2013. február 17., vasárnap

16. fejezet: Élve eltemetve


- Nyomkövető bűbáj? Tele vagy meglepetésekkel, Riana. Honnan ismered ezt ennyi idősen?
- A bátyám tanított meg, amikor tizennégy éves voltam – válaszoltam őszintén, mire Remus felkapta a fejét.
- Szóval van egy bátyád – állapította meg.
- Azt hittem, hogy mindent láttál a fejemben.
- Véletlen volt, nem tudtam irányítani, mindent nem láttam. Voltak emlékeid, amiket nagyon elzártál magadban. Gondolom ezek a legrosszabbak.
Bólintottam.
- Így van, illetéktelen behatolók elől elzárva tartom – kacsintottam rá minden vidámságot mellőzve.
- Milyen messze vannak még a mardekárosok? – kérdezte hirtelen. Hálás voltam a témaelterelésért.
- Már csak pár száz méter, szóval pszt. Mindjárt hallótávolságon belül leszünk – feleltem, mire intett egyet a pálcájával.
- Mit csinálsz?
- Hatan vannak.
- Tehát öten kettő ellen. Nem is annyira vészes. Illetve három ellen, ha a srác olyan állapotban van, illetve ha nem fordul ő is ellenünk.
- Megmentette Zach életét. Nem hinném, hiszen…
- Remus, nem kell mindig mindenkiről a legjobbat feltételezni. Attól még, hogy volt egy jó cselekedete, attól még mardekáros. A mardekárosok pedig mind egyformák.
- Css – intett le hirtelen, és akkor én is meghallottam őket. Nevettek. Méghozzá hangosan. Közelebb lopakodtunk és hamarosan beszélgetés foszlányok is felhangzottak.
- Miért fordultál a társaid ellen? – kérdezte egy hideg hang.
- Ez Evan Rosier hangja – suttogta Remus, aztán amikor megláttuk őket folytatta a bemutatást. – Ott van még Avery, Monstro és…
- Piton és Eleanor.
- Hogy járhatnak egy évfolyamba? Mármint Evan és Eleanor?
- Nem is tudod hány éves a nagybátyád? – kérdezte meglepetten Remus.
Megráztam a fejem. – Sosem találkoztam vele.
- Csak tíz hónappal idősebb Eleanornál, így egy évfolyamba kerültek.
- Lily miért bízik Pitonban? – suttogtam.
- Ez egy jó kérdés.
Szemügyre vettem az alakot, akire Rosier pálcát szegezett. Megviselt köpeny lógott a hátán, szőke haja megtépázottan hullott vérző sebekkel borított arcába. Volt benne valami kísértetiesen ismerős, holott biztos voltam benne, hogy soha ezelőtt nem találkoztam vele.
Aztán szinte fejbe vágott a felismerés. A szőke srác Matt Gasper volt, akit figyelnem kellett Dumbledore kérésére. Aki a Mardekárt választotta a Griffendél helyett.
- Ő Matt – suttogtam. – Matt Gasper.
- Segítenünk kell neki.
Bólintottam, de még vártunk. Szükségünk volt néhány válaszra, hiszen fogalmunk sem volt, hogy mi folyik itt.
- A kisfiú nem ártott nektek – suttogta Matt, mire újabb nevetés harsant. Az arcokat figyeltem, mintha Piton és Eleanor nem élvezte volna annyira a helyzetet. Az arcuk nevetett, de a szemükben undor égett.
- Mikor fertőztek meg téged ezek az ocsmány, alantas griffendéles eszmék? – suttogta Eleanor gúnyosan. Először őt figyeltem. Próbáltam felfedezni benne valami ismerős vonást, amiről az jut eszembe, hogy ő tényleg az anyám. De egy idegen fiatal lányt láttam, aki nem törődött másokkal, de nem hittem el, hogy teljesen romlott lenne. Volt egy különös fény a szemében, ami a születésemre már kihunyt. Talán még hitt a változásban, valahol mélyen.
Matt arca teljesen nyugodt volt. Nem láttam a szemében sem páni félelmet, sem kétségbeesést.
- Mint már mondtam a kisfiú nem érdemelte meg, amit kapott. Nem érdekel, hogy griffendéles vagy mardekáros. Semmivel sem rosszabb nálatok, sőt! A kisujja is többet ér nálatok!
- Hallgass! – szisszent fel Piton.
- Igazán, Pipugyusz? – nevetett fel Matt, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Remusra néztem, akinek éppúgy tágra nyíltak a szemei, mint mindenkinek.
