2012. június 20., szerda

12. fejezet részlet


 Sziasztok!
Hoztam részletet a következő fejezetből. Már régóta vártatok erre, remélem :) Még nem fejeztem be, de ha minden jól megy az egész fejezet arról a napról fog szólni, ami gyökeresen megváltoztatta Adriana életét. Remélem, hogy a 11. fejezet is tetszeni fog :) 
Azért hoztam most ezt a részletet, mert van egy kis rossz hírem. A 12. fejezet csak július elején fog érkezni, ugyanis nyaralni megyek Spanyolországba :) Nem leszek gépközelben.  
Jó pihenést és véleményírást kívánok nektek :)
Puszi: Ginewra

"- Hagyja békén Harryt!  - ellenkeztem.
- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt, hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és megalázkodni, akkor nem teszem és kész.
Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.
Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.
- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t? Régebben Blackként volt ismeretes.
- Nem barátkozom halálfalókkal.
- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.
- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.
- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.
- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! – üvöltötte apa magából kikelve.
- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni hozzám.
- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és Adrianát.
- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass. Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön téged?"

11. fejezet: Teliholdas titok


1996. július 31.
Azon az éjjel képtelen voltam aludni. Harry ma lesz tizenhat éves, meg akartam lepni valamivel. Így hát leosontam az éjszaka közepén a lépcsőn, és a kert felé indultam. Még semmi konkrét ötletem nem volt, de gondoltam abból baj nem lehet, ha kimegyek egy kicsit a friss levegőre. Óvatosan néztem körbe. Az éjszaka csendesnek tűnt, csak a fényes hold világított. Hangokat hallottam valahonnan messziről. Lopakodni kezdtem abba az irányba, csak hogy megnézzem, hogy mégis mi az. Két alak állt a ház oldalánál. Egyből ráismertem apára és Harryre, de valami azt súgta, hogy ne menjek közelebb.
- Amit meg akarok neked tanítani az nagyon veszélyes, de egyben nagyon hasznos is – mondta James a fiának büszke hangon, és a következő pillanatban valami hihetetlen dolog történt. Apa helyén egy szarvas állt. Méghozzá egy gyönyörű szarvas. Hosszú agancsaival és kecses járásával is tiszteletet parancsolt. Tátott szájjal néztem rá, ahogy Harry is. Nem hittem volna, hogy apa animágus. Aztán fellobbant bennem a féltékenység. Nekem ezt miért nem mutatta meg?
- Ez nagyon jó! – lelkendezett Harry. – Megtanítod nekem?
- Azért vagyunk most itt – kacsintott rá apa. – Először elmagyarázom majd az alapokat, aztán valamelyik nap ki is próbáljuk, hogy tudjuk, hogy milyen állat leszel. De ami a legfontosabb, senkinek nem árulhatod el. Senkinek, érted? Még anyának sem.
- És Adriana?
- Még neki se. Majd megtanítom neki is, pár év múlva. Most még nincs veszélyben – tette hozzá, mire dühösen fújtattam. Az az egy év tényleg ennyit számít, ami köztünk van a bátyámmal? Várnom kell erre még egy évet? Nem. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én már pedig most fogom megtanulni az animágiát. Szerencsére megbeszélték, hogy mindennap ugyanekkor ugyanitt találkoznak, így nem volt nehéz mindig ott lennem ezeken a találkozókon. Minden egyes szóra figyeltem, és minden szót megjegyeztem. Figyeltem, hogy hogyan hajtja végre a pálca mozdulatot és mit mond közben. A nyár végére legnagyobb döbbenetemre egy sassá változtam. Hihetetlen érzés volt először repülni a felhők között. Dacból sosem mondtam meg apának. Egy évvel később valóban meg akart tanítani rá, de én nem kértem belőle. Lázadtam, mint egy gyerek. De nekem akkor kellett, és ő ezt nem akarta megadni nekem. Betartottam a legfontosabb szabályt: nem mondtam el soha senkinek. Még neki se.

1977. október
Ijedten vettem tudomásul, hogy az emberek felfigyeltek rám. McGalagony néha rám mosolygott, a diákok pedig összesúgtak a hátam mögött. Többen is keresték a társaságomat, fiúk hívtak randira és lányok kezdtek bájcsevegni velem mindenféle csajos témáról. Döbbenten sodródtam az eseményekkel. Nem akartam kitűnni az arctalan tömegből, csak egy ismeretlen lány akartam lenni a Tekergők árnyékában. Ehelyett… egyre többen ismerték meg a nevem. A slamasztika, amibe belekeveredtem egyre nagyobbnak tűnt. Nem szabadott, hogy emlékezzenek vagy, hogy emlegessenek. De nem tudtam elkerülni, James és Sirius túlságosan belerángattak az események sűrűjébe. Volt néhány pillanat, amikor nem is bántam. Boldog voltam. Most hogy már nem féltem a repüléstől, újra használni kezdtem az animágus alakomat. Felszabadító érzés volt, mintha visszakaptam volna egy darabot az életemből. Egy olyan részt, amit el is felejtettem hiányolni.
Na, meg ott voltak a Tekergők. Bizarr barátság volt az, ami összekötött engem velük, tekintve a körülményeket, de végül is hány olyan lány van a világon, akinek az apja az egyik barátja? Manapság annyi család esett szét, rengeteg apa még csak nem is szereti a gyermekét. Ebben a tekintetben szerencsésnek éreztem magam. De aztán mindig eszembe jutott a józanító pofon, amire igyekeztem nem gondolni. Sirius barátsága is összezavart. Néha a világ legaranyosabb embere volt, de olykor igazán furcsán viselkedett. A legapróbb dolgokon felkapta a vizet, és változott meg a hangulata. Nem tudtam követni. De úgy tűnt, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A roxforti lányok már szinte a falat kaparták a nagy Sirius Black után. Nem értettem, hogy most mire ez a nagy önmegtartóztatás, de valahogy nem zavart a gondolat, hogy szingli. Talán a nyári események viselték meg, hiszen kitagadták. Nem lehetett könnyű, valahogy erről sosem beszélt, és Regulusról sem. Idegenekként mentek el egymás mellett, mintha még csak közük sem lenne egymáshoz. Mi történhetett a Black kúriában a nyáron, amitől Sirius ilyenné vált? Bele se mertem gondolni, mégis… nagyon kíváncsi voltam.
- Jó reggelt – köszöntem vidáman a vacsoránál és leültem Sirius és Remus közé. Már mindenki itt volt, bár Remus érdekesen viselkedett. Olyan fehér volt, mint a fal, a keze olykor meg-megremegett, a szemei pedig karikásak voltak. Rémülten fordultam felé.
- Jól vagy?
- Persze, csak valami vírus - hebegte zavartan és köhögni kezdett. Nagyon nem festett jól. Elhihettem volna, mégsem tettem. Ugyanis elcsíptem, ahogy Sirius, James és Peter jelentőségteljesen összenéznek és akkor már tudtam, hogy ma éjjel is el fognak tűnni valahova. De hova mehetnek ilyenkor?
- Mi most megyünk – pattant fel James és mind a négyen elindultak kifelé. Ahogy figyeltem őket, úgy csapott belém villámként a felismerés. Ma éjjel telihold van. Veszélyben vannak! Ki tudja, hogy milyen lények lakják a Tiltott Rengeteget, ők pedig minden bizonnyal odakészülnek. Utánuk akartam rohanni, de akkor észrevettem egy szempárt a mardekáros tömegben, aki figyelte minden mozzanatomat. Ragyogó zöld szemei voltak és szőke haja. Valahogy különös hatást keltett a sötét tekintetű mardekárosok között. Nem tűnt kegyetlennek, de mégis valahogy hátborzongató volt, ahogy engem nézett. Aztán elfordult és beszélgetni kezdett Eleanorral. De az érdeklődés szikráját sem vettem észre a vonásain. Ökölbe szorított keze azonban valami teljesen más érzelemről árulkodott, csak még nem tudtam beazonosítani.
Megráztam a fejem. Mióta foglalkozok én a mardekárosokkal? Segítenem kell az apámnak és a barátainak. Persze, persze, rengetegszer csinálták már ezt, akármi is lenne is az, de mi van, ha eddig csak a szerencsének hála kerülték el a veszélyt? Mindenképp ott kellett lennem. Sasként nem keltek majd gyanút. Csak figyelem őket. Még egy titok, már igazán nem okoz gondot a vállamon, nem is sejtik, hogy én mennyi mindent őrizgetek. Viszont mindent tudni akartam az apámról. Arról nem is beszélve, hogy ő még keveset tudott a kinti világról és nekem figyelnem kellett rá. Ő volt az első ember, aki igazán feltétlenül szeretett. Aki kikészítette a Mungó gyógyítóit azzal, hogy folyamatosan utánam érdeklődött, amikor megszülettem. Az apám volt a mindenem, a példaképem. Muszáj volt törlesztenem egy kicsit.
- Szia, Aly, nem láttad Pottert… izé Jamest? – kérdezte a szembejövő Lily.
- Nem, miért?
- Csak kérdeztem – vonta meg a vállát zavartan és tovább ment. Én pedig mosolyogva folytattam az utam. Egészen addig, amíg egy kéz nem rántott hátra és nem fogta be a számat. A pánik, mint az izzó láva úgy terjedt szét az egész testemben. Valaki egy üres terembe rángatott, és megkötözött. Valaki bekötötte a szememet, és én nem láttam mást, csak sötétséget. Illetve ez nem teljesen igaz. Az emlékeimet láttam és ez rémisztőbb volt mindennél.
- Jobban teszed, ha itt maradsz – suttogta a hang. Ismerős volt, de abban a rémült állapotban, nem ismertem fel. Csak a sötétség maradt és az emlékeim. Elsüllyedtem bennük, elmerültem.

