2012. november 18., vasárnap

15. fejezet: Roxmorts


- Beszéltél Remusszal?
Ez volt James első kérdése, amikor meglátott. Amikor bólintottam, a feszült arckifejezést egy kedves mosoly váltotta fel.
- Akkor okés.
- Ennyi? – lepődtem meg. Eddig úgy viselkedtek, mintha legalábbis a harmadik világháború fenyegetné őket miattam. – Sirius és Peter még mindig orrol rám.
- Peter csak Remusért aggódott, és persze a kicsapás veszélye miatt. De már ő is túl van rajta.
- Na és Sirius? – kérdeztem szkeptikusan. Az említett csak néhány méterre állt tőlünk két szőke lány társaságában.
- Sirius… más tészta.
- Akkor mitől lett ilyen? – mutattam a gusztustalan hármasra. Szinte össze voltak nőve. Ezekben a lányokban nincs semmi önbecsülés? Mintha tényleg azt hinnék, hogy semmit sem érnek, vagy legalábbis nem érdekli őket az egész. Eladják magukat néhány lopott csókért és egy vad éjszakáért. Eladják a személyiségüket, az egyéniségüket, a megbeszélésüket. Megéri? Siriusra néztem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy én is mindent megadnék egyetlen érintéséért, de aztán észbe kaptam, és tudtam, hogy az nem én lennék. Én nem érném be ennyivel, és ha csak ennyit kaphatok, akkor nem kell egyáltalán. Mióta tetszik nekem Sirius? Buta kérdés. Már az első pillanattól fogva. És mióta kedvelem? Mióta segített újra meg tanulnom repülni.
James legnagyobb meglepetésemre rám kacsintott.
- Sirius mindig is ilyen volt. Inkább azt kérdezném, hogy mitől lett hirtelen önmaga? Csak egy tanács, nála makacsabb és büszkébb embert még nem hordott a hátán a föld. Nem is sejted, hogy mi baja lehet?
Felvontam a szemöldököm.
- Tőlem kérdezed? – kérdeztem értetlenül. – Nem a Remus dolog a baja, ha jól sejtem.
- Nem, tényleg nem. De többet nem mondhatok, tekergős dolgokat sértenék vele.
- Hát köszönöm – húztam el a számat. – Mindegy, nem érdekel – hazudtam. – Mesélj, mi van Lilyvel. Hallottam, hogy még a könyvtárba is bemerészkedtél.
- Sejtettem, hogy Remus élvezettel meséli majd el mindenkinek. Én csak… nem akartam, hogy továbbra is üresfejűnek gondoljon. Nem tudom, hogy mi változott idén, miért nem olyan elutasító velem…
- Talán te változtál – vontam meg a vállam.
- Én? Ugyanolyan vagyok, mint voltam.
- Azt mondtátok, hogy Siriusszal együtt hajkurásztátok a lányokat, mardekárosokat átkoztatok…
- Miért múlt idő? Még mindig örömmel leátkoznám Pipogyuszról a gatyáját, a többi szennyalakról nem is beszélve.
- És megtetted? Mióta is vagyunk itt? Lassan két hónapja, és még nem. Nem kértél ostoba randikat tőle, a nevén nevezed, és nem viselkedsz úgy, mintha nem is érdekelne az egész.
- Honnan tudsz ennyi mindent? – nézett rám gyanakodva.
- Hallok dolgokat. Honnan tudod, hogy nem azért utasított el téged folyamatosan, mert valójában nem is gondoltad komolyan? Később pedig úgy tettél, mintha nem vennéd komolyan? Lehet, hogy csak nem akart egy futó randid lenni.
- Ezt ő mondta neked? – csillant fel azonnal a szeme.
- Nem… rólad nem igazán beszélgetünk. De a lényeg, hogy nyűgözd le. Ne legyél nyálas, de légy romantikus. Légy kedves, bókolj, de csak keveset. Keress valami közös témát, beszélj magadról, és kérdezz vissza is. Figyelj arra, amit mondd, kérdezz esetleg bele, és később, ha szóba kerül, emlékezz rá. Hívd meg egy italra, utána pedig sétáljatok egyet. Ne nyomulj, de add a tudtára, hogy mennyire tetszik neked… csókot maximum a randi végén, de akkor se túl hosszú ideig…
- Hé, hé… állj, állj – hadarta James megrökönyödött tekintettel. – Mi… micsoda? Ezt mindet? Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Ez mind kell egy lánynak?
