4. fejezet: A nyári égbolt alatt

1980

James Potter egy fűzfa tövében fekve nézte a régi életének romjait. Gyakran ellátogatott a Potter birtokra, és a múlton töprengett. A szüleire is emlékezett ilyenkor, gyászolt. Nem voltak rendes sírkövek, csak emléktáblák, néhány méterre tőle. Nem emlékezett rá, hogy mikor vált azzá az emberré, aki most volt. Nem, még nem a szülei halálakor. Később. Amikor engedett az alkoholnak. Azóta nem ivott. Egy kortyot sem. Sosem bocsátotta meg magának, ami akkor történt.

A csillagokra nézve viszont Sirius jutott eszébe. Aztán Remus. A legjobb barátai, akiket elárult. Félkarúnak érezte magát nélkülük. Mindig ott voltak, amikor szüksége lett volna rájuk. Sosem volt egyedül. Gyermekkorában a szülei, aztán a barátai. A második családja. Lily ügyében is támogatták, amikor rájöttek, hogy komolyan gondolja. Remus sokat segített neki. Sirius pedig… egyszerűen csak beletörődött.

- Mit keresel itt? – hallott egy komor hangot. James felpattant és úgy nézett a sötétben megjelenő alakra.

- Sirius? Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten.

- Komolyan meg kell kérdezned? Itt laktam, ha nem emlékszel. Én is elvesztettem a halálukkal a családomat. Sosem értettem, hogy miért pont őket…

- Egy ártatlant védtek meg – sóhajtotta James, nem akarta kimondani a nevét. – Sajnálom, ami Roxfortban történt.

- Nem tettél ellenem semmit – szólalt meg néhány perces csend után. – Remus is régen megbocsátott, talán már néhány nappal utána.

- Akkor miért?

- Csak magamról beszélhetek. Csalódtam benned, mint emberben, mint barátban, és mint testvérben. Egyszerűen nem voltam többé kíváncsi rád.

- Ennyi? Ennyivel véget vetettél a Tekergőknek?

- Én? Te romboltad szét a Tekergőket, James.

- Emlékszel még, hogy mennyi tervünk volt? – mosolyodott el a szemüveges férfi a távolba révedő tekintettel.

- Nos, egyik sem épp úgy alakult. Bár legalább aurorok vagyunk, nem igaz? Ez is valami. Tényleg hogy vagy, mint családos ember? – kérdezte gúnyosan. James értette a gúnyt, régi barátja pontosan látta, hogy nem boldog.

- Megszületett a fiam. Tegnap éjjel – felelte végül és a szemében most egy kis boldogság csillogott. Már most imádta a fiát. A legszebb kisbaba volt a világon. Igazi kis bajnok lesz belőle, mind a nők, mind a kviddics terén.

- Gratulálok – szólalt meg a másik férfi, ezúttal őszintének tűnt. – Egyébként én még emlékszem. Kint feküdtünk pont ezalatt a fa alatt és terveket szőttünk. Hogy milyen lesz majd egyszer az életünk, amikor végre vége lesz Voldemortnak.

- Hogy mit csinálunk Roxfort után, hősnek képzeltük magunkat. Halhatatlannak és legyőzhetetlennek. Ha már az akkori álmoknál tartunk… hallottál Lily felől? – kérdezte James komoran. Sirius elfordult előle, és úgy kezdett beszélni.

- Nem sok mindent. Gyógyítónak tanul. És ha minden szóbeszéd igaz, akkor túl közeli kapcsolatban áll Pipogyusszal.

- Micsoda? Lily és Pipogyusz? – csattant fel James elkeseredetten.

- Nem tudom, hogy igaz-e. De vegyél vissza, családapa. A feleséged tegnap szült, talán mellette lenne a helyed.

- Egész nap vele voltam, nem értem, hogy…

- Tudom, mire gondolsz, de inkább ne fejezd be. Talán ha nem így állnál hozzá, akkor még mindig minden rendben lenne.

- Te is tudod, hogy nem akartam!

- Talán – felelte a férfi. – De ez már akkor sem volt elég.

1977

- Furcsán viselkedtél az Abszol úton – jegyezte meg James. A Potter birtokon sétálgattunk, többnyire élveztük a nyári meleget és a napsütést. Már egy hete, hogy látogatást tettünk a varázslók híres utcáján, de eddig senki nem hozta szóba, hogy miért voltam olyan távolságtartó és furcsa Lily Evanssal. Nem érthették, így meg sem próbáltam magyarázkodni. Nem ismertem Lilyt, de nem tehettem róla, mégiscsak az apám szerelme volt. Nem tudtam őt egyből megkedvelni. Bűntudatom volt egyébként is. Minden cselekedettemmel és tettemmel az édesanyám sorsával játszottam, valamint az egész családéval. Nem tudtam, hogy mit érzek az anyám iránt. Azok után, amit tett, végképp nem tudtam, hogy hogyan gondoljak rá.

Jamesre néztem, aki a válaszomat várta. Elgondolkozva néztem az arcát. Gyakran tettem. Mindig úgy éreztem, mintha egy bizarr álomba csöppentem volna.

