2012. szeptember 18., kedd

14. fejezet: Dumbledore szavai


Nem teljesen voltak összehangolva a mozdulataim, amikor elhagytam az igazgatói irodát. Olyan voltam, mint aki a holdon jár. Rosszul éreztem magam, bűntudatot éreztem. Jogomban állt vajon felfesteni egy ilyen szörnyű jövőképet Dumbledore-nak? Jogomban állt megosztani vele a teljes reménytelenséget?

- Tehát Voldemort még nagyobb hatalmat szerez. Egész Anglia a markába kerül – összegezte a hallottakat a professzor.
- Valami ilyesmi – hebegtem lehajtott fejjel. Amióta itt voltam békében a múltam olyan volt, mint valami álom. Mintha az a sok szörnyűség nem is velem történt volna.
- Nem gondoltam volna, hogy pont Mr. Potter választ egy mardekáros hölgyet – mormogta elgondolkozva. – Ismerem az apádat, Adriana, gyűlöli a mardekárosokat. Vegyük például Perselus Pitont, első óta átkozódnak. De akár az édesanyádról is beszélhetünk, láttam már őket egymás ellen harcolni, a szenvedély legkisebb jelét sem mutatták. Bár Eleanor mindig is rejtvény volt előttem. Nem gondolkoztál azon, hogy miért vette el James Eleanort?
- Fogalmam sincs. Kiskoromban tökéletes család voltunk, olyan volt, mintha tényleg szeretnék egymást. De találkoztam az anyámmal ebben az időben… és nem az volt, akinek megismertem.
- Elárult titeket Voldemortnak.
- Talán nem volt más választása.
- Minden embert a választása határoz meg, tényleg úgy gondolod, hogy nem volt? Bellatrixnak is volt választása, amikor megkínozta a Longbottom házaspárt, vagy amikor megölte Neville-t. Ha hiszed, ha nem, Voldemort Nagyúrnak is volt rengeteg választása. A könnyebbik út gyakran nem a jobbik út.
- Szeretett engem – makacskodtam, de nem tudom miért, magam sem hittem ebben. De nem tudtam elfogadni az árulását. Megbocsátani sem tudtam, soha.
- Ebben egészen biztos vagyok. Különös, hogy Voldemort téged választott és nem Harryt. Nem értem miért, Bellatrix kivételével a legjobb halálfalók férfiak. Az is különös, hogy nem ölte meg őt. Megtehette volna, ahogy az apátokkal is tette. Hogy is mondta? Hogy egyszer hű halálfaló legyen? Voldemort pontosan tudta már akkor, hogy Harryből sosem lesz halálfaló, mégsem ölte meg. Miért?
- Nem tudom – ráztam a fejemet. Sosem gondolkoztam még ezen.
- Mintha viszolygott volna a gondolattól, hogy megölje őt. De leginkább Eleanor az, aki a legrejtélyesebb figura a történetedben. Na és a Tekergők. Valami nagy dolognak kellett történnie, csak valami sötét esemény képes így szétszakítani egy ilyen erős barátságot. Apropó… Tekergők… sejtenek már valamit?
- Nem, egyáltalán nem.

A klubhelyiségben nem sokan lézengtek, azonban egyből kiszúrtam egy magányos alakot, aki a kandalló tüzét bámulta.
- Remus? – szólítottam meg halkan.
Üveges szemmel nézett rám. Bánatosan és lemondóan.
- Miért nézel így rám? – kérdeztem. – Barátok vagyunk. Nem árullak el senkinek… és nem befolyásol semmiben sem az, amit megtudtam.
- Miért? – kérdezte döbbenten. Teljesen biztos volt benne, hogy elítélem. Ugyan, miért ítélnék el én bárkit is.
- Nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink. Nem tehetsz arról, ami lettél, de arra nagyon büszke lehetsz, aki vagy.
- Büszke? – ismételte úgy a szót, mintha most hallaná először.
- Igen, büszke.
- Sirius szerint nem szabadna feltétlenül megbíznunk benned, nagyon megviselte, hogy megtudtad a titkomat. Megint a régi önmaga, éppen egy lányt fűz valahol.
Keserűen nyeltem egyet.
- És James?
- Ő csak vállat vont, azt mondta, hogy nem fogsz beszélni, és hogy nem lesz semmi baj, ha pedig mégis… akkor beszélünk a fejeddel. Tudom, hogy nem tartozik rám, de te tudod a legféltettebb titkomat, hogy kerültél az erdőbe akkor éjjel? Mi történt… a babával? Kié volt?