1998
- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.
- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.
- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.
- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.
- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.
- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.
Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.
- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.
- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.
- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.
- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!
- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!
- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!
- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.
- Akkor változzunk át!
- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…
- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.
- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…
- Hova visz? – nyögtem ki.
- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.
- Annyira sajnálom, Riana.
- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.
- Én is, húgi. Én is.
- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.
- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.

1977

Könnyek égették a szemem, de kiszakítottam magam az emlékezésből, nem akartam újralátni a folytatást. Még nem voltam képes rágondolni. Arra gondoltam, hogy milyen volt repülni sasként, szabadon szelni az eget. Működött. A következő pillanatban szinte kirobbantam a kötelékek közül, és kivetettem magam az ablakon. Zaklatottan szálltam körbe a kastély tornyait, kellett néhány perc, amíg megnyugszom, és megszokom a fényeket. Már sötét volt, csak a hold világított. A Tekergők veszélyben lehetettek! Csak erre bírtam gondolni, és azonnal a Tiltott Rengeteg felé fordultam. Csendesnek és kihaltnak tűnt. Az erdő szélén Hagrid kunyhója állt, még fény szűrődött ki az aprócska ablakon. Te jó ég… Hagrid… milyen régen beszéltem vele. Talán meg kéne ismerkednie velem, hiszen itt még nem ismer. De szerencsére, most nem jött elő, én pedig egyenesen a fák közé repültem. Borzasztó sötét volt, de sasként kiváló volt a látásom. Mindent olyan élesen láttam, mint még soha. Még ebben a ködben is. Sokáig nem láttam és hallottam senkit, már majdnem visszafordultam, amikor meghallottam egy szörnyű üvöltést. Illetve vonyítást, azt hiszem. Farkas? Hiszen nem lehetnek farkasok a Tiltott Rengetegben! Hacsak… mi van, ha egy vérfarkas? Te jó ég, a Tekergők egy vérfarkassal… várjunk csak, nem lenne túl feltűnő egy vérfarkas Roxfortban, aki minden hónapban eltűnik? Olyan lenne, mint… Remus. Jézusom, milyen ostoba vagyok. Remus a vérfarkas, és az a három barom vele van. Ó, te jó ég. Jamesnek nem kéne ennyire bojkottálnia, hogy megszülessek. Úgy repültem, mint még soha. Mikor megláttam őket, egy pillanatra megálltam.
Erre nem számítottam. A vérfarkast két állat fogta közre, és mintha játszottak volna egymással. Egy fekete kutya és egy… szarvas. Sirius és James. Újabb hazugság. Apa még Harrynek azt mondta, hogy az aurorképzőben tanulta meg. Nem is sejtettem, hogy már ennyi idősen képes volt átalakulni.
Elképedve figyeltem az aranyosnak mondható jelenetet, ahogy a két állat terelgette a vérfarkast, mintha csak egy játék lenne, és mintha a farkas még élvezte volna is, nem bántotta a két játszópajtását. Azonban… azzal nem számoltam, hogy csupán pár perc kellett neki, hogy észrevegyen.
Sárga szemét egyenesen rám szegezte és vicsorogni kezdett. Megrémültem. Könnyedén elrepülhettem volna messzire, de Remus hirtelen megvadult és nekiesett Siriusnak és Jamesnek. A francba! Tennem kell valamit! De mit?
Fájdalmas ugatás… Szegény Sirius! El kell terelnem a figyelmét valahogyan, hogy ne sebezze meg még jobban szegényeket. Közelebb merészkedtem és elkezdtem körülötte repkedni, közben pedig a szárnyaimat csapdostam. Szerencsére sikerült összezavarnom, és a két állat átvette az irányítást. A szarvas arrébb kergette, a kutya pedig megállt velem szemben. Leszálltam egy ágra, tényleg megrémültem az imént. Tudtam, hogy mivel jár egy vérfarkas-seb, ha egyáltalán túléltem volna ilyesmit. Most vettem csak észre a vért az avaron, szinte összekeveredett a talaj barnás színeivel. Rémülten néztem a bozontos fekete kutyára, aki morogva nézett rám. Nem tudta, hogy ki vagyok. Biztos érezte, hogy egy másik animágussal van dolga.
Tehát azt tettem, amit a legjobbnak véltem abban a pillanatban. Visszaváltoztam emberré, a kutya azonnal elhallgatott, majd egy zilált férfi jelent meg a helyén.
- Riana? Mi a fészkes fenét művelsz? – üvöltötte hirtelen az arcomba, amitől összerezzentem.
- Én csak… aggódtam értetek. Telihold van és… nem tudtam, hogy mit csináltok ilyenkor. Azt hittem, hogy…
- Mégis miért ütötted bele az orrodat, mi? Ez a dolog nem tartozik rád!
- Jól vagy? – kérdeztem és a vérző lábszárára néztem. Csúnyán festett, de nem tűnt életveszélyesnek.
- Amit most láttál, arról soha az életben nem beszélhetsz senkinek, megértetted? – sziszegte dühösen. Még sosem láttam ennyire kikelni magából. Megijesztett. Haboztam, nem tudtam, hogy mi lehet erre a megfelelő válasz. Tudnia kellett volna, hogy nem mondom el senkinek.
- Remus a barátom, ahogy ti is – válaszoltam megalázkodás helyett. – Eszemben sincs elmondani senkinek, hisz ismersz, nem?
- Kedvellek, ez igaz, de nem ismerlek. Te tudod most már minden titkunkat, de mi mégis mit tudunk rólad? – kérdezte továbbra is indulatosan. Csodáltam, hogy nem jött még vissza Remus, hogy éket verjen a párbeszédünkbe, Sirius igazán hangos volt.
- Sirius…
- Menj vissza a kastélyba. Remélem, hogy bízhatunk benned. Hogy Remus bízhat benned.
- Tudjátok, hogy…
- Nem, Riana, nem tudjuk. Egyetlen okot mondj, amiért bízhatunk benned. Előtűnsz a semmiből félig holtan, miután meghalt a gyereked, nem beszélsz sem magadról, sem a családodról, sem arról, hogy honnan jöttél. Mindenbe beleavatkozol, elvárod a bizalmunkat, a barátságunkat, de te vagy az, aki nem bízol bennünk. A mardekárosokkal való szimpátiádról nem is beszélve. Ne, ne mondj semmit. Így is eleget beszéltem ahhoz, hogy holnap a fejemet verjem majd a falba miatta. Most meg kell keresnem a barátaimat, te pedig menj vissza kastélyba. Most.
Ezúttal engedelmeskedtem. Könnyekkel a szememben, megalázva sétáltam arrafelé, amerre a kastélyt sejtettem. A fejemben zsongtak a szavai, és ami a legrosszabb, igaznak éreztem őket. Tényleg nem volt okuk megbízni bennem. Belecsöppentem James életébe, az otthonába, a baráti körébe, a kviddics csapatába és beleütöttem mindenbe az orromat, amibe csak lehetett. Ráadásul Sirius megsérült miattam. Meg is halhattak volna, vagy akár vérfarkassá is válhattak volna miattam.
Félúton meggondoltam magam és leültem egy fa tövébe. A hátamat a fának vetettem és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy mégis mit keresek itt. Ebben az erdőben, de legfőképpen ebben a korban. Talán máris megváltoztattam a jövőt, amiben korábban éltem. Talán már nincs is hová visszamennem. Keserűen elnevettem magam. Visszamenni? Hová? Akármi történik, nekem már nem volt életem a saját időmben, meghaltam azok számára, akik ismertek és szerettek. Semmim sem maradt. Egyszerűen csak eltűntem a saját életemből és többé már nem volt helyem a világban.

