2012. április 19., csütörtök

4. fejezet: A nyári égbolt alatt


1980
James Potter egy fűzfa tövében fekve nézte a régi életének romjait. Gyakran ellátogatott a Potter birtokra, és a múlton töprengett. A szüleire is emlékezett ilyenkor, gyászolt. Nem voltak rendes sírkövek, csak emléktáblák, néhány méterre tőle. Nem emlékezett rá, hogy mikor vált azzá az emberré, aki most volt. Nem, még nem a szülei halálakor. Később. Amikor engedett az alkoholnak. Azóta nem ivott. Egy kortyot sem. Sosem bocsátotta meg magának, ami akkor történt.
A csillagokra nézve viszont Sirius jutott eszébe. Aztán Remus. A legjobb barátai, akiket elárult. Félkarúnak érezte magát nélkülük. Mindig ott voltak, amikor szüksége lett volna rájuk. Sosem volt egyedül. Gyermekkorában a szülei, aztán a barátai. A második családja. Lily ügyében is támogatták, amikor rájöttek, hogy komolyan gondolja. Remus sokat segített neki. Sirius pedig… egyszerűen csak beletörődött.
- Mit keresel itt? – hallott egy komor hangot. James felpattant és úgy nézett a sötétben megjelenő alakra.
- Sirius? Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten.
- Komolyan meg kell kérdezned? Itt laktam, ha nem emlékszel. Én is elvesztettem a halálukkal a családomat. Sosem értettem, hogy miért pont őket…
- Egy ártatlant védtek meg – sóhajtotta James, nem akarta kimondani a nevét. – Sajnálom, ami Roxfortban történt.
- Nem tettél ellenem semmit – szólalt meg néhány perces csend után. – Remus is régen megbocsátott, talán már néhány nappal utána.
- Akkor miért?
- Csak magamról beszélhetek. Csalódtam benned, mint emberben, mint barátban, és mint testvérben. Egyszerűen nem voltam többé kíváncsi rád.
- Ennyi? Ennyivel véget vetettél a Tekergőknek?
- Én? Te romboltad szét a Tekergőket, James.
- Emlékszel még, hogy mennyi tervünk volt? – mosolyodott el a szemüveges férfi a távolba révedő tekintettel.
- Nos, egyik sem épp úgy alakult. Bár legalább aurorok vagyunk, nem igaz? Ez is valami. Tényleg hogy vagy, mint családos ember? – kérdezte gúnyosan. James értette a gúnyt, régi barátja pontosan látta, hogy nem boldog.
- Megszületett a fiam. Tegnap éjjel – felelte végül és a szemében most egy kis boldogság csillogott. Már most imádta a fiát. A legszebb kisbaba volt a világon. Igazi kis bajnok lesz belőle, mind a nők, mind a kviddics terén.
- Gratulálok – szólalt meg a másik férfi, ezúttal őszintének tűnt. – Egyébként én még emlékszem. Kint feküdtünk pont ezalatt a fa alatt és terveket szőttünk. Hogy milyen lesz majd egyszer az életünk, amikor végre vége lesz Voldemortnak.
- Hogy mit csinálunk Roxfort után, hősnek képzeltük magunkat. Halhatatlannak és legyőzhetetlennek. Ha már az akkori álmoknál tartunk… hallottál Lily felől? – kérdezte James komoran. Sirius elfordult előle, és úgy kezdett beszélni.
- Nem sok mindent. Gyógyítónak tanul. És ha minden szóbeszéd igaz, akkor túl közeli kapcsolatban áll Pipogyusszal.
- Micsoda? Lily és Pipogyusz? – csattant fel James elkeseredetten.
- Nem tudom, hogy igaz-e. De vegyél vissza, családapa. A feleséged tegnap szült, talán mellette lenne a helyed.
- Egész nap vele voltam, nem értem, hogy…
- Tudom, mire gondolsz, de inkább ne fejezd be. Talán ha nem így állnál hozzá, akkor még mindig minden rendben lenne.
- Te is tudod, hogy nem akartam!
- Talán – felelte a férfi. – De ez már akkor sem volt elég.