- Nem tudom, hogy mire gondolsz – sóhajtottam végül és úgy tettem, mintha tényleg így lenne. Meglepődött arcot vágtam. Sirius felhorkantott mellettem. Furcsán érintette a Lily Evans téma, amit nem tudtam hova tenni.

- Miért lettél hirtelen olyan távoli vele?

- Kivel? – adtam az ártatlant.

- Hát Lilyvel!

- Nem voltam távoli, tényleg. Csak fáradt voltam, mi ebben olyan furcsa? Sok minden történt velem – dobtam be a kitérő lapot. James egyből elkomorodott. Fogalma sem volt róla, hogy mit tettek velem, mielőtt idekerültem volna, de majdnem meghaltam, és ez neki ebből a szempontból bőven elég volt.

- Igazad van, ne haragudj – szabadkozott. Kínosan kerültük mindannyian a témát, egyikük sem tudta az igazság egy darabját sem, egyedül csak Dorea. De benne bízhattam, nem árulta el, hogy állapotos voltam, aztán pedig… nem, erre jobb, ha nem gondolok.

Nehéz volt úgy tennem a Potter család és a Tekergők előtt mintha minden a legnagyobb rendben volna velem. Igazság szerint ez nem volt éppen igaz, de ehhez komoly színészi tehetség kellett. Nem engedhettem meg még egy olyan esetet, mint a repülés. Éjjelente így is a régi életemben jártam, újra éltem minden percet, amit legszívesebben azonnal elfelejtenék. De amikor felkelt a nap, nekem is fel kellett öltenem az álarcomat. A kérdezősködés végzetes lett volna. A múltba veszélyes belekavarni, de ha még az igazságról is beszélnék, akkor talán tönkretennék mindent. Mit szólnának az igazsághoz? Hogy mindannyian halottak lesznek, kivéve Siriust, aki börtönben ül majd gyilkosságért?

- És hova megyünk most? – kérdeztem inkább. Idegen volt a Tekergőktől ez a nyugalom, de valahogy most egyikük sem volt olyan hiperaktív, mint máskor.

- Megmutatjuk a kedvenc helyünket – mosolygott rám Sirius. Jól esett a mosolya, hiszen az Abszol úti kirándulás után furcsán viselkedett velem.

Egy fához érkeztünk, egy gyönyörű és hatalmas fűzfa elé. Kérdőn néztem a fiúkra, de ők csak nevettek rajtam és eldőltek a fűben. Vonakodva bár, de én is követtem a példájukat.

- Mi folyik itt?

- Amit itt hallani fogsz – kezdte James komolyan.

- Arról senkinek nem beszélhetsz – folytatta Remus.

- Semmilyen körülmények között – fejezte be Sirius.

- Mégis miről? – kérdeztem most már ijedten.

- Ez egy hagyomány. Minden évben ezen a napon idejövünk és megtervezzük, hogy milyen lesz majd a jövőnk, hol leszünk egy év múlva és később – magyarázta meg Remus. Fogadni mertem volna, hogy ez alapból is az ő ötlete volt. James és Sirius túl komolytalan volt ehhez. Nem tudtam elképzelni róluk ezt a szituációt. Apa sosem szerette, ha túlságosan beleéljük magunkat az álmainkba. Talán ezért? Mert nem váltak valóra? Meg akart volna védeni a csalódástól?

- Hű, nem gondoltam volna rólatok – adtam hangot a gondolataimnak.

- Na ezért nem beszélhetsz erről, tönkre menne a hírnevem a roxforti lányok előtt – sóhajtotta Sirius. – Egyébként pedig James szerintem ne mondj semmit. Mindannyian tudjuk, hogy te mit szeretnél egy év múlva, vagy inkább kit.

- Miről beszél? – kérdeztem kíváncsian és az említettre néztem, aki sértődötten nézett a barátjára.

- Gúnyolódj csak, Tappmancs. Ez az utolsó évünk, idén sikerülni fog. Lily Evans eljön velem egy randira és a barátnőm lesz.

- Nem volt oda érted, barátom, még most sem. A cupido csak téged talált el, őt még mindig nem – folytatta Sirius nevetve, de láttam, hogy igazából sajnálja érte Jamest, még ha gúnyolódik is ezen.

- Elég már, akkor kezdem én, aztán Sirius, James, utána pedig Aly.

- Én? – kérdeztem meglepetten.

- Persze – mosolygott rám. – Ha már itt untatunk ezekkel a dolgokkal, akkor te is nyugodtan ránk bízhatod a titkaidat.

Na persze!

- Akkor hölgyeim és uraim, Remus Lupint hallhatják… mit szeretnél egy év múlva, Remus? – bohóckodott Sirius.

- Ha-ha. Gyógyító szeretnék lenni, úgyhogy remélem, hogy jól sikerülnek a RAVASZ vizsgáim és felvesznek gyógyítónak.