2012. június 13., szerda

10. fejezet: Csak egy lány


1977. október
Sirius elégedetten ült le velem szemben a Nagyteremben, de egy falat sem ment le a torkomon. Görcsösen szorongattam a villát, de nem bírtam rávenni magamat arra, hogy egyek. Egyedül Sirius tudta, hogy mi bajom van. A többieknek nem okozott különösebb meglepetést, hogy jelentkeztem hajtónak. James kifejezetten boldog volt.
- Talán végre normális emberekkel lesz tele a csapat! – kiáltotta, mikor elmondtam neki. Ezzel el is volt nála intézve a dolog. Lily egy kicsit meglepődött, de nem érdekelte különösebben a téma.
Mindenesetre úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Jó részben így is volt, de nem rám irányult ez a figyelem. A lányok zöme Siriust követette a tekintetével már év eleje óta, és hát ez nem segített túlzottan a beilleszkedésben. Mindig is központi alak voltam, úgyhogy ez nem okozott gondot, de furcsa volt, hogy a lányok fele úgy néz rám, mint a véres húsra.
- Miért néznek így a csajok? – kérdeztem végül Siriustól, legalább addig sem arra gondolok, hogy ma repülnöm kell a Griffendél-ház előtt. Eddig egész jól haladtunk, de akkor is… ott csak Sirius volt. Ő nem nevetett ki és nem várta, hogy mikor esek le a seprűről, mint ezek a lányok majd ma délután.
Sirius a kérdésemre megvonta a vállát és a mellénk ülő James válaszolt helyette.
- Mert ilyenkor már az ötödik vagy a hatodik barátnőjével szokott járni és ebben az évben még csak nem is randizott senkivel – magyarázta és jelentőségteljesen nézett Siriusra, akit mintha dühített volna James közbeszólása.
- Nem téged kérdezett, Ágas. Egyébként annyira azért nem vagyok vészes… annyi barátnőm azért nem szokott lenni.
Most így belegondoltam, elég furcsa lenne, ha itt csüngene a nyakán valamilyen buta liba. Nem hiányzott a dolog, még a gondolat is kifejezetten idegesítő volt. De ha minden évben így volt, akkor most miért nem?
- Idén… megváltozott egy-két dolog – felelte végül, mintha a kérdésemre válaszolt volna. – Ráérek még randizgatni - tette hozzá, de valahogy furcsán csengett a hangja. Mindegy, nem akartam bele menni túlságosan a témába.
- Hát hogyne – röhögött fel James. Miről maradtam le? - Ja és, Riana, kettőkor a pályán. Ügyes légy és az ég szerelmére, egyél valamit – kacsintott rám, aztán elviharzott.
- Hova rohan? – kérdeztem.
- Nem tudom. Lehet valami új stratégia ötlet jutott eszébe, vagy csak megkeresi Lilyt. Vagy Remust.
- Megint eltűntök a hétvégére?
- Mi? – kérdezte értetlenül. Ennyire ne nézzen már butának! Már a nyáron is csinálták, és itt is a Roxfortban.
- Mit csináltok olyankor? Párbajoztok? Remus mindig olyan nyúzott olyankor.
- Nem, dehogy, nem tudom, hogy mire gondolsz.
- Tapmancs! – jött vissza hirtelen James. Mi a fene történt? James mintha a fellegekben járt volna. – Riana! – nézett rám is.
- Mi történt?
- Most írták ki a Roxmortsi hétvégét és képzeljétek… Lily eljön velem! – jelentette ki olyan szemekkel, mintha most nyert volna valami hatalmas dolgot. Talán így is volt. Gratuláltunk, aztán otthagytam őket. Nem voltam kíváncsi a pasi témákra. Talán inkább megkeresem Lilyt.
Meg is találtam nem sokkal később, de nem éppen úgy, ahogy gondoltam. Hanem a mardekárosok körében. Azonnal közelebb siettem.
- Na, mi van sárvérű? Csak nem egyedül vagy? Potter megértette az üzenetet? – kérdezte egy hang. Anya! Kinéztem a páncél mögött és valóban. Eleanor szegezte a pálcáját egyenesen Lilynek. A francba. Nem gondoltam, hogy miattam majd Lilynek esik majd.
- Milyen üzenetet? – kérdezte Lily értetlenül.
- Hogy ne szórakozzatok velem, velünk. Megértette? Vagy mit mondott nektek Potter új ribije? Alyana vagy hogy is hívják…
Nem gondolkoztam. Fogtam a pálcámat és a meglepetés erejével lefegyvereztem őket. Eleanor úgy nézett rám, mintha keresztül akarna égetni a szemeivel.
- Itt is van. Átadtad az üzenetem? – kérdezte számon kérően. Lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de aztán valaki más szólalt meg helyettem.
- Miféle üzenetet? – kérdezte James. Ezek ketten mindenhol ott vannak? A fenébe is. Uralom a helyzetet, nem akartam, hogy rájöjjenek erre a dologra. Nem akartam egy párbajt látni a szüleim között.
- Szóval ez egy nem – állapította meg Eleanor. – Megkértem a minap az új rokonodat, hogy mondja meg nektek, hogy szálljatok le rólunk, legfőképpen rólam.
- Te átkoztad meg? – sziszegte Sirius és James kezében is megremegett a pálca. A francba. A francba. Hogy lehetek ennyire lúzer? Talán hagynom kellett volna, hogy Lily maga oldja meg a helyzetet, James úgyis megmentette volna. Miért is nem mentem tovább? Nem hiányzik ez nekem. Végre volt egy kis nyugalmam, a Tekergők meg fognak ölni…
- Figyelmeztetés volt – vonta meg a vállát Eleanor, de nem őket nézte, hanem engem. Értetlenül. Most először láttam más érzelmet is a szemeiben, nemcsak a tömény gyűlöletet. Nem értette, hogy miért nem árultam el őt. Hogy miért vállaltam a kockázatot, hogy ismét megtámad ő vagy akármelyik más mardekáros.
- Add neki vissza a pálcát, Alyana – szólalt meg James komoran. Nem tetszett a hangja.
- Hagyd abba James, menjünk innen – szólalt meg Lily remegő hangon. Összevissza jártatta a tekintetét köztünk, nem akart párbajt. Talán ő képes megállítani Jamest. Én pedig még csak meg sem szólaltam.
- Hallottad Pottert, kérem a pálcámat. Vagy ez lenne a híres griffendéles bátorság? Védteleneket átkozni?
- Mintha nem érdemelnéd meg – csattant fel Sirius. – Ugyanezt tetted.
- Alyana! – kiáltott rám James hirtelen. Ránéztem. Dühös volt rám, és egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Mindenki biztonságban volt, amíg nem volt pálca, amivel Eleanor támadhat. Addig a Tekergők sem bántják őt és a társait.
De nem volt időm további passzív ellenállásra. James rám szegezte a pálcáját és hátrazuhantam, a pálcák pedig kirepültek a kezemből. Döbbenten figyeltem a jelenetet. Egyedül a saját pálcám maradt a kezemben. Nem reagáltam a további eseményekre. Egyszerűen csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Lilyre néztem, ő könnyes szemmel nézte az eseményeket. Aztán elrohant. James és Sirius pedig kitartóan küldözgették az átkaikat. Varázsolhattam volna védelmet a két oldal közé, de azzal talán minden titkom veszélybe került volna, és a céljaim is. James soha többé nem bízott volna meg bennem. Így fogtam magam, leporoltam a ruhámat, letöröltem a felhorzsolt bőrömet és hátat fordítva indultam el egy teljesen más irányba. Szerencsére sikerült összefutnom Lilyvel.
- Ez nem lehet igaz! Azt hittem, hogy megváltozott. Még egy randira is igent mondtam, iszonyatos hiba volt! – kiabálta a lány elkeseredetten. Szerencsére nem látta, hogy mennyire megviselt engem a párbaj. El volt foglalva a saját bánatával.
- Téged védett, Lily. Ne hibáztasd ezért. Fordított helyzetben már régen megátkozták volna őket, de ők addig nem, amíg védtelenek voltak. Ki tudja, hogy mit tettek volna veled, hogyha egyedül maradsz velük…
- Talán igazad van… mindig túlreagálok mindent – sóhajtotta Lily. – De akkor is leszokhatna erről az állandó párbajmániáról. És veled mi a helyzet, miért nem mondtad el nekünk, hogy Rosier volt?