- Menekültem, fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, ahova. Talán észrevétlenül hoppanáltam.  A baba meghalt, túl gyenge voltam.
- Sajnálom… Nem úgy tűnt, mintha gyászolnád a kicsit.
Lehajtottam a fejem.
- Egy szörnyeteg gyereke volt.
- Sajnálom, nem is sejtettem…
- Mit gondoltál? Hogyha lett volna valami remény arra, hogy a gyerek normális körülmények között nőjön fel normálisan… akkor nem halok bele a fájdalomba?
- Nem gondoltam semmire, én csak… nem értettem. Minden olyan furcsa körülötted.
Hát persze, de akkor sem akartam gondolni arra a dologra, ami kijött belőlem. Még ha nem is lett volna olyan borzalmas, mint az apja, mi várt volna Voldemort gyerekére? Megrázkódtam a gondolatra. Abban a korban kegyetlen halálfaló, ebben a korban gyűlölt számkivetett lett volna. El akartam száműzni Voldemortot messzire az elmémből. De megint kísértett a hideg nyálkás érintése… Mindig előkerült, amikor eszembe jutott az apró lény, aki kilenc hónapig a gyötrelmeimben osztozott.
- És hol voltál eddig? Lily keresett téged.
- Dumbledore professzornál.
- Hogyhogy? Ugye nem keveredtél bajba?
- Nem, dehogy.
- Akkor miért akart beszélni veled?

„- Tudom, hogy nehéz most neked, de egy dolgot ne feledj. Senkinek, ismétlem, senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél. Beláthatatlan következményei lennének, ha a Tekergők megtudnák a jövőt. Ez az információ tönkretenné az életüket.
- Tudom, de bíznak bennem, és én… gyűlölök titkokat őrizni.
- Nem tehetsz mást. Nem tudnák hordozni a terhet…
- Meddig viselhetem mindezt el egyedül?
- Segíteni fogok neked, de ki kell tartanod. Meg kell tudnunk, illetve tudnod, hogy mi ment tönkre édesapád életében. Normális esetben nem helyeselném, hogy megváltoztasd az idő folyamát, de túlságosan tragikus vége lenne Voldemort uralma a világnak.
- Tehát ha megváltozik a jövő, megmentem a világot? – nevettem fel, mintha csak viccelt volna.
- Akár az is lehet. Mindenesetre ismerek valakit, aki kiismeri magát a jóslatok világában. Megkeresem őt, hátha tud nekünk segíteni.
- De hát most is van jóslástan tanár az iskolában…
- Az nem jelenti azt, hogy érdemes adni a próféciáira. Akit felkeresek valójában szélhámos, ő maga sem sejti, hogy milyen adománnyal rendelkezik. Nem emlékszik a jóslataira. Ami pedig a kitartásodat illeti, adok neked egy ajándékot.
Hirtelen kinyitotta a fiókját és egy kopott kis könyvet vett elő. Vöröses színű borítóján aranykövek világítottak.
- Mi ez? – kérdeztem döbbenten. Nem számítottam ajándékra.
- Egy különleges merengő. Ebbe egy varázslattal beleteheted az emlékeidet, és könnyebbé válik a lelked. Eltűnik a szörnyű nyomás a mellkasodból.
- Ilyenkor a családja jár az eszében, igaz? – kérdeztem, nem is gondolván arra, hogy milyen könnyelmű és tapintatlan kérdést teszek fel.
- Honnan tudsz…? – hökkent meg, és megdermedt a keze a levegőben.
- Nem fontos, elnézést, nem akartam… mindegy. Köszönöm szépen – tettem hozzá, mikor a kezembe fogtam a könyvet. Olyan volt, mint egy napló. Mindenemet belehelyezhettem.
- Lezárjuk egy jelszóval. Amikor használni akarod, csak koppints az egyik drágakőre és mond ki magadban a jelszót. Utána pedig tedd a pálcádat a homlokodra és koncentrálj erősen arra az emlékre, amit a merengőbe helyezel. Majd egy ezüst fonál jelenik meg a pálcád végén, azt helyezd a lapok fölé.
- Nem érdemlem meg ezt az ajándékot.
- Szeretnék még kérni tőled valamit.
- Bármit.
- Nem te vagy az egyetlen furcsa új diák az iskolában. Szeptember elsején a Roxfort Expresszen feltűnt egy másik fiú is. A barna hajú fiatalember a Mardekár házat boldogítja.