- Tehát a Tekergőkkel cimborálsz, Gasper – vágta meg a síri csendet Evan Rosier. Ez az ember a nagybátyám? Szívesen leköptem volna. – Cru…
Már majdnem kimondta az átkot, amikor Remus váratlanul kitört a rejtekhelyünkről. Próbáltam visszarántani a helyére, de nem voltam elég gyors. Minden eshetőségre felkészültem, de erre nem. Remus a lehető legostobább lépést választotta, és engem is magával húzott a csőbe. Úgy robbant ki, mint valami ágyúdörrenés, és egyből szórni kezdte az átkait. A legtöbben kábító átokra ismertem.
Ha leginkább jellemezni szeretném a kialakult helyzetet, azt mondhatnám, hogy elszabadult a káosz. Villanások, sikolyok, kiabálás. Szörnyen dühös voltam. Mindenkire, aki jelen volt, de abban a pillanatban leginkább Remusra. Egyszer kihallgattam egy telefonbeszélgetést, akkor még nem tudtam, hogy Remus volt a másik oldalon. Csak most állt össze a kép igazán. Remus volt az egyetlen, aki életben maradt. Tehát most sem halhat meg. Ebbe kapaszkodtam, de nem voltam biztos magamban. Féltem, de mindketten kitartottunk. Időközben kivarázsoltam Matt-et, és ő is beszállt a küzdelembe. Így már legalább hárman voltunk, de még mindig hatalmas volt az emberfölényük.
Nem is értem, hogy hogyan kerülheti el Roxfort figyelmét egy ilyen párbaj, amikor már keresnek minket. Számoltam a perceket, csendben fohászkodtam magamban, hogy valaki végre idetaláljon és megmentsen minket. Másrészt… egy kicsit jól esett a harc. Gyűlöltem ezeket az embereket. Leginkább Evan Rosiert, szentül hittem, hogy ő tette olyanná az anyámat, amilyennek itt megismertem.
- Mmm… micsoda tüzes vadmacska vagy te – nézett rám nevetve Evan, de én nem reagáltam a gúnyolódására, nem figyeltem másra, csak arra, hogy kivédjem minden átkát és hibát találjak a védelmén, hogy végre földre küldhessem.
- Szeretem a bátor lánykákat. Hogy is hívnak, griffecske? – gügyögte tovább mintha azt hinné, hogy bejön nekem az ostoba flörtpróbálkozása. – Alyana, nem igaz? Elvitte a cica a nyelved?
A következő pillanatban Remus felkiáltott és ezzel egy pillanatra elvonta a figyelmemet, ami nagy hiba volt. A torkomra egy kötél tekeredett, úgy tűnt elő a semmiből, mint egy kiadós nyári zápor. Éppolyan váratlan és pusztító volt. Nem kaptam levegőt, mintha a világ egy ponttá zsugorodott volna össze a szemem előtt. Fekete pontok villantak, majd a következő pillanatban ordító hang ütötte meg a fülem. A kötelek eltűntek és én a földre rogytam. Levegőért kapkodtam és megpróbáltam rájönni, hogy mi okozza a pánikot. De már nem jutottam el idáig. Ugyanis kicsúszott a lábam alól a talaj. Szó szerint. Csúszva zuhantam és felsikítottam. Remus és Matt hangját hallottam magam mellett, tehát ez is a mardekárosok bosszúja volt.
Hatalmas csattanással lett vége az őrjítő eseményeknek. A fájdalom néhány percig úgy elvágott a külvilágtól, hogy semmit sem fogtam fel. A fülem csengett, a hátam iszonyúan fájt és a fejem is olyan volt, mintha a víz alatt lennék. Nehéz. Aztán egy arc hajolt fölém.
- Remus – motyogtam kábán, de az alak megrázta a fejét.
- Matt. Remus eszméletlen, de jól van. Ne aggódj – tette hozzá Matt, amikor felcsillant a pánik a szememben.
- Mi történt? – kérdeztem, miközben Matt segített felülnöm és végre körülnézhettem. Majdnem sírva fakadtam, ugyanis mindenütt csak a föld barnás fekete színét láttam.
- Azt hiszem, mondhatni… élve eltemettek minket.
- Mi? – visítottam rémülten.
- Hé, minden rendben. Arról van csak szó, hogy az egyikük átka véletlenül beomlasztotta alattunk a talajt, ők pedig még időben elmenekültek. De biztos vagyok benne, hogy Dumbledore hamar kivisz minket innen.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan jól ismernéd őt – szólaltam meg. Minél több mindent meg kellett tudnom róla, ha már ebbe a helyzetbe kerültünk. Dumbledore csalódott lenne, ha nem ragadnám meg ezt az alkalmat.