Megvontam a vállamat és hihető hazugságon gondolkoztam.
- Nem akartam még több konfliktust, azt hittem, hogy abbahagyja majd.
- A mardekárosok nem így gondolkodnak, Aly. Szokj hozzá, itt így mennek a dolgok. Tényleg, nem ma lesz a kviddics válogatás?
- De igen – sóhajtottam. Ezek után semmi kedvem nem volt az egészhez, de szerencsére addig volt még egy-két órám.
- Sok sikert! Biztos nagyon jó leszel. De előtte jobb, ha beszélsz Jamesszel. Itt is jönnek, magatokra hagylak – szólalt meg hirtelen és eltűnt. De igaza volt, James már ott is állt nem sokkal mögöttem.
- Miért védted őket? – kérdezte indulatosan, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Dühített a hangnem.
- Megátkoztál! – kiáltottam felháborodottan. Nem felejtettem el. Korábban sosem bántott, vagy emelt rám kezet. Lehetett bármilyen dühös, sosem pofozott meg. Most pedig ő is megátkozott. Először az anyám, aztán az apám. Tudom, hogy nem összehasonlítható a kettő, mert James nem az életemre tört, de akkor is rosszul esett.
- Mióta vagy jóban a mardekárosokkal? – kérdezte bocsánatkérés helyett.
- Nem vagyok jóban velük. Csak én veletek ellentétben nem mindent párbajozással intézek el. Nem láttam értelmét még több perpatvarnak köztetek.
- Ezt bízd ránk. Majdnem megölt téged, felfogtad? Lilyt is meg akarta átkozni. Azért mert te védted őt. Miattad majdnem megsérült Lily!
- Ó, persze! Mindjárt ennyire össze is függ a kettő! Tudod mit, jegeljük a témát. Lemenjek a válogatásra, vagy bosszúból lelöksz a seprűről?
A düh azonnal felengedett az arcán.
- Te jó ég, dehogy. Miből gondolod?
- Megátkoztál – jegyeztem meg még egyszer sértődötten.
- Elvettem tőled a pálcákat. De oké, akkor bocsánat. Lily nagyon dühös rám?
Nem. De én igen! Most is csak Lily érdekli, mindig csak Lily. Hogy az Istenbe lehet ennyire szerelmes? Az apám vagy te szerencsétlen! Feleségül vettél egy másik nőt!
- Csak dühös volt. Már elintéztem. Nem, az ég szerelmére, ne köszönd meg. De ha még egyszer pálcát emelsz rám, én is küldök rád valamit.
- Ne haragudj, én nem akartam…
- Bocsánatkérés elfogadva – sóhajtottam. Tényleg túlreagáltam. De fogalma sem volt, hogy milyen volt hagyni, hogy a szüleim kárt tegyenek egymásnak. – Megsérült valaki?
- Mi nem, Rosier a gyengélkedőn van, de ne légy ennyire emberbaráti, jól van.
Na, tessék erről beszéltem! Az apám a gyengélkedőre küldte az anyámat, és még csak nem is aggódhattam érte, még csak meg sem látogathattam.
James ezek után egész nap kedves volt velem, Sirius azonban mintha került volna. A kviddicsválogatásra egyedül mentem le, de Lily megígérte, hogy Alice-szel és Melanie-val lemennek egy kicsit később megnézni engem. Nem ragaszkodtam hozzá, de most jól esett volna a támogatás. Görcsben volt az egész testem. Voldemort és Fred arca villódzott a szemem előtt. Olyan sápadt lehettem, akár egy szellem.
- Úristen, jól vagy? – kérdezte Sirius, amikor meglátott a pálya szélén. – Olyan fehér vagy, mint a fal.
Bólintottam.
- Nyugi, menni fog. Már nagyon ügyes vagy. Csak nyugodj meg, messze vagy azoktól a dolgoktól, rendben? Engedd el őket.
- Köszi – sóhajtottam. A szavai megnyugtattak. Megint. Nem is értettem, hogy miért tört rám megint a pánik. Azt hittem, hogy ezen már túl vagyok.
Pár perc múlva James a tömeg elé állt, ugyanis szerintem az egész ház itt sorakozott, kivéve persze Lilyéket, akik ígéretükhöz híven a lelátóról integettek.
- Nos, kezdésként. Az elsőévesek inkább üljenek le nézőnek, a többiek pedig évfolyamonként repüljenek néhány kört. A másodévesek kezdenek.
Már majdnem kinevettem ezt az egyszerű feladatot, de aztán elhallgattam. Ugyanis a fele bagázs még repülni sem tudott. Hamar szelektálódott a tömeg, én is repültem az utasítás szerint. Még a hetedévből is kiesett pár nevető lány, akik végig csak Jamest bámulták.
- Most pedig először a terelők kerülnek sorra – jelentette be James és rákacsintott Siriusra. Nem volt nagy verseny, Sirius egyértelműen a legjobb volt. A másik terelő egy ötödéves lett, de a neveket nem jegyeztem meg. Aztán az őrzők következtek, majd James is megcsillogtatta a fogó tudását. Messze ő volt a legjobb. Gondolom be akarta bizonyítani, hogy okkal van bent a csapatban immár ötödik vagy hatodik éve.
- Most pedig a hajtók következnek – szólalt meg James, én pedig vakon mozogtam. Nem voltam teljesen tudatában a cselekedeteimnek, de egy dolgot biztosan tudtam, hogy a mai nézeteltérésünk ellenére, azt akarom, hogy James büszke legyen rám. Tudom, hogy lehetetlen, mert fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. De látni akartam a szemében, azt, hogy „hú, ez a lány nagyon jól repül”.
Repültem. Könnyedén emelkedtem a levegőbe. Az egyik lány nekem passzolta a kvaffot és pedig a karikákat vettem célba. Könnyedén bedobtam. Egyetlen egyet sem vétettem. Apa megtanított minden trükkre, hogy hogyan lehet tudni, hogy merre készül mozdulni az őrző.
Aztán a következő lány felém dobta az ötödik kvaffot és elkövettem azt a hibát, hogy az arcára néztem. A seprű megremegett alattam. Voldemort hangja tört át a falaimon. A lány, akit néztem, ott volt az emlékeimben. Halálfaló volt. Kegyetlenül nézett rám és megkínzott. Pedig griffendéles volt. Elvesztettem az uralmat magam felett.
- Riana, minden rendben? – kérdezte James valahonnan a fellegen túlról. Ránéztem és magamhoz tértem. Most nem ott voltam, ez a lány még nem halálfaló. Most vettem csak észre, hogy a föld felé repülök, de még az utolsó pillanatban sikerült felfelé húznom a seprűmet, és kilőttem magam a magasba. Valaki sikoltott, aztán néhányan éljeneztek. Mintha valami nagyszerűt tettem volna. Újra megcéloztam a karikákat és ismét belőttem. Amikor földet értem, James megölelt.
- Te teljesen őrült vagy. A meccsen ne hozd rá mindenkire a frászt – korholt meg és idegesen túrt a hajába. Akkor fogtam csak fel, hogy mit mondott.
- A meccsen?
- Viccelsz? Hát persze, hogy bent vagy a csapatban. Mindegyiket bedobtad, eddig te vagy az első, akinek sikerült. Arról nem is beszélve, hogy bámulatosan repültél, és az a mutatvány… hátborzongató, de zseniális volt, ahogy fel tudtad rántani a seprűt. Nem tudom, hogy ki tanított repülni, de jó munkát végzett. Büszke lenne rád – kacsintott rám, aztán tovább állt, hogy megnézze a többieket. A két tavalyi hajtó került be a csapatba ismét.
- Minden rendben? – termett mellettem Sirius azonnal. – Azt hittem, hogy az aszfalton kötsz ki. Nagyon durva volt… és látványos. Híres lettél. Látod, mindenki téged bámul.
- Pedig én csak…
- Megint eszedbe jutott, igaz?
- Igen.
- Ennyi visszaesés teljesen normális. Gyanakodtam volna, ha ilyen rövid idő alatt kinövöd a fóbiádat. De gratulálok. Ügyes voltál – mosolygott rám féloldalasan és együtt hallgattuk a végleges csapat névlistáját és James félóráig ecsetelte a nyerés fontosságát, és hogy heti hányszor és hogyan fogunk edzeni. Úristen, azt sosem említette, hogy ennyire szadista csapatkapitány volt.
De ahogy minden gondolatomat lekötötte a kviddics, végre csak egy lány lehettem. Csak egy lány, aki nem hordozza a vállán a múlt és a jövő több tonnás súlyait…