- És mi a helyzet a lányokkal? – kérdezte James somolyogva, mintha már sejtett volna valamit, amiről én még nem tudtam. Remus életét egyáltalán nem ismertem, vajon neki teljesült az álma?

- Hát… szeretném, ha Melanie-val… jól alakulnának a dolgok.

- Ki az a Melanie? – kérdeztem közbe.

- Remus már gyermekkora óta szerelmes belé – felelte James. – De még mindig csak barátok, mert Remus nem mer nyitni felé.

- De hát miért?

- Ez bonyolult – motyogta a fiú zavartan, de nem nézett fel. – Te jössz Sirius.

- Lássuk csak… szeretném, ha jó sok barátnőm lenne. Méghozzá csinosak és szexik.

James és Remus nevettek, én is elmosolyodtam, de valahogy én nem találtam annyira viccesnek. Miért vágyik ennyi nőre?

- Komolyan véve a kérdést, auror akarok lenni, megküzdeni a halálfalókkal meg a rokonaimhoz hasonló aljanéppel, és keresztbe tenni Voldemortnak ott, ahol csak lehet.

Kisebb sokkot kaptam a szavai hallatán. Hazudna? De akkor hogy lehet, hogy éppen ő mondja ezt? Ő, aki halálfaló lett a háborúban és megölte egy barátját? Kezdtem komolyan azt hinni, hogy ez egy óriási nagy félreértés. Mármint a bűnössége. Vagy talán félreismerem őt?

- Jó lenne egy saját ház, ahol minden évben tartunk egy csomó hatalmas bulit, rengeteg alkohollal és táncoló csajjal… hmm… még egy kviddicspálya is jól jönne. Tényleg, a háború után pedig kviddicsezhetnénk James. Te lennél a fogó, én pedig a terelő és meghódítanánk a világot. Megnyernénk a következő Világkupa Döntőt és mindenki ismerné a nevünket… Megtaníthatnánk persze a fiaidat is, ők lennének a következő nemzedék.

- Fiaim? Lányt is szeretnék. Lily biztosan szeretne lányt…

- Jézusisten, Ágas… előbb gyertek össze, aztán tervezd meg a családot…

- A jövőről beszélünk, megengedhetem magamnak. Ha már a gyerekeknél tartunk, mi van a tieiddel, Tappmancs? Nem lesz hét gyerekem, azt elfelejtheted. Megállnék a háromnál vagy a négynél.

- Nem hinném, hogy én és a család… valahogy azt nem tudom elképzelni. A megállapodás a te asztalod, meg Holdsápé. Na és Lilynek meséltél már a világmegváltó terveidről? Legyőzni a gonoszt, aztán élni boldogan kis Potter kölykökkel… biztosan csak erre vágyik.

- Előbb vagy utóbb be kell, hogy ismerje – vonta meg a vállát James. – Jó persze, a gyerekek csak vicc volt. Előbb jöjjön el velem egy randira. Lehet, hogy nem is lesz tartós… csak… na mindegy.

- Ha te írnád meg a jövődet, akkor milyenné tennéd? – kérdeztem tőle csendesen. Elszoruló torokkal hallgattam az álmaikat.

- Jó is lenne, ha én írnám. Nos… hát… Lilys részt már hallottad. Hozzá ragaszkodom. Már két éve hajtogatom, hogy egyszer ő lesz a leendő Mrs. James Potter, de egyelőre még nem díjazza az ötletet. Szeretnék egy fiút, talán Harry lenne a neve, meg egy kislányt, aztán talán megint egy fiút. Mindegy a sorrend. Ami a karriert illeti, aurorparancsnok leszek, és egyszer biztosan legyőzzük majd Siriussal Voldemortot. A bulis rész jöhet még Siriustól, azzal a kiegészítéssel, hogy Sirius hozza a kicsi Siriusokat. Unalmas lenne a jövő nélkülük, nem igaz? A kicsi Jameseknek is kell egy kis játéktér.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Sirius durcásan.

- Kell ellenfél is a kviddicsben. Kivel, ha nem a te fiaiddal? Remusé biztos csak olvasni fog. Vagy feltalálni valami különlegeset. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy jó életünk lesz. Hősünk leszünk, gazdagok és szabadok, én Lilyvel, Sirius talán egy sztriptíztáncossal vagy legyen rúdtáncos? Remus valami könyvmollyal, talán éppen Melanie-val… meg a sok-sok kicsi Tekergőkkel.

Egyedül én nem nevettem, nehéz volt visszatartani a könnyeimet.

- Na és te Riana?- kérdezte Sirius.

- Nem tudom, hogy hol leszek egy év múlva – sóhajtottam végül, de nem bírtam tovább. Felpattantam.

- Most mennem kell, fáradt vagyok. Ne haragudjatok! – hadartam és elsiettem a Potter-ház felé, nem törődve a fiúk meglepett kiáltásaival.

Csak mikor már nem láttak, engedtem meg néhány lázadó könnycseppnek, hogy utat törjenek az arcomon. Én már tudtam, hogy a Tekergők álmai sosem fognak teljesülni és ez elkeserített.

Igazságtalan az élet.