1977
- Furcsán viselkedtél az Abszol úton – jegyezte meg James. A Potter birtokon sétálgattunk, többnyire élveztük a nyári meleget és a napsütést. Már egy hete, hogy látogatást tettünk a varázslók híres utcáján, de eddig senki nem hozta szóba, hogy miért voltam olyan távolságtartó és furcsa Lily Evanssal. Nem érthették, így meg sem próbáltam magyarázkodni. Nem ismertem Lilyt, de nem tehettem róla, mégiscsak az apám szerelme volt. Nem tudtam őt egyből megkedvelni. Bűntudatom volt egyébként is. Minden cselekedettemmel és tettemmel az édesanyám sorsával játszottam, valamint az egész családéval. Nem tudtam, hogy mit érzek az anyám iránt. Azok után, amit tett, végképp nem tudtam, hogy hogyan gondoljak rá.
Jamesre néztem, aki a válaszomat várta. Elgondolkozva néztem az arcát. Gyakran tettem. Mindig úgy éreztem, mintha egy bizarr álomba csöppentem volna.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – sóhajtottam végül és úgy tettem, mintha tényleg így lenne. Meglepődött arcot vágtam. Sirius felhorkantott mellettem. Furcsán érintette a Lily Evans téma, amit nem tudtam hova tenni.
- Miért lettél hirtelen olyan távoli vele?
- Kivel? – adtam az ártatlant.
- Hát Lilyvel!
- Nem voltam távoli, tényleg. Csak fáradt voltam, mi ebben olyan furcsa? Sok minden történt velem – dobtam be a kitérő lapot. James egyből elkomorodott. Fogalma sem volt róla, hogy mit tettek velem, mielőtt idekerültem volna, de majdnem meghaltam, és ez neki ebből a szempontból bőven elég volt.
- Igazad van, ne haragudj – szabadkozott. Kínosan kerültük mindannyian a témát, egyikük sem tudta az igazság egy darabját sem, egyedül csak Dorea. De benne bízhattam, nem árulta el, hogy állapotos voltam, aztán pedig… nem, erre jobb, ha nem gondolok.
Nehéz volt úgy tennem a Potter család és a Tekergők előtt mintha minden a legnagyobb rendben volna velem. Igazság szerint ez nem volt éppen igaz, de ehhez komoly színészi tehetség kellett. Nem engedhettem meg még egy olyan esetet, mint a repülés. Éjjelente így is a régi életemben jártam, újra éltem minden percet, amit legszívesebben azonnal elfelejtenék. De amikor felkelt a nap, nekem is fel kellett öltenem az álarcomat. A kérdezősködés végzetes lett volna. A múltba veszélyes belekavarni, de ha még az igazságról is beszélnék, akkor talán tönkretennék mindent. Mit szólnának az igazsághoz? Hogy mindannyian halottak lesznek, kivéve Siriust, aki börtönben ül majd gyilkosságért?
- És hova megyünk most? – kérdeztem inkább. Idegen volt a Tekergőktől ez a nyugalom, de valahogy most egyikük sem volt olyan hiperaktív, mint máskor.
- Megmutatjuk a kedvenc helyünket – mosolygott rám Sirius. Jól esett a mosolya, hiszen az Abszol úti kirándulás után furcsán viselkedett velem.
Egy fához érkeztünk, egy gyönyörű és hatalmas fűzfa elé. Kérdőn néztem a fiúkra, de ők csak nevettek rajtam és eldőltek a fűben. Vonakodva bár, de én is követtem a példájukat.
- Mi folyik itt?
- Amit itt hallani fogsz – kezdte James komolyan.
- Arról senkinek nem beszélhetsz – folytatta Remus.
- Semmilyen körülmények között – fejezte be Sirius.
- Mégis miről? – kérdeztem most már ijedten.
- Ez egy hagyomány. Minden évben ezen a napon idejövünk és megtervezzük, hogy milyen lesz majd a jövőnk, hol leszünk egy év múlva és később – magyarázta meg Remus. Fogadni mertem volna, hogy ez alapból is az ő ötlete volt. James és Sirius túl komolytalan volt ehhez. Nem tudtam elképzelni róluk ezt a szituációt. Apa sosem szerette, ha túlságosan beleéljük magunkat az álmainkba. Talán ezért? Mert nem váltak valóra? Meg akart volna védeni a csalódástól?
- Hű, nem gondoltam volna rólatok – adtam hangot a gondolataimnak.
- Na ezért nem beszélhetsz erről, tönkre menne a hírnevem a roxforti lányok előtt – sóhajtotta Sirius. – Egyébként pedig James szerintem ne mondj semmit. Mindannyian tudjuk, hogy te mit szeretnél egy év múlva, vagy inkább kit.
- Miről beszél? – kérdeztem kíváncsian és az említettre néztem, aki sértődötten nézett a barátjára.
- Gúnyolódj csak, Tappmancs. Ez az utolsó évünk, idén sikerülni fog. Lily Evans eljön velem egy randira és a barátnőm lesz.
- Nem volt oda érted, barátom, még most sem. A cupido csak téged talált el, őt még mindig nem – folytatta Sirius nevetve, de láttam, hogy igazából sajnálja érte Jamest, még ha gúnyolódik is ezen.
- Elég már, akkor kezdem én, aztán Sirius, James, utána pedig Aly.
- Én? – kérdeztem meglepetten.
- Persze – mosolygott rám. – Ha már itt untatunk ezekkel a dolgokkal, akkor te is nyugodtan ránk bízhatod a titkaidat.
Na persze!
- Akkor hölgyeim és uraim, Remus Lupint hallhatják… mit szeretnél egy év múlva, Remus? – bohóckodott Sirius.
- Ha-ha. Gyógyító szeretnék lenni, úgyhogy remélem, hogy jól sikerülnek a RAVASZ vizsgáim és felvesznek gyógyítónak.
- És mi a helyzet a lányokkal? – kérdezte James somolyogva, mintha már sejtett volna valamit, amiről én még nem tudtam. Remus életét egyáltalán nem ismertem, vajon neki teljesült az álma?
- Hát… szeretném, ha Melanie-val… jól alakulnának a dolgok.
- Ki az a Melanie? – kérdeztem közbe.
- Remus már gyermekkora óta szerelmes belé – felelte James. – De még mindig csak barátok, mert Remus nem mer nyitni felé.
- De hát miért?
- Ez bonyolult – motyogta a fiú zavartan, de nem nézett fel. – Te jössz Sirius.
- Lássuk csak… szeretném, ha jó sok barátnőm lenne. Méghozzá csinosak és szexik.
James és Remus nevettek, én is elmosolyodtam, de valahogy én nem találtam annyira viccesnek. Miért vágyik ennyi nőre?
- Komolyan véve a kérdést, auror akarok lenni, megküzdeni a halálfalókkal meg a rokonaimhoz hasonló aljanéppel, és keresztbe tenni Voldemortnak ott, ahol csak lehet.
Kisebb sokkot kaptam a szavai hallatán. Hazudna? De akkor hogy lehet, hogy éppen ő mondja ezt? Ő, aki halálfaló lett a háborúban és megölte egy barátját? Kezdtem komolyan azt hinni, hogy ez egy óriási nagy félreértés. Mármint a bűnössége. Vagy talán félreismerem őt?
- Jó lenne egy saját ház, ahol minden évben tartunk egy csomó hatalmas bulit, rengeteg alkohollal és táncoló csajjal… hmm… még egy kviddicspálya is jól jönne. Tényleg, a háború után pedig kviddicsezhetnénk James. Te lennél a fogó, én pedig a terelő és meghódítanánk a világot. Megnyernénk a következő Világkupa Döntőt és mindenki ismerné a nevünket… Megtaníthatnánk persze a fiaidat is, ők lennének a következő nemzedék.
- Fiaim? Lányt is szeretnék. Lily biztosan szeretne lányt…
- Jézusisten, Ágas… előbb gyertek össze, aztán tervezd meg a családot…
- A jövőről beszélünk, megengedhetem magamnak. Ha már a gyerekeknél tartunk, mi van a tieiddel, Tappmancs? Nem lesz hét gyerekem, azt elfelejtheted. Megállnék a háromnál vagy a négynél.
- Nem hinném, hogy én és a család… valahogy azt nem tudom elképzelni. A megállapodás a te asztalod, meg Holdsápé. Na és Lilynek meséltél már a világmegváltó terveidről? Legyőzni a gonoszt, aztán élni boldogan kis Potter kölykökkel… biztosan csak erre vágyik.
- Előbb vagy utóbb be kell, hogy ismerje – vonta meg a vállát James. – Jó persze, a gyerekek csak vicc volt. Előbb jöjjön el velem egy randira. Lehet, hogy nem is lesz tartós… csak… na mindegy.
- Ha te írnád meg a jövődet, akkor milyenné tennéd? – kérdeztem tőle csendesen. Elszoruló torokkal hallgattam az álmaikat.
- Jó is lenne, ha én írnám. Nos… hát… Lilys részt már hallottad. Hozzá ragaszkodom. Már két éve hajtogatom, hogy egyszer ő lesz a leendő Mrs. James Potter, de egyelőre még nem díjazza az ötletet. Szeretnék egy fiút, talán Harry lenne a neve, meg egy kislányt, aztán talán megint egy fiút. Mindegy a sorrend. Ami a karriert illeti, aurorparancsnok leszek, és egyszer biztosan legyőzzük majd Siriussal Voldemortot. A bulis rész jöhet még Siriustól, azzal a kiegészítéssel, hogy Sirius hozza a kicsi Siriusokat. Unalmas lenne a jövő nélkülük, nem igaz? A kicsi Jameseknek is kell egy kis játéktér.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Sirius durcásan.
- Kell ellenfél is a kviddicsben. Kivel, ha nem a te fiaiddal? Remusé biztos csak olvasni fog. Vagy feltalálni valami különlegeset. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy jó életünk lesz. Hősünk leszünk, gazdagok és szabadok, én Lilyvel, Sirius talán egy sztriptíztáncossal vagy legyen rúdtáncos? Remus valami könyvmollyal, talán éppen Melanie-val… meg a sok-sok kicsi Tekergőkkel.
Egyedül én nem nevettem, nehéz volt visszatartani a könnyeimet.
- Na és te Riana?- kérdezte Sirius.
- Nem tudom, hogy hol leszek egy év múlva – sóhajtottam végül, de nem bírtam tovább. Felpattantam.
- Most mennem kell, fáradt vagyok. Ne haragudjatok! – hadartam és elsiettem a Potter-ház felé, nem törődve a fiúk meglepett kiáltásaival.
Csak mikor már nem láttak, engedtem meg néhány lázadó könnycseppnek, hogy utat törjenek az arcomon. Én már tudtam, hogy a Tekergők álmai sosem fognak teljesülni és ez elkeserített.
Igazságtalan az élet.

2012. április 14., szombat

3. fejezet: Lily


1992

James Potter mosolyogva sétált be a Foltozott üst ajtaján, mellette egy fekete hajú kislány jött szorongva, mögöttük pedig egy elegáns barna hajú nő vezetett kézen fogva egy fekete hajú szemüveges fiúcskát.
Tom, a kocsmáros vidáman intett a családnak, a többi vendég nem méltatta őket figyelemre. James Pottert nem lepte meg, örült, hogy végre nem ismeri fel mindenki. Amíg ő volt az aurorparancsnok, addig lépten-nyomon figyelték minden lépését. De végre nyugodtan végig sétálhatott az utcán a családjával. Viszonylag nyugodtan. Mordon jutott ilyenkor mindig eszébe: Lankadatlan éberség, Potter! Lankadatlan éberség!
A kislányára nézett. Olyan megszeppentnek tűnt, bezzeg máskor… be nem állt a szája. Most pedig mindenkire félve nézett, mintha veszély lesne valahol. James magabiztosan irányította őket egy kőfalhoz.
- És most? – kérdezte türelmetlenül Adriana.
- Adriana, türelem – dorgálta meg az anyja. Nem szerette a lánya nyughatatlan természetét.
James sem válaszolt, helyette inkább a pálcájával a téglára koppintott, mire megmozdultak a kövek és egy út tűnt elő a semmiből. Adriana meglepetten nyitotta tágra sötétbarna szemeit. Harry rengeteget mesélt neki a Roxfortról és az Abszol útról, de máig idegen volt ez számára. Csak mese, ami akkor valósággá vált. Mégis amikor a tizenegy éves Adriana belépett a varázsvilág kapuján, nem éppen az várta, amire számított.
Az Abszol út szinte üres volt, csak néhány ember sétálgatott. A kirakatok fele be volt törve, mindenhol köd és sötétség volt. Még James is felvonta a szemöldökét.
- Múltkor még… - mondta, de aztán inkább elhallgatott. Nem tudta, hogy hogyan fogalmazza meg. James Potter a lányára nézett, aki félősen szorította a kezét. Bármit megadott volna érte, hogy a gyerekei egy Voldemorttól mentes világban nőjenek fel, ha kell meg is halt volna érte.
- Így is jó lesz – mosolygott rá a kislány. James mindig csodálta a lánya feltétlen szeretetét felé. Pedig ha tudná, hogy mennyire megbánta a házasságát. Sose bocsátana meg neki. Ahogy Eleanor és Harry sem.
- Tavaly valahogy többen voltak – tette hozzá Harry is végül, aztán tovább indultak.
- Hova megyünk először, apu? – kérdezte Adriana.
- Szerintem a legjobb lesz, ha a pálcát vesszük meg elsőként. Az a legizgalmasabb – kacsintott a férfi a lányára.
- Mi addig benézünk a könyves boltba Harryvel – szólalt meg Eleanor türelmetlenül. A kicsi Harry elhúzta a száját. Szívesen megnézte volna a húga első varázslatát, de hangosan nem mondott semmit. Követte az anyját és azzal vigasztalta magát, hogy majd ő kiválasztja testvérének a könyveket. Talán nem is muszáj a lista minden pontját követnie, az anyja talán nem venné észre…
- Pedig jó lett volna, ha ők is ott vannak, de legalább nem látják, ha béna leszek…
- Miért lennél béna? – kérdezte James nevetve. Máskor olyan bátor volt a lánya, most pedig megijed az ismeretlentől? Hiszen egész életében varázslók között élt varázsló módjára.
- És miért ilyen kihalt az utca? Mitől félnek az emberek? Akitől ti is? Hallottam, hogy valami halálvalamiket emlegettetek a múltkor, amikor veszekedtetek. Mi történik, apu?
- Halálfalók, kicsim. Ez a nevük. Egy gonosz embert követnek és megölik az embereket, főként azokat, akik nem akarnak beállni közéjük vagy azokat, akiknek varázslók a szüleik.
- De az miért baj? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. Ő is félt korábban, hogy nem lesz benne mágia, az anyja épp elégszer emlegette, hogy mennyire fontos ez, de sosem értette.
- Nem baj, de ezt ők nem értik meg. Na gyere, később mindent elmesélek. Így is későre halasztottam a felvilágosítást.
- Hát eléggé – morogta durcásan a kislány. Zavarta, ha nem tudott valamit. Egész életében zárt falaknak ütközött ezekben a kérdésekben. Jó lett volna végre tudni, hogy mi a probléma az életükben, ami miatt a szülei annyit veszekednek.
Néhány perc múlva apa és lánya megérkeztek Ollivander üzlete elé. Úgy tűnik az öregembert nem támadták a halálfalók, az üveg sértetlennek tűnt.
James maga elé engedve lányát lépett az apró helyiségbe, ahol a falon mindenhol pálcák sorakoztak. Adriana lenyűgözve vette szemügyre őket, de összerezzent, amikor a polcok mögül egy idős úr jelent meg.
- Mr. Potter örvendek – köszönt illedelmesen, majd a szemét a kislányra szegezte. Meglepetten vonta össze a szemöldökét mintha nem értene valamit. Néhány percig csend volt. James nem értette az öreg reakcióját, így inkább nem mondott semmit, megvárta, hogy mit mondd az öreg.
- Hogy hívják a kislányt, Mr. Potter? – kérdezte végül.
- A nevem Adriana – felelte végül a kislány határozottan. Nem tetszett neki Ollivander kérdő tekintete. Nem tudta hova tenni.
- Megesküdtem volna rá, hogy Alyana, de az nem lehet, vagy mégis? – dörmögte még a bajsza alatt, majd munkához látott. A két Potter megpróbálta nem megfejteni a pálcakészítő különös viselkedését.
Amikor végre meglett a pálca, Ollivander búcsúzóul a lányra mosolygott.
- A legközelebbi viszontlátásig.

1977

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. Magamon kívül voltam, mintha nem is én irányítanám a testemet. Csak akkor tudtam megnyugodni végre, amikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A baj azzal volt, hogy nem vártam meg, amíg Sirius lerak, hanem leugrottam. Azt hiszem. Nem sok mindenre emlékszem. Csak a fájdalomra a bokámban. Ez volt az, ami magamhoz térített, na és Sirius arca. Ott lebegett előttem. A vállamat rázta és hozzám beszélt. Egy idő után figyelni kezdtem, és elkezdtem érzékelni a külvilágot.
- Hé, nyugalom. Már vége. Már nem a levegőben vagy, oké? Minden rendben – mondogatott hasonlókat. Nem is a szavai voltak azok, amik megnyugtattak. Hanem a hangja és a szemei.
- Ne haragudj – suttogtam hirtelen és a fejemet a kezembe temettem. Most fogtam csak fel, hogy mit műveltem. Nem volt itt Voldemort, vagy bármelyik halálfalója. Sirius nem tartozott közéjük, legalábbis még biztos nem. Csak én reagáltam túl.
- Mi folyik itt? Hé, Aly jól vagy? – sietett felénk James. Nagyot nyelve néztem fel rá és hiába ellenkeztem egy könnycsepp jelent meg újra a szemem sarkában. – Mit csináltál vele, te barom? – háborgott.
Sirius rám nézett. Hezitált, én pedig hálásan néztem rá. Nem volt semmi szükségem arra, hogy mindenki tudomást szerezzen erről.
- Semmi, jól vagyok. Csak rosszul léptem és meghúztam a bokámat – magyaráztam remegő hangon. Most biztos valami gyenge virágszálnak gondol.
James arcán hitetlenkedés ült, biztos voltam benne, hogy nem hitt nekem. De nem mondott semmit, csak letérdelt elém, rám mosolygott és rászegezte a pálcáját a bokámra. A fájdalom azonnal elmúlt.
- Köszönöm – hálálkodtam, de még mindig egész ízemben remegtem.
- Most visszamegyek, mert megjött Remus, a másik jó barátom. Sirius, megmutatnád neki a birtokot? Anya ragaszkodott hozzá, hogy segítsek kipakolni Remusnak.
- Ő is itt lakik? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, csak egy hétig marad.
- A nagy csapat – vigyorgott Sirius. – Majd meglátod, szörnyűek tudunk lenni együtt. Mi vagyunk a Tekergők. Roxfort legnagyobb bajkeverői.
- Hát igen – nevetett James. – Csak Evans ellenkezik nekem még mindig – húzta el a száját.
- Evans? – kérdeztem kíváncsian. Egyszer már hallottam ezt a nevet, miközben anyáék veszekedtek. Anya azt kérdezte, hogy „még mindig annál az Evansnál tartunk?”.
- Lily Evans – válaszolta James helyett Sirius színpadias hangon. – A legkedvesebb prefektusjelöltje a mi Ágas barátunknak.
- Ágas a becenevem. Sirius Tappmancs, Remus pedig Holdsáp. A negyedik barátunk pedig Peter, azaz Féregfark. Egyébként mondtam már Tappmancs, hogy ne beszélj ilyen hangon Lilyről.
- Na igen. Jó tanács, Riana. Lily szent Jamesnek, amit ő mond az úgy van. Akkor is, ha James egy öntelt egoista barom.
- Hé! – csattant fel James félig felháborodva, félig nevetve. – Na, segítek Holdsápnak, addig mutasd meg neki a birtokot. És viselkedj vele normálisan, ne úgy, ahogy más lányokkal szoktál.
- Ahogy akarja, uram – hajolt meg nevetve Sirius, majd a kezét nyújtotta felém és felhúzott.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte, mikor James már hallótávolságon kívülre került.
Nem feleltem.
- Hidd el, jobb lenne utána. Azt mondtad, hogy repültél már. Tehát nem féltél mindig tőle. Nem hiszem, hogy csakúgy támadt pánikrohamod. Megijesztettél – nézett rám komolyan.
- Sajnálom, nem akartam. De hidd el, hogy semmi…
- A semmiért sikoltoztál és estél önkívületbe? Majd kis híján kitörted a nyakad azzal az ugrással? Szerencse, hogy már úton voltam lefelé.
- Köszönök mindent.
- Egyszer rájövök a titkodra, Riana.
- Sok szerencsét – vigyorogtam vissza rá, de csak tetettem a jókedvemet. – Akkor megmutatod a birtokot?

Nem egészen két óra múlva mentünk vissza a házba. Hihetetlen, hogy milyen gyönyörű ez a birtok. Korábban láttam róla képeket, de élőben sokkal mesésebb volt. Még egy csodás kör alakú tó is volt. Sirius közben egy csomó mindent mesélt. Főleg Roxfortról, és hogy feltétlenül a Griffendélbe kell, hogy kerüljek. Ezen csak mosolyogtam, hiszen griffendéles voltam idáig is. A Roxfortot is ismertem, de hagytam megismerni az ő szemszögéből. Neki mintha többet jelentett volna. A családjáról nem beszélt. Annyit árult el, hogy van egy öccse a Mardekárban. Innen már sejtettem, hogy miről lehet szó. Meg persze a neve is árulkodott. Sok Black nevét hallottam már. Bellatrix neve hírhedt volt az én időmben, és sajnos személyesen is volt hozzá szerencsém. Vajon, még ő is roxfortos? Abból érdekes dolgok lennének.
A házba érve több idegen arc is fogadott. Aztán rájöttem, hogy az idős férfit is láttam már valahol. Egy fényképen. Ő volt a nagypapám. Mosolyogva üdvözölt és bemutatkozott. Illedelmesen viszonoztam, de legbelül régen érzett boldogságot éreztem. Egy kicsit olyan volt, mintha visszakaptam volna a családomat. Aztán az idegen fiú felé fordultam. Aztán őt is felismertem. Egy évig ő volt a sötét varázslatok kivédése tanárom. Furcsa volt őt iskoláskorúnak látni. Apa sosem említette, hogy barátok voltak. Ráadásul ennyire jó barátok. Annyi mindent nem tudtam az apámról!
- Remus Lupin – mutatkozott be.
- Én pedig Alyana Porter – mosolyogtam. – De röviden csak Aly.
- Én csak Rianának hívom- szólt közbe Sirius.
- A Riana tényleg szebb, bocsi – nézett rám szabadkozva, de csak nevetettem.
- Le lettem szavazva, hívjatok, ahogy akartok.
- Győzelem – bokszolt Sirius a levegőbe.
- Minden rendben, Alyana? – kérdezte Mrs. Potter egy kicsit aggódva. Ő volt az egyetlen, aki sejthette, hogy mik történtek velem. Magában talán csak ámult a színészi képességeimen.
- Igen, persze.
- Holnap megmutatjátok neki az Abszol utat, fiúk? Elvesztette a pálcáját, minél előbb be kéne néznie Ollivanderhez.
Ollivander? Te jó ég. Már tudtam, hogy honnan voltam neki olyan ismerős, amikor megkaptam tizenegy évesen az első pálcámat. De akkor apa hogy hogy nem fog emlékezni rám? Egyre inkább összezavarodtam.
- Persze, úgyis be kell szereznünk a tankönyveket.
- Tényleg! Alyana, megjött a leveled, amíg kint voltál neked is.
- A levelem? – kérdeztem döbbenten.
- A Roxfortból.
- De honnan tudta az igazgató, hogy…
- Írtam néhány órája Dumbledore-nak és ő bagoly fordultával már küldte is a leveledet. Fel vagy véve.
Hűha, micsoda szervezés. Hálásan mosolygott Mrs. Potterre.
- Már alig várom.
- Tényleg, szinte semmit nem tudunk rólad – szólalt meg Mr. Potter elgondolkozva.
Nagyot nyelve vettem fel a pókerarcom és elkezdtem hazudni.
- Eddig a Beauxbatonsba jártam, de eddig is Angliában laktam. Godric’s Hollowban. De… egyedül maradtam.
- A halálfalók? – kérdezte együtt érezve.
- Nem – ráztam meg a fejem. Ebben nem volt értelme hazudnom. – Maga Voldemort.
Döbbenten kaptak levegő után.
- Hogyan élted túl? – kérdezte James meglepetten.
- Én megúsztam. Beszélhetnénk másról?  - kérdeztem zavartan, mire Mr. Potter zavartan kezdte kérdezgetni Jamest a mostanában zajlott kviddics meccsekről.