2012. június 7., csütörtök

9. fejezet: Elpazarolt élet


 Egy kis kitérő fejezet! Egy kis háttértörténet a jövőhöz és néhány információ :)

1993. szeptember
„Apa! Képzeld! Bekerültem a Griffendél csapatába! Pedig másodéveseket ritkán válogatnak be. Persze, kivéve Harryt, aki már elsőévesen bekerült fogónak. Hajtó lettem! El sem hiszem, olyan jó volt repülni, és az edzések is nagyon fantasztikusak. Oliver Wood a csapatkapitány egy kicsit szigorú, de túl lehet élni. És ott van Fred és George is, mint terelők. A többieket még nem ismerem közelebbről. Alig várom az első meccset. Azt hiszem, hogy a Mardekár ellen játszunk, de még nem tudok semmi biztosat. Kicsit félek, az nagyon nagy baj? Mindig azt mondtad, hogy nem kell félnem. Wood szerint egy kicsit veszélyes, de Fred azt mondta, hogy figyel arra, hogy ne találjon el egy gurkó sem. Most ezzel tudom, hogy megnyugtatni akart, de tényleg ilyen veszélyes? Harry is kötött már ki a gyengélkedőn, bár ki ha ő nem? A legparádésabb pózokban kapja el mindig a cikeszt, hála neki tavaly is bajnok lett a Griffendél. Remélem, hogy idén rám is büszke leszel majd, apu. Anya is hajtó volt, igaz? Sosem mesélt az iskolás dolgairól, de mintha azt mondta volna egyszer… Na mindegy, most mennem kell. Harry azt mondta, hogy gyakorol velem még egy kicsit. Remélem, jól vagytok. Harry is üdvözöl titeket! Még mindig semmi javulás a halálfalókkal és Tudjukkivel szemben?”

James Potter mosolyogva olvasta a levelet, bár az utolsó mondat után egy kicsit elkomorodott. Nem, egyáltalán nem javult a helyzet és félt, hogy mikor jut be a gonoszság Roxfort falai közé is. Már csak az maradt az egyetlen biztonságos hely az országban.
- Ki írt? – kérdezte Eleanor a nappaliba lépve.
- Adriana.
- Egyikőjük sem sejt semmit, igaz? – kérdezte végül a nő.
- Mire gondolsz? Hogy elhagyod őket? Nem – felelte James szemrehányóan.
- Nem hagyom el őket, amint hazajönnek, én is itt vagyok. Nem kell megtudniuk. Te is éled az életed és én is.
- Milyen életem?! – csattant fel James keserűen. – Neked köszönhetem, hogy semmim sem maradt.
- Igazságtalan vagy – szegte fel az állát a nő. – Nekem köszönheted, hogy van valamid. Harry és Adriana. Ha én nem lennék, ők sem lennének.
- Vagy talán csak más lenne az anyjuk.
- Ki? Csaknem Evans? Akkor már félárvák lennének, nemde?
- Még holtában is jobb anya lenne nálad. Hova mész? Vissza a régi bandába? Csaknem félsz, hogy mellettem megölnek a halálfalók? Menj csak, sírd magad vissza Evan Rosierhez. Biztos megbocsát az egyetlen szem húgának, amiért egy véráruló felesége lett. Mit mondasz neki, hogy kényszerítettelek? Hogy megzsaroltalak?
- Nem. Az igazat fogom mondani, James. Hogy szerettelek.
- Szerettél? – kérdezte a férfi érzelemmentes hangon. A szemeiben már régen nem tükröződött semmi csak fájdalom és üresség.
- Igen, ahogy mindig is mondtam. De te és a bandád… megaláztatok. Vissza kellett adnom a kölcsönt. Arról nem is beszélve, hogy gyűlöltelek, amiért te azt a sárvérűt hajkurászod és engem észre sem veszel.
- Szerettem Lilyt. Senki mást nem láttam rajta kívül.
- Tudom, talán ez okozta a veszted. Semmit nem vettél észre rajta kívül.
- Mit tudsz erről? – kapta fel a fejét James. – Talán volt hozzá valami közöd neked is?
- Sok minden történt akkoriban, már én sem tudom pontosan, hogy melyik esemény miért történt. Magamnak akartalak igen, talán tettem is valamit ennek érdekében. Számít?
- Igen, rengeteget.
- Tényleg számít, ha azt mondom, hogy én álltam minden mögött?
James úgy nézett az előtte álló asszonyra, mintha most látta volna először. A felesége. Még akkor is, ha mostanában nem volt a legjobb viszony köztük. A vonattámadás óta. De hogy ő tette volna mindezt Roxfortban, amikor még csak egyetlen arc volt a mardekáros tömegből?
- Miért? – kérdezte kiszáradt torokkal. Megátkozhatta volna. Megérdemelte volna, de akkor mit mond a gyerekeinek? Így is látni fogják, hogy valami nagyon megváltozott.
- Nem én tettem, csak kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz. Emlékezz vissza és ha tényleg tudni akarod, akkor ki fogod találni, hogy mi is történt.
- Miért nem mondod el?
- Mert nem tehetem. Része voltam az eseményeknek, de nem a központja. Ezt sose felejtsd el. És azt sem, hogy mindent azért tettem, mert szerettelek. Vagy legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ezért ajánlottam fel később, hogy a feleséged leszek. Neked kellett valaki az aurori tekintély miatt, én pedig kihasználtam az alkalmat. Kétségbeesett voltál.
- Annyira, hogy még erre is képes voltam, igen. Tudod mit? Menj. Nem akarok most ezen rágódni.
- Vigyázz magadra, James. Ne játssz a tűzzel, Harry és Adriana nem élné túl, ha elvesztenének téged. Te vagy a mindenük.
- Te is vigyázz magadra, Eleanor. Ne bízz vakon a halálfalókban.
- Elfelejtetted? Én senkiben sem bízom – kacsintott rá a nő szomorúan és eltűnt a semmiben. James percekig bámulta még azt a pontot, ahol végül semmivé vált. Aztán körbenézett. Minden csendes volt. Egyedül volt. Sosem volt még egyedül, mindig volt valaki körülötte. Eleinte a szülei, aztán a barátai, aztán Eleanor. De egyedül? Egymagában? Még soha nem érezte ennyire magányosnak magát.
Így hát… az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: többet nem vett ki szabadnapot és kihasznált minden túlóra lehetőséget.
Hamarosan már csak a szemei árulkodtak arról, hogy egyszer valamikor ennek az elvakult munkamániás aurornak is voltak érzelmei, aki úgy harcolt a halálfalók ellen, mint akinek semmilyen vesztenivalója nincs.