- Hogy hívják?
- Matt Gasper.
- Ez miért fontos? – kérdeztem értetlenül, a professzor mindig diszkréten kezeli a dolgokat, miért beszél nekem egy másik diákról?
- Mert nagyjából ugyanannyi információt lehet róla tudni, mint rólad. Olyan mintha ő is most kezdené az életét, akárcsak te.
- Gondolja, hogy ő is…? De hát… ez lehetetlen.
- Csak feltételezem. Ezért meséltem neked róla, hogy néha figyelj rá.
- Miért?
- Mert érdekes emberekből áll a baráti köre, és mert a süveg eredetileg a Griffendélbe szerette volna osztani, de ő a mardekárt választotta.
- Kik azok az érdekes emberek?
- Perselus Piton és Eleanor Rosier. A többiek mintha egyáltalán nem érdekelnék…

Visszatértem fejben is a jelenben, még mindig zsongtak a fejemben Dumbledore szavai. Remus viszont értetlenkedve nézett rám, válaszra várva.
- Ja… öö… semmiről, csak megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e. Na és merre vannak a többiek? Siriust már tudom, de a többiek miért nincsenek sehol?
- Hát én téged vártalak, Sirius elfoglalt a dolgaival, Peter és James pedig a könyvtárban.
- James a könyvtárban? – kérdeztem meglepetten. Remus felnevetett.
- Tudom, hogy hihetetlen. Lily segít Féregfarknak a bájitaltan háziban, James pedig csatlakozott hozzájuk, hogy bevágódjon Lilynél. Tudod, az igaz, hogy Lily igent mondott a roxmortsi hétvégére, de addig még van néhány nap és James fél, hogy Lily meggondolja magát. Nagyon beleélte már magát ebbe az igenbe.
- És te kivel mész Roxmortsba? – kérdeztem kedvesen. – Elhívod végre Melanie-t?
- Pszt – szisszent fel rémülten, mintha a szóban forgó lány ott lapulhatott volna valamelyik sarokban. – Nem, dehogyis… Nem tudom, még lehet, hogy nem is megyek.
- Nem mész? De hát…
- Sirius biztos egy lánnyal megy, Peter is elhívott valakit, James pedig Lilyvel.
- Miért nem hívod el végre? – céloztam ismét Melanie-ra.
- Akartam… Már majdnem megkérdeztem, de… hallottam, hogy már elígérkezett valakinek a Hollóhátból.
- Ó, sajnálom.
- Nem meglepő, ő… nagyon szép lány. És mi a helyzet veled? Te kivel mész?
- Nem tudom – feleltem őszintén. Nem is gondolkoztam még ezen, hisz az összes barátomnak randija volt.
- Ha gondolod, leugorhatnánk ketten is. Vétek lenne kihagyni az első roxmortsi hétvégédet. Persze szigorúan haveri alapon – kacsintott rám.
- Rendben, benne vagyok – mosolyogtam hálásan, tényleg semmi kedvem nem volt egyedül menni, vagy a kastélyban maradni.
- Aztán majd csapódunk másokhoz akár, Sirius úgyis hamar megunja a barátnőit – nevetett, de én most nem nevettem vele. Furcsán alakultak a dolgok Sirius köztem, és valahogy kellemetlen érzés volt rá és a nőivel kapcsolatos dolgokra gondolni. Aggasztott az érzés, semmit nem akartam érezni iránta, de mégiscsak ő volt, aki megmentette az életem Eleanor támadása után (na jó főleg Lily, de ő is ott volt), és ő volt az, aki segített leküzdeni egy félelmemet. Akaratlanul is ott volt bennem a csalóka vak remény, hogy lehet ebből valami, de minden ellene szólt. Az egész világ. Más korból származunk, teljesen mások vagyunk, ő senkit nem vesz komolyan, én pedig túl selejtes vagyok hozzá képest. Ráadásul ő az apám legjobb barátja, szinte testvére. Ez olyan, mintha a nagybátyám lenne. Persze nem az, de mégis…
- Hát persze, köszönöm Remus, és tényleg ne haragudj azért, amit tettem. Nem sejtettem, hogy mi folyik itt valójában, és ne aggódj, nem árullak el senkinek.