- Egyáltalán nem ismerem jól – suttogta halkan, mintha egy kicsit megbántottan csengett volna.
- Miért mentetted meg a kisfiút? Miért fordultál a háztársaid ellen?
- Nem engedhettem, hogy bántsák szegényt – sóhajtott fel. – Muszáj volt… tennem valamit. Akkor is, ha őrültség volt. Na és ti? Miért jöttetek utánam? – faggatózott ezúttal ő.
- Talán ugyanabból az okból – feleltem és közben szédelegve oldalaztam oda Remushoz. Nem éreztem túl jól magam, egyetlen hirtelen mozdulat megfoszthatott volna az eszméletemtől, de Remus még rosszabbul festett. Miután meggyőződtem róla, hogy nem válságos az állapota, úgy döntöttem nem ébresztem fel. Fontos lehet most neki az alvás és a pihenés. Még ezen a helyen is. Amikor végeztem, Mattre néztem. Ő is elég viharvertnek tűnt, de könnyebb sérülésekkel megúszta. Mikor ezt megállapítottam, el is fogyott az adrenalin belőlem és a földre rogytam.
Matt aggodalmasan nézett rám, aztán amikor meglátta a kába arcomat, felnyögött. – Ugye, nem fogsz te is elájulni?
Óvatosan megráztam a fejem, de nem szólaltam meg, mert hirtelen erős hányinger tört rám. Most már tuti, hogy agyrázkódásom van. Szuper.
- Mi történt a nyakaddal? – szörnyedt el hirtelen. Az említett testrészemhez kaptam és elhúztam a számat. Már nem fájt, de a bőr nagyon érzékenynek tűnt, a kötél elég durva nyomokat hagyhatott rajta.
- Rosier – feleltem válaszképp.
- Micsoda egy… - bosszankodott.
- Nem értem, hogy mit keresel a Mardekárban, ha nem értesz egyet a mardekáros eszmékkel és még bátor is vagy… - firtattam tovább a Matt kikérdezése témát.
- Ez bonyolult, Alyana. Így hívnak, igaz? Még meg sem kérdeztem a neveteket.
- Igen. Alyana Porter vagyok, bár a Tekergők gyakran csak Rianának hívnak, ez ne zavarjon össze. Ő pedig – mutattam Remus sápadt arcára – Remus Lupin, az egyik Tekergő.
- Róla már sokat hallottam – bólintott és átfutott valami a vonásain, amit nem értettem
- Bárcsak idehívhatnánk a pálcánkat… fogalmam sincs, hogy hol vesztettem el. Ha nálunk lenne már Roxfortban lehetnénk – sóhajtottam, és megremegtem. Egyre jobban fáztam.
Matt is úgy tűnt, mintha mindjárt feladná a harcot az álmosság ellen.
A szavai azonban megcáfolták ezt.
- Ha gondolod, pihenj le. Szörnyen festesz. Én addig figyelek mindenre.
- Köszönöm – feleltem egy kis habozás után. Először tiltakozni akartam, de aztán rádöbbentem, hogy tényleg szükségem van egy kis pihenésre.
- Megmentettétek az életem. Ennyivel tartozom.
A választ már nem volt erőm kimondani. Magával ragadtak az álmok, és szinte ülve adtam át magam a gyógyító sötétségnek.

2013. február 1., péntek

16. fejezet részlet


Matt arca teljesen nyugodt volt. Nem láttam a szemében sem páni félelmet, sem kétségbeesést.
- Mint már mondtam a kisfiú nem érdemelte meg, amit kapott. Nem érdekel, hogy griffendéles vagy mardekáros. Semmivel sem rosszabb nálatok, sőt! A kisujja is többet ér nálatok!
- Hallgass! – szisszent fel Piton.
- Igazán, Pipugyusz? – nevetett fel Matt, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Remusra néztem, akinek éppúgy tágra nyíltak a szemei, mint mindenkinek.
- Tehát a Tekergőkkel cimborálsz, Gasper – vágta meg a síri csendet Evan Rosier. Ez az ember a nagybátyám? Szívesen leköptem volna. – Cru…
Már majdnem kimondta az átkot, amikor Remus váratlanul kitört a rejtekhelyünkről. Próbáltam visszarántani a helyére, de nem voltam elég gyors. Minden eshetőségre felkészültem, de erre nem. Remus a lehető legostobább lépést választotta, és engem is magával húzott a csőbe.