1993. február

Egy sápadt férfi sétált a hideg, ködös téli utcákon. Szőkés haja ápolatlanul tapadt a homlokához, az arcán pedig egy friss sebhely húzódott. Csak egy dolgot akart, elmenekülni az emberek szeme elől. Tudta, hogy a felesége már minden bizonnyal aggódik érte, de most mégsem volt képes senkit sem látni. Elfogyott a főzete. Remusnak ismét át kellett változnia. Már sokadszorra. Tonks féltette, és kérte, hogy forduljon Dumbledore-hoz, de Remus hajthatatlan volt. Csak Piton tudta elkészíteni a főzetet, de Pitonhoz nem fordulhatott.
Most viszont valami megváltozott. Ez a telihold más volt, mint az eddigiek. Nem érezte magában azt a magányt, amit vérfarkasként felerősítve érzett. Egy hangot is hallott, egy nagyon ismerős hangot. Valaki mellette volt, de az lehetetlen volt.
Ekkor tűnt fel egy másik férfi az utcán. Bicegve közeledett Remushoz, aki megtorpanva kapta elő a pálcáját. Az idegen arcát csuklya takarta el előle, már felkészült egy esetleges halálfaló támadására, amikor meglátta az arcát.
Döbbenten tette vissza a pálcát a zsebébe. Hát mégsem képzelődött! De ez hogy lehetséges? Ennyi év után? Úgy nézte az arcot, mintha csak képzelgés lett volna, ami mindjárt eltűnik.
- James? – kérdezte rekedten.
- Remélem, nem bánod, hogy… csatlakoztam hozzád az éjjel, Remus. Miért nem iszod a főzeted?
Remus megvonta a vállát. – És te mit keresel itt?
- Nem volt dolgom.
- Minden rendben? – kérdezte Remus. Most vette csak észre, hogy régi barátja nincs túl jó formában. Az arcát is sebek borították és olyan… reményvesztettnek tűnt.
- Persze. Gondoltam, beszélgethetnénk. Szóval… hogy s mint?
- Én jól vagyok. A feleségem gyermeket vár.
- Ez csodálatos! – kiáltott fel James mosolyogva. – Ki a szerencsés? Fiú lesz vagy lány?
- Nymphadora Tonks a feleségem. De inkább csak Dora. Ő is a rend tagja, már biztos találkoztál vele. Még nem tudjuk a baba nemét, Dora meglepetést szeretne.
- Gratulálok – felelte James őszinte örömmel.
- És mi van veletek? Eleanorral?
- Már nem vagyunk úgy együtt.
- Erről nem is hallottam, mikor váltatok el?
- Nem váltunk el. Harry és Adriana előtt titokban tartjuk. Együtt töltjük a karácsonyt és a nyári szünetet. Így a legjobb mindenkinek.
- Titkolózni?
- Hallottál mostanában… Siriusról?
Remus keserűen hallgatott el. James megint a legfájóbb témába tenyerelt bele. A nagy Tekergők. Már csak ketten maradtak. Hogyan mondja el Jamesnek, hogy Sirius pár napja meghalt? Hogy teljesen kiszipolyozták a dementorok? Nem érzett elégtételt. Megölte Petert, de akkor is a barátja volt.
- De él, ugye? – kérdezte James végül.
Remus megrázta a fejét, James pedig a következő pillanatban már ott sem volt. De attól kezdve, James minden teliholdkor meglátogatta. Nem beszéltek többet fájdalmas témákról, csak olyan dolgokról, amik felvidíthatták őket ezekben a vészterhes időkben. Remus úgy érezte, hogy legalább egy elvesztett barátot visszakapott, de őt is csak félig. Már nem az volt, aki régen. De ott élt benne a barátja, és ez is több volt annál, amire eddig számíthatott.

 1998
Remus és Dora mit sem sejtve ültek a nappaliban. A kicsi Ted vidáman játszott a játékaival. Már majdnem ötéves volt.
- Mikor jön a keresztapu? – kérdezte angyali mosollyal az arcán. Remus felkapta és megpörgette a levegőben.
- Perceken belül itt lehet. Két hete még azt mondta, hogy ma este beugrik. James megígérte neked, szóval ne aggódj.
- És ha történt valami? – kérdezte Dora idegesen. Már napok óta furcsa dolgok történtek. A Reggeli Próféta elnémult, a rend sem volt már az igazi Dumbledore halála óta. Valami megtört, valami megváltozott. Remus is aggódott, James gyakrabban szokott hírt adni magáról.
- Tudod mit, Dora? Meglátogatom Arthurt néhány percre. Megkérdezem, hogy ő mit tud. Mégis csak a minisztériumban dolgozik. Addig játszatok Teddel. Ha megjönne James, én is mindjárt itt vagyok, rendben?
- Vigyázz magadra – suttogta Dora, majd mosolyogva fordult a fiához.

Remus egyenesen az Odúhoz hoppanált, de mikor odaért, döbbenten állt meg. Az Odú még sosem festett ilyen borzalmasan. Az égen pedig a Sötét Jegy világított.
- Ez nem lehet igaz… - motyogta maga elé. A fenébe is, nem halhat meg mindenki! Szinte berontott a házba, nem védte semmi őket. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban nem halottakat talált a házban. Hanem káoszt. De attól még éltek.
- Mi történt? – kiáltotta. Molly sírva vetette magát a nyakába, és alig akarta elengedni. Remus körbenézett. Mindenki elég megviseltnek tűnt. De mindenki úgy tűnt, mintha élne… kivéve…
- Te jó ég… mi történt Freddel?
- Rendbe jön – szipogta az asszony, holott a fiú eszméletlennek tűnt. Ginny borogatta éppen a homlokát.
Arthur lépett oda hozzá. – Veletek minden rendben?
Remus bólintott. – Igen, csak tudni akartam, hátha van valami hír… de látom… mi a fene történt. Szóljak Jamesnek is, épp őt várjuk…
Molly megint sírva fakadt. Remus most már kijött a béketűrésből. – Mi a fene történt veletek? Miért van fent a Sötét Jegy? Itt voltak a halálfalók, igaz?
Arthur bólintott. – És Tudjukki is itt volt.
- Tudjukki? – sápadt el Remus. – És nem ölt meg senkit?
- Csak Fredet majdnem, de nem ez volt a célja. Remus, kérlek… ülj le.
Remus szó nélkül engedelmeskedett.
- Szörnyű dolog történt. Nem tudjuk, hogy kihez fordulhatnánk. Már nem tudjuk, hogy ki áll mellette és ki áll mellettünk. Tudjukki szörnyű dolgokat mondott és magával hozott valakit. … a foglya volt…
- Kit? Nem értettem a nevet. Tudjukki foglyul ejtett valakit? Szerencsétlen teremtés. Ismerjük?
- Adrianát hozta magával – suttogta Arthur.
- Adrianát? – kiáltott fel Remus elsápadva. – Te jó ég… és mi… mi van vele? És hogyan? És James és Harry?
- James halott, Remus – suttogta Molly rekedten. Remus alól kifutott a világ. Nem az nem lehet igaz! Az utolsó barátja is…
- Mikor? Hogyan?
- Még nem tudjuk, talán egy hete, kettő. Harryt bezáratták az Azkabanba.
- Azkabanba? De miért?
- Tudjukki szerint ő ölte meg Jamest. Vagy rákényszerítette, vagy rákente. Adrianát pedig elrabolta. Ki tudja miket művel szegény lánnyal… alig volt benne élet.
- Meg kell őket mentenünk valahogy. Összeszedem a maradék aurorcsapatot, te pedig gyűjtsd össze azokat, akikben megbízol és… csinálunk valamit. Nem hagyhatjuk, hogy a halálnál is rosszabb sors várjon rájuk… ha Adriana ott marad védtelenül… ki tudja, mit tesznek vele… csak egy lány… egy összetört lány. James már csak értük élt, tennünk kell valamit!

