – nevetett James.
1977
Zaklatottan próbáltam kizárni a
külvilágot. Már tudtam, hogy miért nem volt apa soha sem boldog. Itt állt előttem
a lány, akibe végig szerelmes volt. Láttam a szemében a leplezetlen csodálatot,
de nem ez vágott fejbe igazán. Hanem az, hogy az apám egyetlen pillanatig sem
szerette az anyámat. Nem használtam soha a teljes nevemet, ami ugyanis Adriana
Lily Potter volt. A középső nevemet az apám szerelméről kaptam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése