7. fejezet: Fordulat

1985.

- Anyu, hogy ismerted meg aput? – kérdezte a fekete hajú kislány. Négyen voltak a nappaliban. Egy család, két kisgyermek és két szülő. Adriana kérdésére hirtelen megdermedt a levegő. James és Eleanor feszülten néztek egymásra, aztán Eleanor beszélni kezdett.

- Az iskola után találkoztunk, apukád aurornak készült, én pedig a minisztériumnál dolgoztam. Ott futottunk össze, és hát… beszélgettünk és szépen lassan egymásba szerettünk – hazudta folyékonyan az átlátszóan hamis szavakat, de a két gyerek egy percig sem kételkedett.

Csak amikor a két felnőtt kettesben maradt, estek egymásnak.

- Miért hazudtál nekik? – kérdezte James dühösen.

- Miért szerinted nem kellett volna hazudnom? Azt kellett volna mondanom, hogy óó, hát az iskolában találkoztunk, évekig ellenségek voltunk és ott átkoztuk egymást, ahol lehetett. De ne aggódjatok, ez csak amolyan házak közti ellentét volt…

- Talán finomabban…

- Mégis hogy? Na és tudod mi lett volna később az első kérdésük? Hogy akkor mégis hogy a fenébe szerettünk egymásba?

- Eleanor, hagyjuk most ezt.

- Nem, szerintem meg ne hagyjuk. Legalább tégy úgy, mintha szeretnél, csak a gyerekek előtt, oké? Tudom, hogy a sárv… illetve Evans után sírsz még mindig, de ő halott. Lépj tovább. Neked egy feleség kellett, nekem meg egy férj. Ennyi.

- Mondogasd csak, de tudom, hogy azért ez nem teljesen így volt.

1977. szeptember

Az első napjaim furcsán teltek a kastélyban. Nehéz volt megszoknom, hogy újra itt vagyok, mégis egy teljesen más világban. A többiek mind kíváncsiak voltak, hogy honnan jöttem, ki vagyok és kik a szüleim. Senkinek nem feleltem. Aztán a legnagyobb döbbenetemre, amikor épp három lány állt előttem nekem szegezve a kérdést, James ölelte át a vállamat.

- Távoli rokonom. A nagyapám unokatestvére Porterre változtatta a nevét, egyéb kérdés? – mondta nekik lazán, én pedig megdöbbentem.

- Rokon? – kérdeztem, amikor ketten maradtunk.

- Miért ne? Így legalább kevesebbet kérdeznek. Amúgy is hasonlít a nevünk, ki kell használni a lehetőségeket… - mondta hadarva, de nem ért a végére, mert olyat tettem, ami mindkettőnket meglepte.

Megöltem.

Aztán zavartan hátrébb léptem és faképnél hagytam a zavarba jött fiút, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Szerencsére az anyámmal egyszer sem találkoztam össze, volt néhány közös óránk, de valahogy mindig sikerült a lehető legtávolabb ülnöm tőle. A sors furcsa fintora, hogy Lily mellett volt szabad hely a legtöbb órán.

- Alice és Melanie mindig egymás mellett ülnek – vonta meg a vállát Lily és mosolyogva intett, hogy üljek le mellé, amikor első alkalommal helyet kerestem. Meg kell hagyni, bármennyire is igyekeztem, Lilyt egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Áradt belőle a kedvesség, a jóindulat és az intelligencia. A tanárok legtöbb kérdésére ismerte a választ, és ügyesen feltornázta már az első néhány nap a Griffendél ház pontjait. Ha valamit nem értettem, egyből észrevette és máris magyarázni kezdett. Próbáltam hibát keresni benne, például, hogy stréber vagy nagyképű. De a magyarázatát sem fellengzően adta elő, hanem úgy, mintha egy baráthoz beszélne. A tanároknak nem kedveskedett, egyszerűen csak okos volt. Képtelen voltam utálni őt.

A második héten James nagyon jó hírt kaphatott, mert hatalmas vigyorral az arcán lépett be a klubhelyiségbe. Mi mind ott ültünk a kandalló körül és beszélgettünk. Régen éreztem ilyen jól magam, ez volt hosszú idő óta a legjobb hetem.

- Jövő héten kezdődik a kviddics szezon! – süvítette James vidáman. Lily megforgatta a szemet és morgott valamit halkan, de James még csak fel sem vette, annyira el volt varázsolódva.