- Köszönöm, Aly. Bármit is mond Siriust, nagyon jó barát vagy. Ha egyszer te is meg tudsz majd nyílni, akkor mi itt vagyunk.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, ne nézz madárnak – nevetett fel. – Annyi titkod van, mint égen a csillag. De jól tetted, hogy Dumbledore-hoz fordultál, ő mindig segít.
Hát persze…
„Senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél, főleg nem a Tekergőknek…”

2012. szeptember 14., péntek

13. fejezet: Kérdések válaszok nélkül


Nem is emlékeztem, hogy hogyan jutottam vissza a kastélyba, de amikor legközelebb feleszméltem már az ágyamban feküdtem és Sirius szavai zsongtak a fejemben. Nem arról van szó, hogy megsértődtem volna, inkább úgy hatottak rám, mint egyfajta hidegzuhany. Felébredtem egy álomból, amely arról szólt, hogy megváltom a világot. Még csak néhány hete voltam itt, apa csak néhány hónapja találkozott velem, hogyan várhatnám el a bizalmát? Most már láttam magam a szemükkel, én voltam a különös idegen lány, aki annyi mindent képzel magáról, de nem ad semmit a bizalmukért és a barátságukért cserébe. Hisz mit adtam én Jamesnek? Siriusnak vagy Remusnak? Sirius segített nekem leküzdeni a fóbiámat, megmentette Jamesszel és Lilyvel az életem… de mivel háláltam meg? Csendes tervek szövögetésével és azzal, hogy beleavatkoztam az életükbe.
Változtatnom kellett, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy hogyan. Arra is gondoltam, hogy megkeresem Dumbledore professzort, ő talán ismerte a válaszokat. De azóta kerültem őt, amióta csak idekerültem. Eleanor támadása után is megúsztam a vele való találkozást. Az én időmben már nem volt akkora hatalma, de kitartóan szervezte a Voldemort elleni ellenállást, annak ellenére, hogy már túl öreg volt a harchoz. Mégis úgy ismertem meg őt, mint aki mindenre ismeri a megoldást. Különösen Harryt kedvelte, de rám is úgy nézett, mintha különleges lennék.  Aztán meghalt és apából még egy csepp reményt tűnt el.
Másnap reggelre el is határoztam magam. Alvás helyett gondolkodással töltöttem az időmet, jobb ötletnek tűnt, és nem mintha képes lettem volna aludni. Dumbledore elég okos ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Az egyetlen ember, aki talán nem tenne ostobaságot, ha tudná a jövőt. James egész biztosan nem kezelné jól a dolgot, Siriusnak hogyan mondhatnám meg, hogy börtöntöltelékként éri a halál? Már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnom a csevegésre. Vasárnap reggel révén, talán illene várnom estig, addig meg is írhatnám a leckéimet, valamint beszélhetnék Remusszal is.
- Jössz reggelizni? – kérdezte Lily mosolyogva, mielőtt követte volna Alice-t és Melanie-t. Álmosan pislogtam rá, egy pillanatig haboztam, féltem a Tekergőkkel való találkozástól, de aztán bólintottam. Villámgyorsan összekaptam magam és már követtem is.
- Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz – mosolygott rám érdeklődve és mintha tényleg foglalkoztatta volna a hogylétem.
- Persze, minden rendben – feleltem, aztán gyorsan beszélgetni kezdtem vele valami egészen másról, minél hosszabban, hogy addig se kelljen gondolkoznom. A folyosók néptelenebbek voltak, mint eddig bármikor, a diákok többsége átaludta a vasárnap reggelit. Reménykedtem benne, hogy a Tekergők is így tesznek, hiszen nem aludtak egész éjjel.
De nem volt túl nagy szerencsém, ugyanis Sirius már nagyban falatozott, amikor megérkeztünk. Szinte biztos voltam benne, hogy miattam kelt fel, hogy megvédje a titkukat. Remus biztos a gyengélkedőn volt, James és Peter pedig aludt. Vajon, mi lehet Peternek a szerepe a teliholdas éjszakákban? Erre még nem jöttem rá egészen.
- Jó reggelt – köszöntöttem Siriust, mire ő félrenyelte a falatot. Olyan kialvatlanul nézett ki, hogy majdnem felnevettem. Tudom, tudom, ez nem szép tőlem. De megpróbáltam lazábban kezelni a dolgokat. Szúrós tekintettel köszönt vissza, még Lilyvel is barátságosabb volt. Na puff neki, ez egy hosszú beszélgetés lesz.
- Hova sietsz így, Lily? – kérdeztem néhány perccel később, ugyanis az említett lány úgy lapátolta magába a reggelit, mintha az élete múlna rajta.