- Igazából nem, csak tanácsokat akartam adni – hebegtem zavartan. A papírforma szerinti romantikus randit írtam le neki, hogy Lily biztosan odáig legyen érte. – Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam… csak légy önmagad.
- Mi van… ha megint utálni fog? – kérdezte, és hirtelen olyan volt, mint egy gyámoltalan kisfiú. Könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket, még azelőtt, hogy észrevehette volna őket. Ez most nem a bánat könnyei voltak, hanem a meghatódottságé. Sosem láttam még senkit, aki így szeretett volna egy lányt. Két éve harcolt érte, fokozatosan nőtt fel a feladathoz, hogy elnyerje annak a nőnek a szívét, akiért bármit megtett volna. Nem volt többé kérdéses, hogy mit teszek. Jamesnek és Lilynek együtt kell lennie, nem létezik más alternatíva. Őket az ég is egymásnak teremtette. Nem érdekel mi lesz velem, talán vörös hajam lesz és zöld szemem, talán így is lesz egy életem. Vagy meghalok, de úgy halok meg, hogy volt miért élnem. Mert ha az életemmel megmentek egy ilyen tiszta szerelmet, akkor nem léteztem hiába. De az is lehet, hogy itt maradok ebben a világban. Sosem fogják megtudni, hogy ki vagyok, de velük lehetek. Mint egy barát. Lehet egy életem. Talán harcolhatok Voldemort ellen.
- Ne most add fel a reményt, ne a cél előtt. Biztos vagyok benne, hogy oda van érted – mosolyogtam rá, aztán elköszöntem. Hittem a szavaimban, végre úgy éreztem, hogy valójában van remény. Mert nem létezik, hogy hagyjam, hogy az apám tönkretegye az életét. Talán így az anyámnak is jobb lesz, talán így nem költözik a szívébe a keserűség.

A szombat délután olyan hamar jött el, hogy észre sem vettem. Október harmadik hete volt, már lassan tényleg két hónapja itt voltam. Alig tudtam elhinni. Egyik pillanatról a másikra már ott álltam Remus mellett és néztem a fáról hulló élénk színekben pompázó faleveleket. Feljebb húztam magamon a zipzárt, a szél már egyre hűvösebb volt. Közeledett a tél. James és Lily nem sokkal előttünk álltak, mindketten kissé zavartnak tűntek, bár James igyekezte leplezni az idegességét. Elégedett voltam, kedves hangon mesélt éppen valamit. Úgy tűnt, hogy jó úton halad.
- Jamesnek sokat jelent, hogy segítesz neki Lilyvel – jegyezte meg Remus mosolyogva, amikor elkapta a pillantásom.
- Ez a legkevesebb, megmentette az életem. Ráadásul… nagyon egymáshoz illenek.
- Hát ti? – jelent meg egy meglepődött Sirius, az oldalán egy vörös hajú lánnyal. – Nem is tudtam, hogy együtt mentek…
Remus megvonta a vállát, és mintha megkeményedtek volna a vonásai. Volt köztük valami feszültség. Mintha Remus neheztelt volna a barátjára.
- Miért ne? – vonta meg végül a vállát. – Neked is akadt társaságod.
Sirius arcán furcsa arckifejezés tűnt fel, aztán persze elővarázsolta a szokásos kaján vigyorát.
- De még mennyire – kacsintott rá Remusra, amitől egy pillanatra felfordult a gyomrom. Újabb női áldozatok, akik bedőlnek a nagy Sirius Blacknek. Mégsem ez zavart igazából, hanem az, hogy eltűnt köztünk az a kapcsolat, ami mindig örömmel töltött el. A régi barátaimra emlékeztetett.