A magamról részéről olyan messziről akartam kerülni a kviddicset, amilyen messziről csak lehetett. Nem kívántam emlékezni, egyszerűen kizártam mindent, ami emlékeket ébreszthet bennem. James boldog volt, egyelőre semmi dolgom nem volt. Tökéletesen indult a hetedéve. Tehát én is hátradőlhettem, vagyis ahogy mondani szokták, nyugodtan a homokba dughattam a fejem.

- És ki lesz a csapatkapitány? – kérdezte Sirius izgatottan. Hirtelen mintha éveket fiatalodott volna, amint felhangzott a kviddics szó, olyan lett, mint egy izgatott kisgyerek.

- Én – vigyorgott James boldogan, és belecsapott Sirius tenyerébe. Mindenki gratulált, kivéve Lilyt és engem. Lily érthető okokból, sem Jamest, sem a kviddicset nem komálta. Így hamar el is tűnt a lépcsőfordulóban. James csalódottan nézett utána. Nos, ami engem illet, én nem tudtam ehhez gratulálni. Persze, persze, tudtam, hogy muszáj. Csak egyszerűen, amíg nem visz rá a kényszer, kizártam a rossz dolgokat. Ezért én voltam az utolsó. Amikor Remus sürgető pillantásával találkoztam, végre rávettem magam.

- Gratulálok – erőltettem magamra egy műmosolyt és vállon veregettem Jamest. Aztán elköszöntem és elindultam felfelé a lépcsőn. Nem azért, mert felzaklatott volna, egyszerűen csak nem voltam túl jó színésznő. Egyedül Sirius ismerte a félelmemet, James nem sejtett semmit. Nem akartam válaszolni felesleges kérdésekre, amikre úgysem adhatok választ.

- Hát te? – kérdezte Lily, amikor benyitottam a szobánkba.

Megvontam a vállam.

- Mi van köztetek Jamesszel? – kérdezte hirtelen, mire majdnem keresztülbukfenceztem Melanie ágyán.

- Mi?

- Szerelmes vagy belé?

- Én? Szerelmes? Jamesbe? – kérdeztem lassan érthetetlenül. Nem értettem magát a kérdést. James az apám volt. Persze, ezt Lily nem tudhatta, de még a feltételezés is abszurd volt.

Lily bólintott.

- Rokonok vagyunk – feleltem végül, hűen az valósághoz.

- Azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy lekoptassa a kérdezősködőket.

- Tényleg rokonok vagyunk.

- Akkor ne haragudj. Én csak…

- Na és te? Szerelmes vagy Jamesbe? – kérdeztem egy nagy gombóccal a torkomban.

- Nem – felelte túl gyorsan.

- Ezt igennek veszem.

Lily felsóhajtott. – Ez bonyolult.

- Ha el akarod mondani valakinek, én itt vagyok – szólaltam meg hirtelen. Ezt meg miért mondtam? Aztán minden szó nélkül fogtam magam és elindultam lefelé, majd kifelé a kastélyból. Szükségem volt egy kis friss levegőre. Szerencsére senki sem követett.

Egyenesen a tópart felé indultam, mindig is imádtam nézni a fodrozódó vizet. Valahogy különös megnyugvást éreztem tőle. Át kellett gondolnom a dolgokat. Főleg a Lilyvel kapcsolatos dolgokat. Fogalmam sem volt, hogy hogyan viszonyulhatok hozzá anélkül, hogy elárulnám az édesanyámat és eltörölném a saját létezésemet és persze Harryét. Találnom kellett valamiféle egérutat. Mindig a tóparton kerestem a válaszokat. És gyakran meg is találtam. Estefelé járt már az idő, de amolyan kellemes utónyári időjárás volt. Már maga a séta is jólesett. Sehol senki, béke és nyugalom.

Akkor láttam meg egy sötét alakot, pont annál a fánál, ahol én is szoktam ülni. Ahogy közelebb értem, már a hangját is hallottam. Sírt. A válla görcsösen rázkódott, és hüppögő hangokat hallatott. Szőke haja szénaboglyaként takarta el az arcát. Fogalmam sem volt, hogy ki az. De gondoltam, talán megvigasztalhatnám. Nem árt egy-egy új barát néha. Aztán észrevettem a talárján a félreismerhetetlen kígyót, és már tudtam, hogy hiba volt megállnom előtte. Mardekáros volt.

Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, felnézett. Egyenesen a szemembe, és olyan gyűlölettel, hogy hátrahőköltem. Megvetően szemlélte a griffendéles taláromat és egyből a pálcája után nyúlt.

- Hé, én csak… - kezdtem mentegetőzni, amikor felismertem őt. Nem volt könnyű, annyira összetörtnek és reményvesztettnek tűnt.

Az édesanyám volt az. Az a nő, aki megtanított beszélni, járni és olvasni. Az a nő, aki ápolt, amikor beteg voltam és sebtapaszt tett minden horzsolásomra. Az nő, aki esti meséket olvasott, amikor kicsi voltam.

Most pedig arra készült, hogy megátkozzon. Elő kellett volna vennem a saját pálcámat, tudom. De mégsem voltam rá képes. Mégis mit csináltam volna vele? Megátkozom az anyámat? Főleg amikor ilyen állapotban van?

- Mit akarsz itt, sárvérű? Remélem, hogy kiélvezted a látványt.

- Csak a tópartjára jöttem, nem tudtam, hogy van itt valaki, nem akartalak zavarni – hadartam zavartan és valami ismerőset kerestem a vonásaiban. Nem sok sikerrel. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Ilyen volt akkor is, amikor utoljára láttam.

- Hát hogyne. Várjunk csak… te Potter rokona vagy, igaz? – kérdezte és valami csillant a tekintetében. - Üzenem neki, hogy ezt azért, amiért belém kötött ma reggel - tette hozzá és olyan gyorsan lendítette felém a pálcáját, hogy reagálni sem volt időm. Mintha egy penge szántotta volna fel a mellkasomat. Felordítottam a fájdalomtól, de a saját hangomat sem hallottam. Aztán már mozdulni sem tudtam. Megdermesztett. Bálványként zuhantam a földre és csendben könnyeztem a pokoli fájdalomtól.

- Ne aggódj, így elvérezni sem fogsz… Potterék úgyis rád találnak. Üzenem, hogy legközelebb nem ússzák meg ennyivel. Sem ők, sem te. Ez csak figyelmeztetés – sziszegte eltorzult hangon, aztán csend lett. Csak a tücskök halk énekét hallottam és bódultan lebegtem. Igaza volt, nem véreztem el, mert megdermesztett. De a fájdalmat éreztem, és ez… kínzóbb volt mindennél. Senki sem tudta, hogy itt vagyok. Lily biztos azt hiszi, hogy csatlakoztam Jamesékhez, Jamesék pedig, hogy Lilyvel vagyok. Senki nem fog egy darabig keresni. Vajon meddig?

Nem voltam képes elhinni, hogy ezt valóban az anyám tette velem. Elárult minket, de hogy bántson… jó tudom. Nem tudta, hogy ki vagyok. De az apám miatt tette ezt velem. Mert utálta őt. Te jó ég, hogyan jutottak el ők ezek után a házassághoz? Most már biztos, hogy nem szerelem volt. Az anyám csakúgy képes volt megátkozni embereket, mintha vicces lenne. Csak fenyegetés. Talán megölni is képes lenne? A lányát? James valahol érezte, hogy kötődik hozzám, Eleanor semmit sem érzett? Csakúgy megátkozott, kettévágott mondhatni.

Nagyon fájt. Nem mintha nem találkoztam volna már elégszer a fájdalommal. Mégis minden alkalommal megdöbbentett a hevessége. Hogy mennyire tud fájni egy seb, egy átok, vagy egy kínzás.

Talán ez volt az oka. Talán James és Eleanor valami különös csoda folytán összejöttek a hetedévben, talán ezért vesztett el mindent, talán ezért lett boldogtalan. De vajon, tényleg így volt? Anyának mi oka volt rá? Hisz most olyan gyűlölködő volt… miért ment  hozzá? És apa? Miért vette el? Hiszen azt mondták, hogy az iskola után találkoztak…

Sötét volt. Egyre sötétebb. A hátamon feküdtem, így láttam az eget. Még szerencse, hogy nem telihold volt, ki tudja, mik lakják a Tiltott Rengeteget. A csillagokat viszont láttam, káprázatosak voltak. Vagy talán már túl kába voltam hozzá. Az idő elvesztette a jelentőségét. Teltek a percek, az órák.

De amikor hallani kezdtem a hangokat, még mindig sötét volt. Az agyam csak nagyon lassan tudta összerakni a szódarabkákat. Aztán rájöttem: engem keresnek. Rohanó lépteket éreztem az alattam fekvő avaron. Szinte rengett, mégsem rázkódtam. Aztán megláttam egy arcot, egy nagyon jóképű arcot.

Rémültnek tűnt.

- James! Lily! Remus! Megtaláltam! – ordította magán kívül, aztán a nevemet ismételgette. Nem értette, hogy miért nem mozdulok meg. Aztán észrevette a vértócsát a mellkasomon. Hófehérre sápadt.

- Mi történt?