- Sietnem kell a könyvtárba a bájitaltan miatt. Még neki se kezdtem…
- De hát nem csak a jövő hétre kérte?
- De igen, de jobb, hogyha minél előbb nekiállok. Gyűlölöm az utolsó pillanatokat.
- Hmm – bólogattam, és közben ismét Sirius felé fordultak a gondolataim. Nem is értettem, hogy miért tartom ennyire fontosnak a véleményét. Talán azért, mert az apám barátja volt? Vagy talán azért, mert már az enyém is? Inkább az utóbbira tippeltem volna.
- Beszélhetnénk? – nézett rám komoran Sirius, éppen abban a pillanatban, amikor lenyeltem az utolsó falatomat. Lily már elviharzott, a többi Tekergőnek pedig még mindig nem volt nyoma.
- Persze – feleltem könnyedén és igyekeztem leküzdeni a torkomban növekvő gombócot. Csak némán követtem őt egészen addig, amíg meg nem álltunk egy kihalt folyosón.
- Sajnálom azt, ami történt – sóhajtotta, én pedig meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Bocsánatkérés? Gyorsan folytatta, mielőtt beleélhettem volna magam. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, de nem így kellett volna a fejedhez vágnom. Csak azért kérek bocsánatot, amiért így estem neked. Nagyon dühös voltam, miattad majdnem katasztrófába torkollott az este…
- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem éreztem semmit, ami eléggé ideillő lett volna. – Én nem akartam, én csak aggódtam miattatok.
- Miért? – kérdezte csendesen.
- Mit miért? – kérdeztem értetlenül.
- Miért aggódsz értünk? Miért vagyunk neked annyira fontosak, hogy veszélyeztesd miattunk az életed?
- A barátaim vagytok – feleltem zavartan.
- Megmenteném Jamest, Remust és Petert, akkor is, ha az életem múlna rajta – bólintott Sirius. – De én már hetedik éve ismerem őket, hét éve ők a családom. Te még csak pár hónapja ismersz minket. Szerelmes vagy Jamesbe?
- Tessék? – döbbentem meg.
- Látom, ahogy ránézel – közölte keserűen, valami különös csillogott a tekintetében. – Csodálattal, szeretettel.
- Nem vagyok szerelmes Jamesbe – szólaltam meg halkan. Talán most kellett volna elmondanom neki mindent, de azzal talán a hátralévő éveit is tönkretenném. Nem lehettem ennyire önző. Először Dumbledore-ral kell beszélnem.
- Mindegy, nem kell magyarázkodnod, de csak hogy tudd, James Lilyt szereti és soha nem fog más lányt szeretni. Ismerem őt – tette még hozzá, én pedig keserűen bólintottam. Ezt észrevettem én is.
- Ami pedig Remust illeti… - folytatta tovább idegesen. – Senkinek nem árulhatod el, amit láttál és megtudtál, megértetted?
- Azt hittem, hogy egyértelmű, hogy igen.
- Rajtad képtelenség kiigazodni - vonta meg a vállát. – Egyszer olyan közel vagy hozzánk, mintha közénk tartoznál, egyszer pedig olyan távoli vagy, mint egy idegen.
- Nem azért nem beszélek magamról, mert nem bízom bennetek. Egyszerűen csak… ez sokkal bonyolultabb mindennél, mint amit el tudnál képzelni.
Ezt nem kellett mondanom.
- Talán megpróbálhattad volna, nem vagyok ostoba – sziszegte, majd sértődötten hátat fordított és elvonult az ellenkező irányba. Ezt már megint jól megcsináltam…
Ideje beszélnem a professzorral.

Még aznap délután sort kerítettem rá, szerencsésen elkerültem addig a Tekergőket. Reszketeg léptekkel indultam el az igazgatói iroda irányába. McGalagonytól már korábban elkértem a jelszót, így nem ütköztem semmiféle ellenállásba a kőszörnynél. Ironikusnak tartottam mindig is Dumbledore irodáját, túl mágikusnak hatott. Olyan volt, mint valami mesebeli zug, kőszörnnyel és lángoló főnixmadárral, valamint halott igazgatók portréival.  Mindig is kirázott a hideg, ahogy végignéztem a képeken, most sem történt másképp. Dumbledore az asztala mögött ült, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek azon, hogy csakígy rátörök. Félhold alakú szemüvege felett átható kék tekintettel figyelte, ahogy lassan összeszedem magam. De mire megszólaltam volna, keresztbefonta a kezeit és megelőzött.