Másnap valóban elvittek az Abszol útra. Teljesen más volt, mint amikor először jártam ott. A három fiúnak be nem állt a szája. Szinte már mindent elmondtak Roxfortról és önmagukról. Fájt arra gondolnom, hogy semmit sem tudtam az apámról. De mikor megpillantottam az Abszol út ismeretlenül ismerős utcáit megtorpantam. Mintha egy másik világban lettem volna, amit még nem tett tönkre teljesen Voldemort. Az utcák zsúfoltig voltak vidáman csacsogó emberekkel, lelkes gyerekekkel. A kirakatokban mindenféle portékák sorakoztak, mindenhol boldogság, mágia és nyugalom honolt. Még egy fagyizót is láttam.
- Nem rossz, mi? – kérdezte James vigyorogva.
- Fogalmad sincs, mennyire hogy nem – válaszoltam. Ha tudná, hogy mi lesz ebből a helyből… bár egy napon látni fogja.
- Mindjárt itt is van Ollivander boltja, ő a legjobb pálcakészítő az egész világon.
- Hallottam már róla – jegyeztem meg, de többet nem fűztem hozzá. Csendben hallgattam a három fiú ökörködését és néha én is velük nevettem. De gondolatban egészen máshol jártam. Jamest néztem, aki hirtelen elkomorodott. A tekintete a távolba meredt, mintha keresne valakit a tömegben. Aztán a szeme felcsillant és olyan lágyan nézett a messzeségbe, mintha megtalálta volna a világ legszebb csodáját. Követtem a tekintetét. Egy vörös hajú lány az állatbolt kirakata előtt, baglyokat nézett. Karcsú alakjával valahogy mégsem tűnt ki a tömegből, nem volt kirívó, nem volt merész. Egy átlagosan széplány volt. Ki lehetett ő?
- Megjöttünk, csak utánad, Riana – nyitotta ki nekem az ajtót Sirius. Mosolyogva megköszöntem, aztán beléptem. Mintha sosem ugrottam volna az időben. Ollivander üzlete éppolyan volt, mint amikor elsőéves koromban először láttam. Az ósdi varázspálcák meseszép fergetege mögül ugyanaz az öreg arc bukkant elő. Egy szemernyit sem tűnt fiatalabbnak, mint az emlékeimben.
Közben a belépést jelző csengő ismét megszólalt. Nem kellett a Tekergők hangja ahhoz, hogy rájöjjek, ő volt az a lány, akit James bámult az imént. Meg kell hagyni gyönyörű arca volt. Zöld szemeivel Jamesre nézett és mintha harag villant volna a tekintetében. Meglepődtem. Most már tényleg érdekelt, hogy ki ő.
- Hé, Evans! Hogy telt a nyár? – kérdezte James hirtelen jött vidámsággal.
A lány meglepődött valamin, mert egy pillanatra elfelejtett válaszolni.
- Nem zaklattál, csak jó lehetett – felelte végül zavartan.
- Szia! Én Alyana vagyok – szólaltam meg és a kezemet nyújtottam. Most először rám nézett és felvonta a szemöldökét.
- Rokonok vagytok? – kérdezte egyből.
Zavartan ráztam meg a fejem.
- Ne haragudj, udvariatlan vagyok. Lily Evans vagyok, a Tekergők évfolyamtársa.
- Mindannyian pálcát szeretnének, hölgyeim? – kérdezte Ollivander. – Magácskára emlékszem, Miss Evans. Csaknem eltörött a pálcája?
- De igen, szeretnék egy újat. De Alyana volt itt előbb.
- Ó, elnézést. Veled még nem találkoztam, Miss…
- Porter. A nevem Alyana Porter – mutatkoztam be mosolyogva, és arra gondoltam, hogy vajon, hogyan jegyezheti meg minden erre tévedő ember nevét, amikor fejbe vágott a felismerés.
Lily Evans.

1989
Alyana izgatottan követette az édesapját a padlásra. A férfi úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a kislányt. A padláson egyenesen egy poros szekrényhez sietett, ahonnan egy dobozt vett elő. Alyana bebújt egy másik szekrény mögé és onnan figyelte, hogy mit csinál az apja. Minden évben ugyanazt a napot töltötte idefent. Tavaly megfogadta, hogy kideríti, hogy miért.
Egyszer csak furcsa hangokat hallott. Alyana eltátotta a száját meglepetésében. Az apja olyan hangokat hallatott, mint aki éppen a könnyeit próbálná visszatartani.
Aztán léptek hangzottak fel. Egy ismerős arc jelent meg. Harry, aki nem is tűnt annyira meglepettnek.
- Kinek a képét nézed? – kérdezte kíváncsian.
- Harry? Mit keresel itt?
- Ki az a lány?
- A neve Lily Evans – sóhajtotta James Potter szomorkás hangon. – Nem szép dolog neked mondani, fiam, de szerettem őt.
- És mi történt?
- Meghalt. Öt évvel ezelőtt ezen a napon.
- Sajnálom, apu – mondta Harry halkan és megölelte az apját. A válláig sem ért fel, így elég érdekesre sikeredett az ölelés, de a célt elérte. James mosolyogva ölelte vissza.
- Én nem fogok meghalni, oké? Miattam sosem kell majd sírnod – mondta Harry felvidításképp. – Egyikünk sem hal meg. Sokáig fogunk élni mind a négyen.
- Egészen biztosan így lesz – nevetett James.

1977
Zaklatottan próbáltam kizárni a külvilágot. Már tudtam, hogy miért nem volt apa soha sem boldog. Itt állt előttem a lány, akibe végig szerelmes volt. Láttam a szemében a leplezetlen csodálatot, de nem ez vágott fejbe igazán. Hanem az, hogy az apám egyetlen pillanatig sem szerette az anyámat. Nem használtam soha a teljes nevemet, ami ugyanis Adriana Lily Potter volt. A középső nevemet az apám szerelméről kaptam. 