Megjegyzés:
Gondoltam, legalább szegény Fred életét megkímélem. Hogy mi történt pontosan Potteréknél, az majd csak  Adriana emlékeiből fog kiderülni és az is, hogy pontosan hogyan teltek a napjai Voldemort fogságában. És hogy vajon, hogyan találta meg őket Voldemort :)

2012. június 1., péntek

8. fejezet: Igaz barát


1977.
Jól ismertem már a gyengélkedőt, rengetegszer megfordultam ott. Voltam beteg és sokszor voltam látogató. Harry gyakran vonzotta a bajt, főleg a kviddics baleseteket. Amikor elértek a tudatomig az első információk, már azonnal tudtam, hogy hol vagyok. Éreztem a finom gyapjú párnát magam alatt és az összetéveszthetetlen fertőtlenítő szagot.
Csend volt. Egyedül voltam. A nap első sugarai utat törtek az ablakon át, így a napszakot is könnyen megsaccoltam. Csak néhány óráig voltam kiütve. Azt hiszem. Kellett néhány perc, hogy rádöbbenjek, hogy mi is történt velem. Hiszen Roxfortban voltam 1977-ben, itt még nem volt olyan aktív Voldemort, mint a jövőben. Aztán persze eszembe jutott. Az anyám tette. Jobban fájt ez a tudat bármilyen anyai pofonnál. Sosem ütött meg. Megbüntetett néhányszor az igaz és sokat veszekedtünk is, de még soha nem emelt rám kezet, vagy éppen pálcát. Nem haltam meg Voldemort keze által, erre majdnem a saját anyám végzett velem.
És Lily mentett meg. Sokkal inkább illett Jameshez, mint Eleanor, arról nem is beszélve, hogy James imádta őt. Mi van, hogyha ő a boldogsága kulcsa? De vajon, ha ők házasodnak össze megszületünk mi Harryvel? Vagy két teljesen más gyerekük lesz? Nem, hisz itt vagyok. Biztosan megszületünk, maximum vörös hajam lesz vagy zöld szemem. Harrynek egész jól állna a zöld szem. A kék valahogy nem az ő színe.
- Jó reggelt, kedveském – lépett be gyors léptekkel Madam Pomfrey. Nem sokat változott. Ugyanolyan, mint húsz év múlva. – Madam Pomfrey vagyok, a gyengélkedőn vagy. Tudod, hogy mi történt veled?
- Igen – feleltem.
- Az igazgató úr majd szeretne beszélni veled, amint túl vagy a dolgokon. Még a héten látogasd meg. Most fontos dolga van az igazgató úrnak. Nincs az iskolában. De mindenképp el kell mondania neki, hogy ki tette.
- Nem tudom – hazudtam. Nem köphettem be az anyámat. Meg egyébként is, mit értem volna el vele? Csak feldühítettem volna. A mérge eddig legalább nem nekem szólt.
- Majd csak eszébe jut. A barátai nagyon aggódtak magáért. De elküldtem őket pihenni, azt hittem, hogy tovább alszik Miss Porter.
- A barátaim? – kérdeztem értetlenül. Csak Lilyre és Siriusra emlékeztem.
- Miss Evans, Mr. Potter, Mr. Black és Mr. Lupin. Ha ők nincsenek, lett volna még néhány kellemetlen órája. Akárki tette is, ha nem dermeszti meg, akkor már rég halott lenne. A vérzést is megállította az átok, csak ezért nem vérzett el. De holnapig itt marad. A sebét már beforrasztottam, de a vérveszteség miatt pihennie kell.
- Köszönöm – hálálkodtam.
- Ez a dolgom – felelte a javasasszony, majd elment még egy bájitalért. Nem kellett volna. Borzalmas íze volt és azonnal álomba merültem tőle.

Legközelebb veszekedés zajára ébredtem.
- Maradj már veszteg, Potter! Még egy szó és kiátkozlak innen! – sziszegte Lily, bizonyára Jamesnek, de a választ már nem hallottam, mert közben észrevették, hogy figyelem őket.
- Riana! – kiáltott Sirius vigyorogva. – Jó reggelt.
Ha-ha. Már délután is lehetett. Hogy lehet ennyire jó kedve mindig? És hogy lehet, hogy mindig csak a szája mosolyog?
- Sziasztok – köszöntem bágyadtan. Még nem voltam csúcsformában.
- Hogy érzed magad? – kérdezte James aggodalmasan. Ő már nem tűnt olyan vidámnak, de ha jól sejtem ez inkább volt Lily miatt, mint a balesetem miatt.
- Jól vagyok – feleltem őszintén. Csak enyhe sajgást éreztem a vágás helyén, a Madam mindig is remekül értette a dolgát. – Köszönöm a mentőakciót. Különösen neked Lily.
Mind a négyen zavarba jöttek, főleg az említett lány. Egészen fülig vörösödött, felvette a haja színét.
- Nem csináltam semmit – vonta meg a vállát. Nem mondtam erre semmit, mindketten tudtuk, hogy nem így volt.
- Azért köszönöm.
- Ki tette? – kérdezte Sirius komoran. Látszott rajtuk, hogy tényleg jobb, hogyha titokban tartom. Azonnal megátkozták volna.
- Nem tudom, egy mardekáros. Nem emlékszem az arcára – hazudtam könnyedén. Nem hittek nekem.
- Nyugodtan elmondhatod, csak írd le, hogy hogyan nézett ki – mondta Remus, de én megráztam a fejem.
- Tényleg nem emlékszem. Sajnálom. De biztos nem fog többet előfordulni.
- Miért nem védekeztél? – kérdezte James értetlenül. A pálcád még csak nem is volt a kezedben, elő se vetted.
- Váratlanul ért. De békén hagynátok? – csattantam fel ingerülten. Azonnal abbahagyták. A társalgás kicsit nehézkesen indult be újra, de hamar elfelejtették a kirohanásomat. Ez egész jó módszer kikerülni a kérdéseket. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elmentek. Egyedül Sirius maradt pár perccel tovább.
- Holnap szombat – jelentette ki, mintha ez olyan hihetetlen dolog lenne. Felnevettem.
- Igen, és?
- Van egy kis időd? Szeretnék öm, mutatni valamit.
- Mit? – kérdeztem meglepetten és furán megdobbant a szívem. Olyan bizonytalanul nézett rám, ami szokatlannak számított tőle. Volt valami az arcára írva, amit nem tudtam hovatenni.
- Meglepetés. Nem mondom, hogy örülni fogsz neki, de később hálás leszel. Két órakor találkozzunk a klubhelyiségben, oké?
- Lehet, hogy megbánom, de rendben – egyeztem bele. Sirius nem akarna nekem rosszat, mit veszíthetek? Max faképnél hagyom, de ezúttal a kezembe lesz a pálcám. Még a saját anyám sem átkozhat meg még egyszer. Ezúttal nem fogom hagyni.
- Szuper. Ja és csak hogy tudd, pocsékul hazudsz – vigyorgott még rám. – Ha nem tudnám, hogy milyen zűrös életed van, megsértődnék. De ha valakit be akarsz avatni, akkor csak szólj – kacsintott rám, aztán eltűnt az ajtó mögött. Különös módon hirtelen annak örültem volna leginkább, ha visszajön. Csak öm… néhány fontos kérdés megtárgyalása miatt. Természetesen.

