- Nyomkövető bűbáj? Tele vagy
meglepetésekkel, Riana. Honnan ismered ezt ennyi idősen?
- A bátyám tanított meg, amikor
tizennégy éves voltam – válaszoltam őszintén, mire Remus felkapta a fejét.
- Szóval van egy bátyád –
állapította meg.
- Azt hittem, hogy mindent láttál
a fejemben.
- Véletlen volt, nem tudtam
irányítani, mindent nem láttam. Voltak emlékeid, amiket nagyon elzártál
magadban. Gondolom ezek a legrosszabbak.
Bólintottam.
- Így van, illetéktelen behatolók
elől elzárva tartom – kacsintottam rá minden vidámságot mellőzve.
- Milyen messze vannak még a
mardekárosok? – kérdezte hirtelen. Hálás voltam a témaelterelésért.
- Már csak pár száz méter, szóval
pszt. Mindjárt hallótávolságon belül leszünk – feleltem, mire intett egyet a
pálcájával.
- Mit csinálsz?
- Hatan vannak.
- Tehát öten kettő ellen. Nem is
annyira vészes. Illetve három ellen, ha a srác olyan állapotban van, illetve ha
nem fordul ő is ellenünk.
- Megmentette Zach életét. Nem
hinném, hiszen…
- Remus, nem kell mindig
mindenkiről a legjobbat feltételezni. Attól még, hogy volt egy jó cselekedete,
attól még mardekáros. A mardekárosok pedig mind egyformák.
- Css – intett le hirtelen, és
akkor én is meghallottam őket. Nevettek. Méghozzá hangosan. Közelebb
lopakodtunk és hamarosan beszélgetés foszlányok is felhangzottak.
- Miért fordultál a társaid
ellen? – kérdezte egy hideg hang.
- Ez Evan Rosier hangja –
suttogta Remus, aztán amikor megláttuk őket folytatta a bemutatást. – Ott van
még Avery, Monstro és…
- Piton és Eleanor.
- Hogy járhatnak egy évfolyamba?
Mármint Evan és Eleanor?
- Nem is tudod hány éves a
nagybátyád? – kérdezte meglepetten Remus.
Megráztam a fejem. – Sosem
találkoztam vele.
- Csak tíz hónappal idősebb
Eleanornál, így egy évfolyamba kerültek.
- Lily miért bízik Pitonban? –
suttogtam.
- Ez egy jó kérdés.
Szemügyre vettem az alakot, akire
Rosier pálcát szegezett. Megviselt köpeny lógott a hátán, szőke haja
megtépázottan hullott vérző sebekkel borított arcába. Volt benne valami
kísértetiesen ismerős, holott biztos voltam benne, hogy soha ezelőtt nem
találkoztam vele.
Aztán szinte fejbe vágott a
felismerés. A szőke srác Matt Gasper volt, akit figyelnem kellett Dumbledore
kérésére. Aki a Mardekárt választotta a Griffendél helyett.
- Ő Matt – suttogtam. – Matt
Gasper.
- Segítenünk kell neki.
Bólintottam, de még vártunk.
Szükségünk volt néhány válaszra, hiszen fogalmunk sem volt, hogy mi folyik itt.
- A kisfiú nem ártott nektek –
suttogta Matt, mire újabb nevetés harsant. Az arcokat figyeltem, mintha Piton
és Eleanor nem élvezte volna annyira a helyzetet. Az arcuk nevetett, de a
szemükben undor égett.
- Mikor fertőztek meg téged ezek
az ocsmány, alantas griffendéles eszmék? – suttogta Eleanor gúnyosan. Először
őt figyeltem. Próbáltam felfedezni benne valami ismerős vonást, amiről az jut
eszembe, hogy ő tényleg az anyám. De egy idegen fiatal lányt láttam, aki nem
törődött másokkal, de nem hittem el, hogy teljesen romlott lenne. Volt egy
különös fény a szemében, ami a születésemre már kihunyt. Talán még hitt a
változásban, valahol mélyen.
Matt arca teljesen nyugodt volt.
Nem láttam a szemében sem páni félelmet, sem kétségbeesést.
- Mint már mondtam a kisfiú nem
érdemelte meg, amit kapott. Nem érdekel, hogy griffendéles vagy mardekáros.