2012. április 10., kedd

2. fejezet: A támadás


1980

- Segítség, halálfalók! – sikított fel hirtelen valaki. A vendégsereg döbbenten kapta fel a fejét. James újdonsült feleségére nézett, aki hófehérre sápadt és megremegtek az ajkai.
- James… - nyögte rémülten. Az említett gyorsan magához vonta az asszonyt és előkapta a pálcáját. Még jó, hogy a ceremónia közben is a keze ügyében volt. A tömeg hamar feloszlott, a legtöbben azonnal elhoppanáltak. A következő pillanatban berobbant az üvegajtó és fekete csuklyás, álarcos alakok rontottak be furcsa szavakat mormolva.
- Eleanor, menj! Hoppanálj! – nézett James a nő szemébe, aki könnyes szemmel bólintott.
- Gyere velem.
- Segítenem kell.
- Vigyázz magadra, szeretlek! – suttogta az asszony és mire James egyetlen pislantott eltűnt a semmiben. Megrázta a fejét, majd a harc közepébe vetette magát.
Az átkok úgy cikáztak a levegőben, mint a viharban a villámok. Csak az aurorok maradtak, mindössze egy maroknyian. Voldemort csatlósai többségben voltak. Frank Longbottomon is felülkerekedtek, csak James Potter átka akadályozta meg, hogy a gyilkos átok rajta szelje áldozatát. De szerencsére hamar megérkezett az erősítés.
James már alig állt a lábán. Jó néhány átkot kapott, talán itt lenne az ideje, hogy elmeneküljön. De nem hagyhatta itt Franket, aki eszméletlenül feküdt a fal mellett. Elvinni pedig lehetetlen volt. Ha megpróbálná, útközben ketten ölnék meg egyszerre.  Már majdnem alulmaradt, amikor két halálfaló kelt harcba vele egyszerre, de hirtelen mindkét csuklyás a földre zuhant.
Megérkezett az erősítés. Valaki biztos értesítette a rendet. James magában hálát adott Merlinnek.
James szemüvegét is elvesztette valahol, így homályosan látott, de mégis annyira valóságosnak tűnt a tőle néhány méterre álló két alak. De miért segítettek volna neki? Pedig tényleg ők voltak azok.
- Egyben vagy, James? – kérdezte Remus és aggódva nézett rá.
A férfi bólintott.
- Ne aggódj, Remus, Potter boldogul magától is – jegyezte meg egy gúnyos hang. Sirius Black volt az. Semmit sem változott. Az ő szemeiben is felvillant nemrég az aggodalom, de ezt immár jócskán elrejtette. Hidegen és gúnyosan meredt egykori legjobb barátjára, majd hátat fordítva neki támadni kezdte a megmaradt halálfalókat.
A rend segítségével a harc eldöntött volt. A csuklyások esélyei egyre inkább csökkentek, majd gyorsan eltűntek a semmiben. A hirtelen megjelenő gyógyítók pedig kezelésbe vették a sérülteket.
- Köszönöm – nézett James a barátaira. Remus mintha nem tűnt volna olyan ellenségesnek, a férfi erre alapozott. Ismerte Siriust, hogy milyen makacs volt. De tényleg megéri mindez néhány régi sérelem miatt? Hisz ők voltak a Tekergők! Bár ne úgy alakult volna a hetedik év… bár visszamehetett volna az időben. De ez lehetetlen volt.
- Nem felejthetnénk el, ami történt?
- Nem – felelte Sirius konok hangon, majd végül gúnyosan hozzátette. – Sok boldogságot a feleségeddel. Több szerencsét, mint ami nekem járt. Hála neked, Potter! Szóval nem, nem felejthetnénk el. Egyik dolgot sem. – tette még hozzá, majd fogta magát és eltűnt a semmiben.
Remus szomorúan nézett rá. Mindig is ő volt közülük a kedvesebb. De James látta a szemén, hogy még ő sem tudott neki megbocsátani. Túl sok mindent tett a múltban, amit túl késő volt jóvátenni.

1977 Aly szemszöge

- Nem tudom, mire gondolsz, azt hiszem, hogy a fekete haj és a barna szem egyébként is elég gyakori…
- Ennél többről beszélek, ezt te is tudod – nézett rám mélyreható égkék pillantással és egy pillanatig elbizonytalanodtam. Volt a srácban valami, ami megfogott. Próbáltam arra gondolni, hogy ő egy gyilkos, de nem igazán sikerült.
- Nem igazán.
- Tappmancs, hagyd már szegényt – vette át a szót James mosolyogva, majd felém fordult. Most valami egészen mástól dobbant meg a szívem. – Tetszett, ahogy repültünk?
- Igen – feleltem, de a hangom kicsit rekedtesre sikerült. Nem tudtam eléggé uralkodni az érzelmeimen. Túl sok volt ez nekem. A múlt… aztán a Potter család az élő apámmal. Vettem egy nagy levegőt és igyekeztem természetesen viselkedni.
- Siriussal pedig ne foglalkozz, néha elég tahón tud viselkedni – szólalt meg ismét, mire Black dühösen felmorgott.
- Kössz, Ágas. Bocs amiért kérdezősködtem, Riana.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Hogy hívott? Egyedül Harry hívott így. Honnan tudta Sirius…?
- Nem szeretek tévedni, ezért így foglak hívni. Riana, az Adriana névből.
- Maradhatnánk inkább az Alynál – ellenkeztem a torkomban dobogó szívvel, de nem hatottam meg. – Szeretsz repülni?
- Nem – feleltem egy perc habozás után. Már nem. De ezt nem tettem hozzá.
- Neem? – kérdezte döbbenten. James közben elköszönt és elindult befelé a házba. – Tudod, mi az a kviddics, ugye?
Úgy nézett rám, mintha egyenesen az űrből pottyantam volna ide elé. Nem tudtam mit feleljek. Régen szerettem repülni. Én voltam a Griffendél hajtója, Harry pedig a fogó. Nem voltam olyan tehetséges, mint ő, de imádtam. Apa rám is büszke volt ilyenkor. Másodéves voltam, amikor bekerültem. Apát nem is érhette nagyobb öröm, mindkét gyereke bekerült a csapatba és minden évben megnyertük a házkupát.
- Igen, tudom. Minek nézel engem? – kérdeztem nevetve. Már egyévesen is tudtam mi az. Az első szülinapi ajándékom egy seprű volt. – Tizenhat éve tudok bánni a seprűvel.
- Hát akkor mit szólnál egy játékhoz? Ha tényleg tudsz repülni…
- Most? Itt? – kérdeztem rémülten. Az arcom bizonyára hófehér lett, a kezem pedig megremegett. Nem vette észre, csak nézett rám magabiztos mosollyal. Bizonyítani akart nekem. Én voltam az idegen lány az erdőből, akin nem tudott kiigazodni. Nem aléltam el a látványától. – Még lábadozom.
- Nem úgy tűnik, mintha bármi bajod lenne. Csaknem félsz? – kérdezte és közben egyre jobban szórakozott. Azt hitte, hogy lódítottam az előbb. Pedig nem. Tényleg így volt. Mégis ha a repülésre gondoltam… kivert a hideg verejték.
- Nem, dehogy – hazudtam. A kezében tartott seprűre néztem és igyekeztem nem gondolni az emlékeimre.
Sirius elgondolkozva nézett rám. Mintha tervezne valamit… belegondolni sem volt időm, amikor hirtelen felpattant a seprűjére és elrepült vele.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem mintha tőle féltem volna. Tudtam, hogy egy gyilkos, de valahol legbelül nem hittem el ugyanezt. Elindultam visszafelé a házba, de egyik pillanatról a másikra a levegőben találtam magam. Két erős kar kulcsolódott a derekamra és magához húzott. A levegőbe emelkedtünk, a lábam talaj nélkül kalimpált a levegőben. Egy pillanatig kellemes érzés volt, ahogy a karjai átölelnek, aztán körülnéztem. Láttam a fákat, a hatalmas birtokot, és éreztem, ahogy a levegő az arcomba csap.
A pánik alattomosan kúszott fel egészen a torkomig. Sirius nevetett, egészen addig, amíg nem kezdtem el sikoltozni.
- Riana? – kérdezte ijedten, de nem tudtam megnyugodni.

1998

Amikor belépett a cellámba, rettegve hátráltam a sarokba, bár tudtam, hogy édes mindegy, hogy merre menekülök. Egy hete voltam fogoly. Harryt pedig már elítélték, nem tehettem semmit. Ez volt a cél, kezdetben ezért hoztak magukkal. Voldemort egyenesen rám nézett. Soha nem láttam még ennyire ronda arcot. Nem volt orra, sosem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. A bőre, ha még bőrnek lehet nevezni, fehér volt, mint a frissen meszelt fal. A szemei… nem volt bennük érzelem, csak a színtiszta kegyetlenség. Bátor lánynak tartottam magam, de ez a hét… örökre megtanított félni.
- Üdv ismét, Adriana. Állj fel – parancsolta, de nem akartam engedelmeskedni. Először. Aztán felrémlett a cruciatus emléke, és megtettem, amit kér. Ez még nem olyan szörnyű. Ebbe még nem halt bele senki.
Még egy alak jelent meg. Malfoy talán, ismertem a fiát, Dracót. Tudtam, hogy a család romlott, de ennyire? Bár az is lehet, hogy csak félnek. Korábban tényleg ezt hittem, de a szőke férfi arcán most boldogság volt.
- Lucius, hozd magaddal a lányt. Ő fogja megtenni.
A férfi szemöldöke ráncba szaladt, egy pillanatra elkomorodott. Megtenni? Mit kéne megtennem? A torkomban dobogó szívvel néztem, ahogy közeledik. Egy seprű volt a kezében. Mit akar tőlem? Voldemort eltűnt. Hová visznek? Nem volt több időm gondolkozni, Malfoy felkapott és a következő pillanatban már repültem.
Imádtam repülni. De akkor olyan félelmet éreztem, amit még soha. Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy vajon, megölnek-e azonnal, vagy olyat kell tennem, amit a családom soha nem bocsátana meg.
Sokáig repültünk. Nem sikítottam többé. Úgysem hallana meg senki, és ha mégis… csak veszélybe sodornám azt az embert. Apa már megmentett volna. Harryvel már rég kiszabadítottak volna. De egyikükre sem számíthattam többé.
Kinyitottam a szemem. Életemben először rosszul lettem a magasságtól. Nem értettem, bár talán éreztem előre, hogy mi fog következni. Még akkor sem sejtettem igazán, amikor megláttam egy ismerős ház körvonalait. Nem akartam elhinni, mégis mit keresünk itt? Miért hoznak ide? A ház éppolyan barátságos volt, mint máskor. Mások talán nem a szép jelzőt használták volna rá, de én nagyon megszerettem itt. Arthur Weasley jóban volt az apámmal, így sokat voltam itt. A legkisebb fiúk, Ron, Harry legjobb barátja volt. Én pedig a lányukkal Ginnyvel barátkoztam össze, egy évfolyamba jártunk. És ott volt Fred… egy barát, akit évek óta rajongással szerettem. Neki túl fiatal voltam, de nem is sejtette, hogy mennyire szerelmes voltam belé.
Sírni kezdtem. Nem érdekelt többé a hideg sem. Nem így akartam visszatérni ide. Mégis mit terveznek velük? Velem? Hirtelen fények villantak, Voldemort néhány perc alatt megsemmisítette a védelmet. Hisz a titokgazda halott volt. De tudniuk kellett, hogy apa… meghalt, miért nem menekültek el?
Megfordult körülöttem a világ, amikor leszálltunk, Malfoy egyetlen lendülettel a hátára dobott. Hallottam nevetni. Már értettem a jókedvét, gyűlölte a Weasley családot.
Több halálfaló is velünk volt, de egyedül Lucius nem takarta el az arcát. Voldemort egy pillanat alatt berobbantotta az ajtót és várt. Valaki felsikoltott. Aztán megjelent Mr. Weasley és az idősebb fiai. Bill, Charlie, Percy, George… és Fred. Aztán végül Ron. Bár őt szerintem Mrs. Weasley próbálta visszatartani, de ő bizonyára el volt foglalva Ginny védelmével.
- No lám… no lám… a Weasley család – szólalt meg Voldemort gúnyos fennhangon. Még nem láttam az eseményeket, Malfoy szorosan tartott. Egyik kezével pedig undorítóan simogatott. De nem szóltam. Szégyelltem magam. Még nem vettek észre, de már csak idő kérdése volt. Szégyelltem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy a halálfalók oldalán álltam, még ha nem is teljesen így volt. Velük jöttem. Számomra ez már bűn volt, még ha hoztak is.
- Mit akar tőlünk? – kérdezte Arthur szorongva. Próbált magabiztosnak tűnni, de ő is tudta, hogy esélyük sincs Voldemorttal szemben. Senki nem élte még túl a támadását.
- Csak a szokásosat. Toborozni jöttem. Kár lenni veszni hagyni az értékes véretek. Hagyjatok fel fajtánk megszégyenítésével és álljatok be közénk. Akkor megkímélem az életeteket.
- Inkább a halál – jelentette ki Mr. Weasley.
- Ebben az esetben az is meglesz. De nem fogom megkönnyíteni a dolgotokat. Nem a szokásos szabály szerint játszunk. Malfoy, dobd elém a lányt – utasította a szőke férfit ridegen és egyszer csak repültem… és zuhantam, majd csapódtam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Arccal előre estem, így még nem ismertek fel. Könnyek szöktek a szemembe a fájdalomtól.
- Fordulj meg – hallottam Voldemort utasítását. Engedelmeskedtem. A szégyen az arcomra égett. Behunytam a szemem, nem mertem rájuk nézni. Nem mertem elárulni, hogy vége a Potter családnak. Ahogy mindjárt nekik is.
- Jézusom…
- Adriana!
- Te jó ég! Mit tett vele?
- Adriana! Adriana!
Hallottam a kiáltásokat. Nem akartam rájuk nézni, nem tudtam volna. Velük vajon hogy tervezi Voldemort?
- Engedjétek el a fiamat! – kiáltotta Arthur hirtelen és elkezdődött a harc. Rémülten nyitottam ki a szemem. Az egyik csuklyás elkapta Fredet és egy pálcát szegezett rá.
- Elég! Még egy átok és megölöm a fiút!
A csata azonnal elhalt. Ott álltak mind félve és dühösen. Megláttam Mrs. Weasleyt is a háttérben zokogva.
Fred engem nézett és összekapcsolódott a tekintetünk. Aggódott értem, pedig maga miatt kellett volna. Ő nem volt szerelmes belém, de olyanok voltunk, mint két testvér. Jóban és rosszban.
- Adriana, kedvesem – sziszegte Voldemort, Malfoy pedig mellettem termett és talpra állított. Majd a kezembe nyomott egy pálcát. – Jobb, ha semmi meggondolatlannal nem próbálkozol. Megmondom, mit fogsz tenni. Elég jól ismered a főbejáró átkokat, ha nem tévedek. Legalábbis az egyik oldalról. Itt az ideje, hogy használd is.
- Nem.
- Ha megkínzod a fiút, a többi életben marad. Mit választasz? Melyiküket öljem meg előbb? Az ikertestvérét? Az apját? Az egyik bátyját? Vagy az öccsét, anyját vagy a húgát? A te kezedben van a sorsuk Adriana. A bátyád Harry rosszul döntött, te is követed őt? Ő ellenállt nekem, és látod hol végezte?
- Mi történt Harryvel? – sikította egy lányhang. Mrs. Weasley nem bírta többé megfékezni Ginnyt. Hisz Harry barátnője volt. – Mit tett vele?
- Bátor a kishölgy. Tisztelem a bátorságot, de nincs idő a kérdésekre. Harry Potter gyilkosságért ül az Azkabanban. Jól hallotta Miss Weasley. Harry Potter gyilkos lett.
- Nem – rázta meg a fejét, én pedig dühös lettem.
- A bátyám nem gyilkos – sikítottam hangosan. Mindenki elcsendesedett.
- Adriana… - suttogta Fred, talán attól félt, hogy megtébolyodtam? Nem, dehogy! Csak elegem volt. Gyászolnom kellett volna, de már egy hete ezt hallgattam.
- Megölte az apját, James Pottert – folytatta Voldemort a tekintetét rám szegezve. Senki nem akarta elhinni. Nem is volt igaz.
- Maga utolsó féreg! Maga ölte meg az apámat! – kiabáltam és a kapott pálcámat egyenesen rá szegeztem.
- Ad…adava… ke…kedavra – kiabáltam elszántan, de nem voltam elég ehhez. A zöld fény még a levegőben elenyészett. A halálfalók nevettek.
- Majdnem. Na látod, pont ezt várom el tőled. Most pedig szegezd a vörösre a pálcát és mondd szépen: crucio…
- Nem.
- Játszhatunk így is. Imperio! – szegezte nekem és a gondolatok elkezdtek kicsúszni a kezeim közül. Nemsokára már lebegtem. Olyan kellemes volt nem gondolni semmire. Elmosolyodtam.
- Kínozd meg Fred-et – sugallta egy hang. Fred felé fordultam. Egy furcsa függöny mögül láttam az arcát. Mozogtak az ajkai. Beszélt. Nem hallottam. Két méterrel a föld felett jártam. Rászegeztem a pálcát. Mit is kéne tennem?
- Kínozd meg…
Kínozni? Crucio… csak ki kell mondanom. Nem akartam. Az fáj! Emlékeztem rá, hogy mennyire. Kit kell megkínoznom? Ránéztem. Hiszen… őt ismertem. A neve Fred. Szerettem is. Akkor miért bántsam?
- Kínozd meg…
- Cru… cru… - dadogtam. Miért kell megtennem? És ha nem akarok neki fájdalmat okozni?
Közelebb léptem volna, de valami belső tiltakozás nem engedett. Így a lábam összerogyott alattam. Nem tudott egyszerre engedelmeskedni két utasításnak.
- Crucio! – mondta valaki helyettem. A kín megint engem talált meg. A testem ívbe feszült, a szemgolyóm őrülten forgott, az agyam darabokra robbant, a kezem leszakadt… és egyszer csak vége lett. És még mindig megvolt mindenem. A köd nem szállt fel. A hang tovább beszélt a fejemben.
- Ha kell addig kínozlak, amíg meg nem őrülsz. Most pedig kínozd meg a vöröst, vagy megölöm őt.
Megöli? Az rosszabb, mint amit nekem kell tennem. Remegő kézzel újra felemeltem a pálcát. Két kézzel kellett tartanom, hogy el ne ejtsem.
- Crucio! – kiáltottam reszketegen. Győzött. Engedelmeskedtem. Nem éreztem erőt a tiltakozásra. Az átok nem volt elég erős. Fred éppen csak megremegett.
- Még egyszer!
Erőszakosan képek tódultak az elmémbe. Fred ahogy egy másik nőt ölel, Fred amikor megcsókolja Angelinát… Fred ahogy keresztülnéz rajtam… Fred… Fred… Fred, ahogy közli, hogy milyen jó barát vagyok. Fred, ahogy észre sem veszi: én is nő vagyok.
Hörgésszerűen tört elő a torkomból az egyetlen szó, amit mondanom kellett. Ezúttal komolyan gondoltam.
- Crucio! – üvöltöttem és láttam, ahogy a fiú arca eltorzul a szenvedéstől. Remegni kezdtem. Fred nem kiáltott. Csendben tűrte.
A köd feloszlott és elborzadtam magamtól. Amit tettem. Sírva fakadtam. A kínzás megszűnt. Fred kinyitotta a szemét. Nem gyűlölettel nézett rám, de én gyűlöltem magamat.
- Lám csak, mire képes a reménytelen szerelem. Ugye fiú, nem is sejtetted, hogy Adriana milyen ostobán és rendületlenül szerelmes beléd? – nevetett Voldemort. Fred megdermedt, majd döbbenten nézett rám. Nem így terveztem a nagy vallomást.
- Már mindegy, fiú. Na már most… Ezúttal megmenekültök. Most csak ezért jöttem. De legközelebb mindannyian meghaltok. Freddel fogom kezdeni.
- Aly… - rohant hozzám Fred szédelegve. Átölelt. Még mindig sírtam, de nem néztem a szemébe. Most már tudta, tudta, hogy mit éreztem annyi éven át. – Sajnálom. Ne aggódj, rendben leszel… meggyógyítunk.
Fred hirtelen a levegőbe emelkedett és nagyot nyekkenve zuhant a falnak, majd eszméletlenül rogyott össze.
- Neem – hörögtem. Meghalt?
- Eggyel kevesebb – kommentálta Voldemort, majd intett Luciusnak, aki megint megragadott. Repültünk ismét. Ezentúl ha seprűn ültem azt jelentette, hogy vagy meg kell kínoznom vagy meg kell ölnöm valakit. De annyi biztos volt, hogy rengeteg halált kellett végig néznem. A halál onnantól ott lebegett a szemem előtt.