- Üdvözlöm, Miss Porter. Miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen, de volt valami furcsa a tekintetében. Mintha gyanakvás csillant volna a szemeiben.
- Elnézést a zavarásért, Dumbledore professzor… Én… csak… nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Önnel.
- Bizonyára most készül magyarázatot adni arra, hogy miért nem lelhető fel magáról semmilyen adat és információ. Ha nem tévedek, persze.
- Lenyomozott engem? – bukott ki belőlem meggondolatlanul. Elszégyelltem magam, de a professzor egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, inkább olyan volt, mint aki nagyon jól mulat.
- Minden roxfortos diákról van egy nyilvántartás. Általában nem ütközök akadályokba. Ilyesmit jelent, hogy születési adatok, szülők neve, stb. Javítson ki, ha tévedek, de hiába néztem utána, olyan, mintha Alyana Porter nem is létezne… senki sem hallott magáról semmit. Legalábbis addig, amíg fel nem tűnt a Potter-birtok határában. Ne haragudj ezért, teljesen rutin dolog, ez amolyan papírmunka. Legalábbis annak indult, de felkeltetted a kíváncsiságomat. Természetesen, ha megosztasz velem némi információt, azok az irodán belül maradnak. Senki nem tudja meg, ha nem akarod.
- Rendben – bólintottam. – Maga szerint megtörténhet-e egy olyan dolog, ami minden természeti és mágikus törvénynek ellent mond? Ami még soha nem volt példa és nem is létezik rá magyarázat?
Dumbledore felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, hogy a kérdéseimmel kissé összezavartam.
- A mágia sok mindenre képes, természetesen léteznek lehetetlen dolgok, de… miről is beszélünk pontosan?
- Adriana Potter az igazi nevem – sóhajtottam.
- Nos, ez megmagyarázza, hogy miért a Potter-birtokon tűnt fel, de akkor a Potter család, hogy hogy nem ismerte fel Önt? És miért kellett nevet változtatnia?
- 1981-ben születtem és James Potter az apám.
A mosoly ezúttal lefagyott a professzor arcáról. Kifejezéstelen arccal nézett rám, mint aki alig hiszi el, amit hall.
- Nos… tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de egyszer csak itt találtam magam a múltban.
- És miért nem keresett lehetőséget arra, hogy azonnal visszatérjen? Miért kezdte meg a tanévet? Miért illeszkedett be az apja barátai közé? – záporoztak a kérdések a professzor szájából.
De aztán megválaszolta a saját kérdését.
- Mi történt magával a saját idejében, hogy vissza se akart menni? – kérdezte csendesen.
- Sok rossz dolog történt abban a korban, azért maradtam, hogy legalább az apám életét helyrehozzam. A hetedévben történt vele valami, ami teljesen megváltoztatta őt és a kapcsolatait. Meg akartam tudni, hogy mi történt és segíteni neki.
- De nem lehet csakúgy megváltoztatni a múltat.
Szomorúan bólintottam.
- Azt hiszem, hogy megkevertem néhány dolgot, és félek, hogy még nagyobb galibát okozom.
- Nem szabad játszani az idővel… Adriana. Belegondoltál már abba, hogy amíg te itt vagy, addig mit gondolnak a saját időben, hová tűntél? Egyáltalán… belegondoltál abba, hogyha megváltoztatod az apád életét, talán te meg sem születsz? Vagy ebben a korban ragadsz örökre, vagy vissza mész és egyszer csak eltűnsz. De az is lehet, hogy abban a pillanatban eltűnsz, amint megváltozik a jövő.
- De ha eltűnök az olyan, mintha meg sem születtem volna…
- Azért mert…
- Tudom, de ha nem születek meg, nem tudok visszajönni, és ha nem tudok visszajönni…
- Nem változtatod meg a jövőt, és mégis megszületsz. Paradoxon. Ezekre a kérdésekre senki nem ismeri a választ. Ezért űzöl veszélyes játékot, nem tudjuk mi fog történni. Az apádat se tenné boldoggá, ha meghalsz az ő boldogságáért.
- És ha már nincs kiért élnem? – kérdeztem csendesen. A keserű emlékek elárasztottak, de nem sírhattam az idős Dumbledore előtt.
- Nem szabadna ilyet kérnem tőled, de mesélnél nekem a jövőről?