Semmivel sem rosszabb nálatok, sőt! A kisujja is többet ér nálatok!
- Hallgass! – szisszent fel
Piton.
- Igazán, Pipugyusz? – nevetett
fel Matt, mire mindenki döbbenten kapott levegő után. Remusra néztem, akinek
éppúgy tágra nyíltak a szemei, mint mindenkinek.
- Tehát a Tekergőkkel cimborálsz,
Gasper – vágta meg a síri csendet Evan Rosier. Ez az ember a nagybátyám?
Szívesen leköptem volna. – Cru…
Már majdnem kimondta az átkot,
amikor Remus váratlanul kitört a rejtekhelyünkről. Próbáltam visszarántani a
helyére, de nem voltam elég gyors. Minden eshetőségre felkészültem, de erre
nem. Remus a lehető legostobább lépést választotta, és engem is magával húzott
a csőbe. Úgy robbant ki, mint valami ágyúdörrenés, és egyből szórni kezdte az
átkait. A legtöbben kábító átokra ismertem.
Ha leginkább jellemezni szeretném
a kialakult helyzetet, azt mondhatnám, hogy elszabadult a káosz. Villanások,
sikolyok, kiabálás. Szörnyen dühös voltam. Mindenkire, aki jelen volt, de abban
a pillanatban leginkább Remusra. Egyszer kihallgattam egy telefonbeszélgetést,
akkor még nem tudtam, hogy Remus volt a másik oldalon. Csak most állt össze a
kép igazán. Remus volt az egyetlen, aki életben maradt. Tehát most sem halhat
meg. Ebbe kapaszkodtam, de nem voltam biztos magamban. Féltem, de mindketten
kitartottunk. Időközben kivarázsoltam Matt-et, és ő is beszállt a küzdelembe.
Így már legalább hárman voltunk, de még mindig hatalmas volt az emberfölényük.
Nem is értem, hogy hogyan
kerülheti el Roxfort figyelmét egy ilyen párbaj, amikor már keresnek minket.
Számoltam a perceket, csendben fohászkodtam magamban, hogy valaki végre idetaláljon
és megmentsen minket. Másrészt… egy kicsit jól esett a harc. Gyűlöltem ezeket
az embereket. Leginkább Evan Rosiert, szentül hittem, hogy ő tette olyanná az
anyámat, amilyennek itt megismertem.
- Mmm… micsoda tüzes vadmacska
vagy te – nézett rám nevetve Evan, de én nem reagáltam a gúnyolódására, nem
figyeltem másra, csak arra, hogy kivédjem minden átkát és hibát találjak a
védelmén, hogy végre földre küldhessem.
- Szeretem a bátor lánykákat.
Hogy is hívnak, griffecske? – gügyögte tovább mintha azt hinné, hogy bejön
nekem az ostoba flörtpróbálkozása. – Alyana, nem igaz? Elvitte a cica a
nyelved?
A következő pillanatban Remus
felkiáltott és ezzel egy pillanatra elvonta a figyelmemet, ami nagy hiba volt. A
torkomra egy kötél tekeredett, úgy tűnt elő a semmiből, mint egy kiadós nyári
zápor. Éppolyan váratlan és pusztító volt. Nem kaptam levegőt, mintha a világ
egy ponttá zsugorodott volna össze a szemem előtt. Fekete pontok villantak,
majd a következő pillanatban ordító hang ütötte meg a fülem. A kötelek eltűntek
és én a földre rogytam. Levegőért kapkodtam és megpróbáltam rájönni, hogy mi
okozza a pánikot. De már nem jutottam el idáig. Ugyanis kicsúszott a lábam alól
a talaj. Szó szerint. Csúszva zuhantam és felsikítottam. Remus és Matt hangját
hallottam magam mellett, tehát ez is a mardekárosok bosszúja volt.
Hatalmas csattanással lett vége
az őrjítő eseményeknek. A fájdalom néhány percig úgy elvágott a külvilágtól,
hogy semmit sem fogtam fel. A fülem csengett, a hátam iszonyúan fájt és a fejem
is olyan volt, mintha a víz alatt lennék. Nehéz. Aztán egy arc hajolt fölém.
- Remus – motyogtam kábán, de az
alak megrázta a fejét.