2012. április 8., vasárnap

1. fejezet: Találkozások


1980

James Potter idegesen igazgatta a nyakkendőjét a tükörben. Nem éppen így képzelte el ezt a napot. Úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Egyedül. Valahol nagyon elrontotta ezt az egészet.
- Ideje lejönnöd, James – lépett be az ajtón Frank Longbottom. – Gondoltam, mint a tanúd, szólnom kéne, hogy itt vannak már a vendégek.
- Kössz, Frank – mosolygott rá James, és megpróbált vidámnak tűnni. Még ha nem is volt az. Bárcsak még mindig az a komolytalan nagyképű vidám alak lenne, aki régen!
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte végül a barátja.
- Mire gondolsz? – húzta össze a szemét a kérdezett. Persze, azonnal tudta, hogy mire kíváncsi, de minél később kell válaszolnia erre a kérdésre, annál jobb.
- Még mindig Lilyt szereted. Akkor meg minek veszed el Eleanort? Tudom, hogy Lily és te…
- Nincs olyan, hogy Lily és én. Egyébként is, lényegében nem is volt. Csak néhány hónapig jártunk, nem volt komoly.
- Magadnak is hazudsz. Miért? Amiért a Tekergőkkel sem békültél ki?
- Frank, elég. Téged is vár az asszony és engem is. Egyéb ellenvetés? Most pedig megyek és feleségül veszem a nőt, akit szeretek.
- Ahogy gondolod… - csóválta meg a fejét Frank, majd mindketten elindultak a ceremóniaterem felé.
Rengetegen voltak. James megdöbbent, hogy ennyien eljöttek az esküvőjére. Népszerű volt, a lányok imádták még mindig, de valahogy… ez mégiscsak az esküvője volt. Mit keresnek itt a rajongói?
Megrázta a fejét és magabiztosan elmosolyodott. Hiszen mégiscsak ezt kéne tennie. Boldogság. Ezt kéne éreznie. Végülis, tényleg vonzódott Eleanorhoz. Feladta érte az egyéjszakás kalandokat. Csak jelent neki valamit. Mégis valahogy Lily óta… nem vonzotta a szerelem. Nem érdekelte többé. Csak szex és a többi csak kellemetlenség. De most jött Eleanor, akit megkedvelt. Különös volt néha, de igazán kedves. Többnyire. Néha kicsit hisztis volt, néha önfejű és makacs, de mintha tényleg szerelmes lett volna Jamesbe. De a legfontosabb, hogy terhes lett. James néhány héttel ezelőtt tudta meg, mással még nem közölték a nagy hírt. Majd a menyegző után. Bár a többség már így is sejtette. Nem volt mindennapi egy téli esküvő. A rosszmájú vendégek egyből pletykálni kezdtek. Eleanoron azonban még nem látszott az anyaság. Bár már nem volt olyan vékony, mint korábban, azért még mindig nem látszott rajta sok minden. James nem bánta. Félt az apaságtól. Magára sem tudott felelősséggel lenni, nem még egy kisbabára. Mi lesz, amikor majd aurorként hetekre el kell utaznia? Nem akarta magára hagyni a fiát. Fiú. Igen, biztos volt benne, hogy fiú lesz. Egy kicsi Potter, akit megtaníthat majd repülni, akit elkísérhet majd a King Cross állomásra, akit beavat a varázsvilág mesés világába, akit figyelmeztet a rossz emberekre.
James megállt a helyén, már csak Eleanorra kellett várnia. De már szerencsére nem sokáig. Hirtelen felcsendült a nászinduló, és megjelent egy gyönyörű szép nő. James egy pillanatra megdöbbent. Ez a szép nő tényleg a felesége lesz? Hófehér ruhája igazi angyali hatást kölcsönzött az arcának és az egész megjelenésének. Arról nem is beszélve, hogy boldogan mosolygott. Volt benne valami különös, de erre a gondolatra inkább megrázta a fejét. Attól még hogy én nem tudok szerelmes lenni, ő még szerelmes lehet belé.
Innentől kezdve csak arra gondolt, hogy ezentúl vége a legényéletnek. A tivornyának, a flörtöléseknek, a kellemes és a kellemetlen randevúknak, és mindennek, ami hozzájuk tartozott.
- James Potter, feleségedül fogadod-e az itt megjelent Eleanor Rosiert?
- Igen, elfogadom.
- Eleanor Rosier, férjedül fogadod-e az itt megjelent James Pottert?
- Igen, elfogadom.
- Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket…
- Segítség, halálfalók! – sikított fel hirtelen valaki.