Megráztam a fejem és inkább Remusra mosolyogtam. Mégis csak eljött velem ahelyett, hogy elhívott volna egy lányt randira, mondjuk Melanie-t. Jó lett volna, ha ráveszi magát végre, így sosem lesz boldog.
- Hova megyünk először? – kérdeztem tőle, mert úgy tűnt, mintha a gondolataiba merült volna.
- Nos… a Szellemszállást most kihagynám – vigyorodott el, aztán elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. – Mit szólnál a Mézesfaláshoz? Az egész világon itt találhatod meg a legfinomabb nyalánkságokat.
- Rendben – mondtam vidáman. Hirtelen elöntött az izgatottság és a jókedv. Magam mögött hagytam mindent, önfeledten nevettem Remus vicces történetein, meséltem én is a gyermekkoromról és a korábbi élményeimről, természetesen kicenzúrázva. Néha mintha feltűnt volna valami árnyék az arcán, de aztán csak a fények furcsa játékának tudtam be. Végigjártuk a boltokat, teleettem magam mindenféle édességgel és igazán jól éreztem magam.
- Riana? Szeretnék veled beszélni valamiről – húzott félre hirtelen az egyik kis utcába. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, hirtelen minden örömöt elfújtak volna az arcáról. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne mondani.
- Disaudio! – suttogta és suhintott a pálcájával.
- Remus? Mi folyik itt? Mi a baj? – kérdeztem most már határozottan ijedten.
- Először is… szeretnék tőled bocsánatot kérni – nézett rám bűntudatosan és gondterhelten.
- Miért?
- Senkinek sem mondtam el, még Jamesnek, Siriusnak és Peternek sem… de tudod, olvastam egy könyvben, hogy sokkal jobban tudnám uralni a testemet teliholdkor, ha meg tanulom uralni az elmémet.
- De hát ez remek, mi ezzel a baj?
- Először az okklumenciáról olvasgattam, még két évvel ezelőtt. Tavaly végre sikerült megtanulnom. Aztán kíváncsi lettem a legilimenciára is. Néhány hónapja próbálkozok csak vele, de még nem tudom uralni, hogy mikor nézek bele mások gondolataiba.
- Mit akarsz ezzel mondani? – rémültem meg. Hirtelen összeállt a fejemben a kirakós. Már sejtettem, hogy hová akar kilyukadni, ezzel a hirtelen vallomással.
- Nem volt szándékos, tényleg. De szinte üvöltöttek a gondolataid… utána pedig nem tudtam annyiban hagyni azt, amit a fejedben láttam. Kérlek, ne haragudj.
- Mit láttál? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Remus szomorúan nézett rám.
- Láttam, hogy mit tett veled Ő, akit nem nevezünk nevén… és azt is láttam, hogy ki vagy. Hogy miért vagy itt… és hogy miért van olyan különös kapcsolatod Jamesszel.
- Uramisten – suttogtam megrendülten. – Hogy tehetted ezt Remus? Hogy kutakodhattál a legféltettebb gondolataim között? Van róla fogalmad, hogy milyen következményekkel járhat, hogy tudsz mindenről?
- Segíthetnék neked. Nem kell ennyire bezárkóznod, Riana. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon, először dühös voltam, aztán persze megértettelek. Nem akarom, hogy így végződjön az életünk, ahogyan a jövődben történt. Egyikőnk sem érdemli meg. Legfőképpen te nem.
- Én? – kérdeztem meglepetten.
- Nem tudom, hogy mi lesz, ha beleavatkozol a dolgok természetes medrébe. De azt tudom, hogy ennél csak jobb életed lehet. Istenem… hogy követhetett el James ekkora ostobaságot, hogy feleségül vesz egy nőt, akit nem is szeret? Jaj… ne haragudj. Hisz az édesanyád.
- Semmi baj.
- Hihetetlen ez az egész. Ha James ezt tudná…
- Nem tudhatja meg – ráztam meg a fejem.
- Na és mi a helyzet Siriusszal?
- Ő pedig pláne nem, nem fogom tönkretenni azzal, hogy eléfestem a tragikus jövőjét! Fogalmad sincs róla, hogy milyen az egész. Fontosak vagytok nekem mindannyian, de nem tudom, hogy mi a helyes és mi a helytelen. És azzal, hogy te tudod…
- Nem változik semmi, nem árulom el senkinek. És mit fogsz tenni, ha egyenesbe jönnek a dolgok?