- Matt. Remus eszméletlen, de jól
van. Ne aggódj – tette hozzá Matt, amikor felcsillant a pánik a szememben.
- Mi történt? – kérdeztem,
miközben Matt segített felülnöm és végre körülnézhettem. Majdnem sírva
fakadtam, ugyanis mindenütt csak a föld barnás fekete színét láttam.
- Azt hiszem, mondhatni… élve
eltemettek minket.
- Mi? – visítottam rémülten.
- Hé, minden rendben. Arról van
csak szó, hogy az egyikük átka véletlenül beomlasztotta alattunk a talajt, ők
pedig még időben elmenekültek. De biztos vagyok benne, hogy Dumbledore hamar
kivisz minket innen.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan
jól ismernéd őt – szólaltam meg. Minél több mindent meg kellett tudnom róla, ha
már ebbe a helyzetbe kerültünk. Dumbledore csalódott lenne, ha nem ragadnám meg
ezt az alkalmat.
- Egyáltalán nem ismerem jól –
suttogta halkan, mintha egy kicsit megbántottan csengett volna.
- Miért mentetted meg a kisfiút?
Miért fordultál a háztársaid ellen?
- Nem engedhettem, hogy bántsák
szegényt – sóhajtott fel. – Muszáj volt… tennem valamit. Akkor is, ha őrültség volt.
Na és ti? Miért jöttetek utánam? – faggatózott ezúttal ő.
- Talán ugyanabból az okból –
feleltem és közben szédelegve oldalaztam oda Remushoz. Nem éreztem túl jól
magam, egyetlen hirtelen mozdulat megfoszthatott volna az eszméletemtől, de
Remus még rosszabbul festett. Miután meggyőződtem róla, hogy nem válságos az
állapota, úgy döntöttem nem ébresztem fel. Fontos lehet most neki az alvás és a
pihenés. Még ezen a helyen is. Amikor végeztem, Mattre néztem. Ő is elég
viharvertnek tűnt, de könnyebb sérülésekkel megúszta. Mikor ezt
megállapítottam, el is fogyott az adrenalin belőlem és a földre rogytam.
Matt aggodalmasan nézett rám,
aztán amikor meglátta a kába arcomat, felnyögött. – Ugye, nem fogsz te is
elájulni?
Óvatosan megráztam a fejem, de
nem szólaltam meg, mert hirtelen erős hányinger tört rám. Most már tuti, hogy
agyrázkódásom van. Szuper.
- Mi történt a nyakaddal? –
szörnyedt el hirtelen. Az említett testrészemhez kaptam és elhúztam a számat.
Már nem fájt, de a bőr nagyon érzékenynek tűnt, a kötél elég durva nyomokat
hagyhatott rajta.
- Rosier – feleltem válaszképp.
- Micsoda egy… - bosszankodott.
- Nem értem, hogy mit keresel a
Mardekárban, ha nem értesz egyet a mardekáros eszmékkel és még bátor is vagy… -
firtattam tovább a Matt kikérdezése témát.
- Ez bonyolult, Alyana. Így
hívnak, igaz? Még meg sem kérdeztem a neveteket.
- Igen. Alyana Porter vagyok, bár
a Tekergők gyakran csak Rianának hívnak, ez ne zavarjon össze. Ő pedig –
mutattam Remus sápadt arcára – Remus Lupin, az egyik Tekergő.
- Róla már sokat hallottam –
bólintott és átfutott valami a vonásain, amit nem értettem
- Bárcsak idehívhatnánk a
pálcánkat… fogalmam sincs, hogy hol vesztettem el. Ha nálunk lenne már Roxfortban
lehetnénk – sóhajtottam, és megremegtem. Egyre jobban fáztam.
Matt is úgy tűnt, mintha mindjárt
feladná a harcot az álmosság ellen.
A szavai azonban megcáfolták ezt.
- Ha gondolod, pihenj le.
Szörnyen festesz. Én addig figyelek mindenre.
- Köszönöm – feleltem egy kis
habozás után. Először tiltakozni akartam, de aztán rádöbbentem, hogy tényleg
szükségem van egy kis pihenésre.
- Megmentettétek az életem. Ennyivel
tartozom.
A választ már nem volt erőm
kimondani. Magával ragadtak az álmok, és szinte ülve adtam át magam a gyógyító
sötétségnek.