Tényleg megbántam, legalábbis először. De előtte nem gondoltam volna, hogy komolyan egy hajmeresztő dolgot talált ki. Meg kellett volna hatódnom, amiért segíteni akar, de amikor találkoztunk a parkban és két seprűt tartott a kezében vigyorogva, akkor leginkább dühös lettem.
- Te normális vagy?! – kiabáltam rá. Néhányan felénk néztek, de nem érdekelt.
- Gyere, menjünk arrébb, nézőközönség nem kell… - ragadta meg a kezem, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyenesen megrémültem.
- Ne érj hozzám, nem megyek veled sehova – sziszegtem ezúttal halkabban. – Tudod, hogy nem repülök.
- Te pedig tudod, hogy ez nem normális. Mindent tudsz a kviddicsről, sőt rajongással beszélsz róla. A hajtó posztra különösen felcsillant a szemed. Nézd, őszinte leszek – túrt idegesen a hajába. – Fogalmam sincs, hogy mit tettek veled. Vagy hogy ki tette és miért. De épp eleget láttam ahhoz, hogy sejtsem, hogy miért nem akarsz róla beszélni. De miért nem adsz egy esélyt annak, hogy segítsek leküzdeni a fóbiádat?
Elgondolkozva hallgattam. Tudtam, hogy igaza volt. Apa szégyellné, hogy nem merek repülni. Elszörnyedne ennek hallatán, mindene volt a kviddics. Nem tehettem meg vele, hogy soha többet nem ülök seprűre. Nem engedhettem meg Voldemortnak, hogy végleg elvegye tőlem.
- Igazad van – suttogtam végül. Meglepetten fogadta a beismerésemet. – Fogoly voltam egy ideig. A repülés nekem azt jelentette, hogy elmentek valakit megölni és engem magukkal vittek, eszközként. Ilyenkor… sok minden történt.
- A halálfalók tették? – kérdezte indulatosan. Nem tudtam olvasni a tekintetében.
Bólintottam. Fél igazság… de mégsem mondhattam el mindent. Aztán úgy tűnt, hogy Sirius összeszedte magát és megköszörülte a torkát.
- Na, már most… először együtt kéne repülnünk. Hogy ne ugorj le, vagy ne menj neki semminek, ha megrémülnél. Alacsonyan fogunk repülni rendben, nem viszlek magasra, csak fokozatosan.
- Rendben – feleltem idegesen. Meg sem próbáltam nyugodtnak látszani, nem ment.
- Hívd magadhoz a seprűt, mondd, hogy „Fel!”. Ahogy a legelején tetted, amikor először repültél.
Azt tettem, amit mondott. Megálltam a seprű mellett és lenéztem rá. Aztán remegve mondtam ki, hogy „Fel”. De a seprű csak átfordult a másik oldalára.
- Gondolj arra, hogy nem az ellenséged. Emlékezz arra, hogy milyen jó volt repülni. A kellemetlen dolgokat felejtsd el. Idézd fel, hogy milyen volt először repülni. Milyen szabad és felemelő érzés volt, ahogy a szél az arcodba csapott és végre szabad voltál, te irányítottad a sorsodat.
- Fel! – mondtam ki ezúttal határozottabban. Követtem minden utasítását. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ötéves önmagam először seprűre pattan. Láttam, ahogy apa büszkén tapsol és mosolyog. Annyira boldog volt abban a pillanatban. Harry is büszke volt rám, még anya is kedvesen mosolygott rám. A kertünkben volt ez. Imádtam, sosem felejtettem el azt a napot.
A seprű a kezembe repült. Megijedtem a sikeremtől és majdnem elejtettem, de aztán erőt vettem magamon. Felültem és hagytam, hogy Sirius elém üljön. Ezúttal még ő irányított, azt mondta. Csak repülés.
Aztán felszállunk, csak egy méter magasra. Még könnyedén leugorhattam volna. Egyből hallottam a halálfalók pajzán nevetését, Voldemort jéghideg hangját… láttam Fred arcát és sok másik áldozatét. Voltak, akiket én öltem meg. Azokat láttam a legélesebben. De még mielőtt sikoltva leugorhattam volna a semmibe Sirius megszorította a kezemet, amivel belékapaszkodtam. Hirtelen eltűntek a halálfalók, eltűnt Voldemort és eltűntek a halottak.
Siriusszal voltam, nem velük. Többé már nem voltam sem fogoly, sem játékszer. Kinyitottam a szemem. Napfény világította meg az arcomat és a szél lágyan lengette meg a hajamat. Minden olyan szépnek tűnt. Aztán lassan emelkedni kezdtünk. Nem sokat, csak még egy métert.
- Minden rendben? – kérdezte Sirius aggodalmas-kedves hangon.
- Azt… azt hiszem – feleltem. Végtelen hálát éreztem. Talán Sirius visszaadhatja nekem egy darabját annak, amit elvesztettem. Hogy lehet ő később egy gyilkos? Hogy kerülhetett ártatlanul a börtönbe? Apa hogy hihette el, hogy képes lenne gyilkosságra, pont ő?
- Mikor folytassuk? – kérdezte Sirius amikor leszálltunk. – Jövő héten lesz a kviddics szezon. Elég sokan fognak repülni errefelé.
- Gondolod, hogy… meggyógyulhatok a jövő hétre? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Tudtam, hogy hajmeresztő ötlet. De aztán eszembe jutott, hogy még egyszer lásson az apám repülni, még ha nem is tudja, hogy ki vagyok. Ő taníthatna újra és talán ha segítenék nekik… azt hiszem, hogy kerestek hajtót a csapatba.
- A jövő hétre? – hápogott Sirius. – Az előbb még repülni sem akartál. Nem mondom, elég jól rendbe szedted magad, de azért… várjunk, azt akarod mondani, hogy te….?
- Tudom, hogy őrültség. Régen hajtó voltam. Az apám imádta, hogy repülök. Olyankor láttam igazán boldognak. Tudom, hogy ez most nem lenne ugyanaz, de… csak el akarom képzelni az érzést, hogy milyen volt, amikor büszke volt rám.
- Egy hét… jézusom… de akkor mindennap repülnöd kell, ugye tudod? Nem lesz egyszerű. Sőt még utána is sokáig próbálnod kell, ha persze James beválogat. Mármint nem azért, mert nem lennél ügyes, fogalmam sincs, hogy hogyan repülsz.
- Kérlek… - vetettem be az utolsó aduászt. A cél azonnali volt.
- Rendben – felelte, mire megöleltem.
- Köszönöm! – hálálkodtam és akkor döbbentem rá, hogy milyen közel is vagyunk egymáshoz. Zavartan léptem hátra. Talán egy kicsit túlzásba estem, de túlságosan szép lett volna, ha sikerül. Hiszen ma nem borultam ki. Csak egy kicsit megrémültem. Egy kis gyakorlással minden fóbia eltüntethető. Csak nem egy hét alatt, az igaz. De mindig is vakmerő voltam, miért tennék most másképp?
- Az adósod vagyok – tettem hozzá, mire elvigyorodott.
- Ne aggódj, be fogom még hajtani – kacsintott rám, aztán felkapta a seprűket és elindultunk a kastély felé. Talán tényleg újra repülhetek. Talán, talán.
De egy másik gondolat is befészkelte magát az agyamba… talán Sirius Blackben igaz barátra leltem, vagy ez valami más? De ha más… akkor mégis mi?