1977 Aly szemszöge

Puha ágyban ébredtem, ez volt az első, amit éreztem. Őszintén meglepett. Emlékeztem, hogy az erdőben voltam és valaki rám talált. Csak reménykedtem benne, hogy nem egy halálfaló és nem vitt vissza Voldemort cellájába. De valahogy éreztem, hogy nem így van.
Egy ötvenes éveiben járó asszony ült az ágyam mellett, mikor végre körülnéztem. Ismerősnek tűnt.
- Jó reggelt, hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen. Megpróbáltam felülni, és legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán nem.
- Jól vagyok, köszönöm. Elnézést, amiért… egyébként hogy kerültem ide?
- A fiam és a barátja találtak rád az erdőben. Mondhatni az utolsó pillanatban. Mi a neved? Sirius mondott valamit, de…
- A nevem Aly. Egyébként hol vagyok?
- A Potter birtokon. Dorea Potter vagyok, ne haragudj, ezzel kellett volna kezdenem – szabadkozott, de én csak döbbenten meredtem rá. Dorea Potter? Tudtam, hogy ki ő és már azt is, hogy honnan volt ilyen ismerős. A nagymamám volt, aki meghalt még a születésem előtt. Hogyan lehetséges ez?
- Minden rendben?
- Pe-persze. Én Alyana Porter vagyok – hazudtam gyorsan. Mégsem mondhattam meg az igazat. Aly a becenevem volt. Az Alyana Portert könnyen hallhatta az a Sirius Adriana Potternek.
Ami a helyzetet illeti… biztosan csak álmodom. Vagy meghaltam. Hogy lehet, hogy itt van a nagymamám, aki meghalt?
- Sirius mást mondott.
- Félrehallhatta, nem voltam túl jó állapotban. Egyébként milyen dátumot írunk? – kérdeztem meg inkább. Mégis hogy a fenébe lehetséges ez?
Furcsán nézett rám, de válaszolt.
- 1977. július 14 – felelte, mire megint egy kisebb fajta sokkot kaptam. Nem lehet… Egyébként tegnap volt a szülinapom. Illetve, ami azt illeti… itt még meg sem születtem. – Mi történt veled?
Nyeltem egy nagyot. Mennyit árulhatok el neki? A nagymamám volt, de mivel a múltban volt, nem keverhettem meg a dolgokat. Én úgy tudtam, hogy nem lehetett visszamenni a múltba, de akkor mit kerestem itt és hogyan?
- Gyógyító vagyok a Szent Mungóban. Felismerem a sérülések eredetét. Tegnap te… mi történt a kisbabával?
Könnyek szöktek a szemembe. Nem azért, amiért kellett volna, hanem azért, mert ami előtte történt velem. Tulajdonképpen… én voltam a szörnyeteg. Örültem a gyermekem halálának. Tényleg örültem.
- Meghalt – válaszoltam végül halkan, érzelemmentesen. Félreértette. Azt hitte, hogy a bánat és a gyász uralkodott el rajtam, pedig téved. De hogyan is érthetné meg bárki? Ez a gyerek egy szörnyeteg volt. Illetve… lett volna. De mégis… eleinte szerettem. Csak utána döbbentem rá, hogy mi lesz majd belőle. Gyilkos. De közben én is azzá váltam. Direkt provokáltam Bellatrixot. Nem akartam ezt a babát. Undorodtam tőle. Megkérdezhetném magamtól, hogy milyen ember mondd ilyet… de mégis… a halálát akartam. És én ezért sírtam. A bűntudat és a saját lelkemet gyászoltam. Valamint minden mást, amit elvesztettem. Az apámat, a bátyámat, a barátaimat, az életemet. Te jó ég… ha ő itt a nagymamám… és a születésem előtt vagyunk, akkor itt az apám még él.
Találkozhatok vele!
- Minden rendben? – kérdezte együtt érezve. De a szemeiben értetlenség ült. Látta az örömet felvillanni az arcomon és nem tudta mire vélni.
- Persze…
- Nagyon sajnálom a kisbabádat, és mi van a családoddal?
Ti vagytok – gondoltam magamban, de persze hangosan ezt nem mondhattam. Vajon, feltűnt neki, hogy mennyire hasonlítok Jamesre? Sokan mondták már az évek alatt, hogy ha apa lány lett volna, pont így nézne ki, mint én. Harry pedig szintén apa hasonmása volt. Anya génjei talán eltévedtek. Nem is baj.
- Ők is meghaltak – suttogtam szomorúan. Megint láttam… ugyanazt, amit minden éjjel az álmaimban. Apa halott arcát és Harryt, amint elhurcolják. Megrázkódtam. Nem szabadott erre gondolnom. Apa itt van. Talán a szomszéd szobában. Csak néhány fal választ el minket.
Kár, hogy ő nem fog ismerni engem.
- Senkid sincs?
- Senki – feleltem. Voldemort tényleg mindenkit elvett tőlem.
- Szegény kis drágám – suttogta megrendülve és a következő pillanatban átölelt. Váratlanul ért, de olyat éreztem, amit még soha: egy igazi nagymamás ölelést. Letöröltem a könnyeimet és elhúzódtam.
- Nem fogok zavarni, én majd…
- Ne beszélj butaságokat… Nincs hova menned, nekünk pedig itt van ez a hatalmas birtok. Hely van bőven. Hány éves vagy?
- Tizenhét.
- Annyi idős vagy, mint James a fiam. Biztosan jól kijöttök majd.
- Akkor ő most lesz hetedéves a Roxfortban – tettem hozzá, csakhogy tisztázzuk, hogy én is boszorkány vagyok.
- Sejtettem, hogy te is közölünk való vagy – mosolygott rám. – Akkor írok Dumbledore-nak, rendben? Nem tudom hova jártál eddig, de biztos vagyok benne, hogy a Roxfortban jó helyed lesz majd.
- Köszönöm, de igazán…
- Ne szabadkozz. Itt biztonságban leszel, bárki tette is ezt veled. Ha esetleg beszélni szeretnél róla, szívesen meghallgatlak.
- Köszönöm, Mrs. Potter. Mármint… úgy mindent. Mesélne a családjáról?
Nem találta furcsának a kérdést. Úgy gondolta, hogy csak érdeklődni próbálok. Pedig engem csak az apám érdekelt. Újra láthatom. Talán itt még boldog volt. Sose láttam igazán boldognak, úgy tett, mintha az lenne. Nevetett, komolytalanul viselkedett, vicceket mesélt, de valahogy, amikor a szemébe néztem ürességet láttam. Szeretett minket. Harry volt a valóra vált álom számára. Egy fiú, aki olyan, mint ő. Az évszázad legfiatalabb kviddics játékosa és egyben a legjobb fogó Roxfortban. Sose láttam még annyira büszkének, mint akkor.
De mi történhetett vele, hogy boldogtalan lett? Talán most… ha nem álom – még nem voltam benne biztos – tehetek érte valamit.
„Nem szabad megzavarni a múltat!” – mondta egyszer Dumbledore, talán igaza van. De nem én akartam. Beszélnem kell vele, hátha tudja, hogy mi történt velem és hogyan jutok vissza. Nem mintha hiányzott volna az életem. Szívesebben lettem volna Alyana Porter, de nem tehettem meg Harry miatt. Nem hagyhattam cserben. Ő sosem tenné ezt velem. Nem adná fel.
Talán helyrehozhatnám az apám életét. Talán segíthetnék neki valamit, hogy ne legyen később ennyire boldogtalan. Amíg nem jutok vissza természetesen.
A gondolataimat Dorea hangja zavarta meg.
- Négyen élünk a birtokon, a férjem Charlus, ő auror, most is dolgozik, a fiam James és a barátja Sirius.
- Itt él a barátja? – kérdeztem meglepetten. Sosem hallottam semmiféle Siriustól, legalábbis Jamestől nem. Az egyetlen Sirius, akit ismertem, gyilkos volt. A prófétában olvastam róla, jelenleg is Azkabanban ült, talán épp Harry mellett. Miért nem hallottam soha erről a Siriusról? Ha ennyire jó barátok voltak?
- Siriust kitagadta a családja, nem volt hova mennie, nekünk pedig már olyan, mintha ő is fiunk lenne.
- Kitagadták? De miért?
- A Black család túlságosan hisz az aranyvérű eszmében. Nem jött velük ki túl jól.
- Black? Mármint ő… Sirius Black? – kérdeztem döbbenten. Ez egyre furcsább. Az apám legjobb barátja egy gyilkos volt? Kezdtem érteni, hogy miért nem hallottam róla soha.
- Igen, miért? Nagyon jó barátok, szinte elválaszthatatlanok. Ők ketten, valamint két másik barátjuk Remus Lupin és Peter Pettigrew. Velük is biztosan találkozni fogsz.
Peter Pettigrew? De hisz őt ölte meg az a Black! Igazán aljas alak lehet… de várjunk csak, hisz ő mentett meg! Teljesen összezavarodtam.
- Sirius mentett meg…
- Igen – mosolygott rám. – Jólelkű fiú, de éppolyan komolytalan és felelőtlen, mint a fiam. A zsák megtalálta a foltját, ami a barátságukat illeti. Aggódott érted, egyébként. Ha egy kicsit jobban leszel, meglátogatnak majd. Nem akartam, hogy egyből lerohanjanak. Kell egy kis idő, amíg…
- Szívesen megismerném őket – tiltakoztam. Alig vártam, hogy lássam az apámat. De mennyire lesz furcsa őt annyi idősnek látni, mint amilyen én vagyok? Abszurd ez az egész. Találkoznom kell vele, mielőtt felébredek! Biztos Voldemort csinált velem valamit, talán hamis képeket képzeltet velem, vagy ilyesmi. De miért ne használnám ki a lehetőséget?
- Kint vannak a kviddics pályán. Majd szólok nekik, hogy…
- Nem kell, tényleg. Felöltözök és lemegyek. Jót fog tenni egy kis friss levegő.
- Hát legyen. Találsz ruhát a szekrényben, nagyjából a te méreted. A pálcád egyébként…?
Elkomorodtam.
- Azt hiszem… elvesztettem.
- Akkor muszáj lesz meglátogatnod az Abszol utat. James és Sirius biztos szívesen elkísérnek majd. Most egyedül hagylak, öltözz nyugodtan.
- Köszönöm! – mondtam, majd felkeltem és magamra kaptam valami ruhát. Tényleg az én méretem volt. Honnan tudhatta? Tompa sajgást éreztem minden egyes lépésnél, de ez sem akadályozta meg, hogy lássam az apámat. Kviddics pálya. Miért is nem lepődöm meg… hiszen nagyon jó fogó volt.
A Potter ház hatalmas volt, még szerencse, hogy hamar kiszúrtam a lépcsőt. Onnan pedig egy tágas nappaliba érkeztem. A falak aranyszínűek voltak, a kanapé pedig vörös kárpittal volt burkolva. Igazi griffendéles hatást keltett. Egy üvegajtó vezetett ki a szabadba, ahonnan egyből látszott a két repülő alak.
Elindultam feléjük. Apa… illetve James éppen a karikákat védte. Majdnem megtorpantam. Heves szívdobogás közepette tudtam csak megmozgatni a lábaimat. Ott volt előttem az apám. Az apám, aki meghalt. Itt volt életben és boldogan. Olyan felszabadult mosollyal, amit én soha nem láthattam tőle. Sokkal fiatalabb volt. Mintha nem is csak húsz évvel lett volna idősebb a jelenlévő alakjánál.
Sirius vett észre először. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, majd laza eleganciával leereszkedett a levegőből és leugrott a seprűjéről. James megkésve követte a példáját.
- Nicsak, hogy vagy?
- Jól vagyok… és köszönöm, hogy megmentettetek – mosolyogtam kissé erőltetetten. James engem nézett kissé meglepetten. Észrevette, hogy mennyire hasonlítunk. Dorea vajon miért nem tett szóvá?
- Egyébként Sirius Black vagyok, a szép hölgy szolgálatára – vigyorgott Sirius és játékosan kezet csókolt. Zavartan felnevettem.
- Te biztosan James vagy – néztem az apámra, és igyekeztem nem foglalkozni azzal a gyomorgörccsel, ami bennem volt.
- Te pedig Adriana – felelte mosolyogva. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy kimondta a nevem…
- Alyana Porter, ami azt illeti – hazudtam idegesen.
- Hé, nekem nem ezt mondtad – csattant fel Sirius, félig bosszankodva, félig vidáman.
- Félrehallhattad. Mást nem mondhattam. Nem voltam egészen magamnál talán érthetetlen mondtam, ne haragudj.
- Akkor már csak az érdekelne, hogy miért nézel ki pont úgy, mint James…