 - Még azt sem tudom, hogy mi történt. Hamarosan bekövetkezik valami nagyon rossz dolog, ami tönkreteszi James életét, de fogalmam sincs, hogy mi az, és hogy hogyan akadályozhatnám meg.
- Egy dolgot meg kell ígérned nekem – nézett rám komoran Remus, és maga elé fordított. – Bármi is történjék, vigyázol magadra. Láttam, hogy mennyire nem értékeled az életed. De tévedsz. Miért nem nézel úgy mindennapra, mint egy csodára? Tudod, amikor megtámadott egy vérfarkas kiskoromban, azt hittem, hogy vége az életemnek. Aztán másnap felébredtem. Közel voltam a halálhoz, de kaptam még egy napot. Olyan volt, mint valami hihetetlen csoda. A Roxfortban is kincs mindennap, csak Dumbledore-nak köszönhetem, hogy idejárhatok. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy alakult volna az életem.
Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet, de a következő pillanatban egy éles sikítás harsant a levegőbe. Remusszal egymásra néztünk és rohanni kezdtünk a hang irányába. Az egyik sötét sikátorban egy kisfiú feküdt, sírva szorongatta vérző kezét. Azonnal felmértem a helyzetet, és elmormoltam egy-két varázsigét.
- Köszönöm – motyogta a kisfiú.
- Hogy hívnak?
- Zach.
- Mi történt veled, Zach? – kérdezte Remus.
- Mardekárosok támadtak meg. Csuklyás alakokkal találkoztak, és pont megláttam őket. Azt mondták, hogy rosszkor voltam rossz helyen, nem akarnak bántani, de muszáj. Meg akartak ölni…
Elsápadtam, de aztán egy valami nem hagyott nyugodni.
- És aztán mi történt? Hogyan menekültél meg?
- Az egyikük hirtelen pálcát rántott és a társai ellen fordult. Dühösnek tűnt, és megvédett engem.
- Egy mardekáros a társai ellen fordult, hogy megvédjen egy griffendéles fiút? – kérdeztem döbbenten.
- De most félek, hogy bántani fogják őt. Miattam. Kérlek, segítsetek neki! – nézett ránk esdekelve, és mielőtt Remus tiltakozhatott volna és bólintottam.
- Remus felkísér téged a kastélyba, én pedig megkeresem őket, oké?
- Meghibbantál? – nézett rám úgy Remus, mint egy elmeháborodottra.
- Jöhetsz te is – vontam meg a vállam, mire keserűen felnevetett és letérdelt a kisfiú elé, majd előhúzott valamit a zsebéből. Meglepetten ismertem fel James köpenyét.
- Vedd fel ezt, és keresd meg a társaidat. Még biztosan nem ment mindenki vissza a kastélyba. Mond meg nekik, hogy mi történt. A mardekárosokat kerüld el, ha látod a Tekergőket, akkor nekik szólj. Tudod, hogy kik ők?
- Hát persze, mindenki tudja a suliban – motyogta a kissrác. – Köszönöm.
- Menj – mosolyogtam rá, mire felkapta a köpenyt, és elrohant. Még hallottam, hogy azt kiáltja, hogy milyen király láthatatlannak lenni, aztán eltűnt.
- Na, megyünk? Nem lehettek többen négy-öt embernél. Ha a meglepetés erejével törünk rájuk, akkor sima ügy. A lényeg, hogy ne bántsák azt a fiút, aki megmentette Zach életét. Rendben? Ne hogy hősködj!
- Értettem – gúnyolódtam. – Nézd… technikailag egyidősek vagyunk, ezután se bánj úgy velem, mint egy gyerekkel, oké?
- Jó, oké, értettem – vágott vissza hasonló hangsúllyal, de közben a szája szegletében mosoly bujkált. – Nem szokásom megszegni a szabályokat, de vagy olyan őrült, hogy egyedül menj utánuk, nem igaz?
- De igen.
- Sejtettem.