- Me… meg… halt – dadogta Sirius ijedten és kitágult szemekkel meredt rám. Még sosem láttam ilyennek.

- Dehogy halt meg, te ütődött! – csattant fel egy ingerült hang, és egy vörös villanást láttam. – Engedj oda. Csak megdermesztették.

- Finit… - kezdte James, de Lily őt is leteremtette.

- Ha feloldod az átkot, elvérzik. Fellebegtetem – mondta szakszerű hangon Lily. – Sajnálom, Aly. Ez most fájni fog.

Igaza volt. Nagyon fájt. De akkor valami megváltozott. Az anyám, Eleanor Rosier megátkozott és Lily Evans mentette meg az életem. Felborult minden. Az egész világ vett egy száznyolcvan fokos fordulatot. És abban a néhány pillanatban, amíg még magamnál voltam, azt kívántam, hogy bárcsak Lily Evans lett volna az édesanyám…

6. fejezet: Újra Roxfortban

1992. szeptember 1.

James Potter komoran hallgatta, ahogy a vonat döcögve halad végre egyenesen Roxfort elé. Közben pedig a lányát nézte, aki összekuporodva ült őt ölelve és csak meredt egyenesen a semmibe. Összefacsarodott a szíve a látványra. Nem volt meglepődve, hiszen a kislány most találkozott először a halállal. James jóval érettebb volt, amikor ez megtörtént.

Harry nem borult ki, mindössze sápadt arccal nézte az elsuhanó tájat. A többiek sem voltak túl jó színben, hisz még csak gyerekek voltak. James azt kívánta, hogy bárcsak megvédhetné őket minden szörnyűségtől. Nagyon féltette Adrianát. Olyan kicsi volt és törékeny, olyan sebezhető. Most pedig egy életre megváltozott az élete, talán többé nem lesz ugyanaz az életvidám cserfes kislány.

- Megérkeztünk – suttogta a kislánynak, amikor a vonat megállt. Harry is aggodalmasan nézett a húgára, de megértette, hogy most az apja mellett van a legjobb helye. Adriana mindig is rajongva imádta az apját, ő volt az egyetlen, aki megvigasztalhatta.

Ron, Ginny, Harry és többiek lassan eltűntek a fülkéből, csak James maradt ott Adrianával.

- Miért olyan kegyetlenek a halálfalók? – kérdezte hirtelen a lány és az apja megfáradt vonásaira nézett.

- Kétféle halálfaló van, az egyik, aki csak gyáva. Gyáva ellenállni Voldemortnak, gyáva nem védelmet keresni az oldalán. Ők szánalmas emberek. De ott van a másik véglet is, különösen Bellatrix Lestrange, akit láttál. Őrült. Őrülten rajong a Nagyúráért, az eszméiért és mindent megtenne, hogy megölje az ellenállókat.

- Én nem leszek gyáva – motyogta a kislány és letörölt egy előbukkanó könnycseppet.

- Tudom, kicsim – suttogta James szeretetteljesen.

- Sem őrült. Olyan bátor leszek, mint te, és többet nem sírok.

- Sírni nem rossz dolog, néha muszáj.

- Akkor sem akarok többé sírni. Majd próbálkozom – mosolygott rá, aztán megigazította az egyenruháját és felpattant.

- Megyünk? – kérdezte kifejezéstelen arccal és James döbbenten követte. A lánya a szeme láttára változott sokkal, de sokkal idősebbé. Büszkeséget érzett, de meg is rémítette. Nem szabad megszakítani a gyermekkort. A gyerekeinek pedig mindig a legjobbat szerette volna.

- Mik azok a lények? – kérdezte Adriana a tömegben az apjától. James először nem értette, hogy mire gondol.

- Milyen lények?

- A lószerű fura valamik. Amik a kocsit húzzák – felelte természetes hangon, de rémültnek tűnt.

James megdermedt. Hát persze. A lánya látta a thesztrálokat. Ezt soha nem bocsátja meg Eleanornak.

- Azok a thesztrálok. De te még csónakkal mész.

- Harry azt mondta, hogy nem húzza semmi a fiákereket, apu.

- Egyszer elmagyarázom, jó? Most kövesd Hagridot, és nagyon vigyázz magadra. Én most nem is lehetnék itt, csak a különleges körülmények…

Adriana elhúzta a száját. – Így is mondhatjuk. Szeretlek, apu – nézett rá nagy barna szemekkel. James összerezzent, és hosszú idő után először érzett igazán sírhatnékot. A lánya szemébe nézve jött rá csak igazán, hogy hová lett az élete. Hol rontotta el? A hetedikévben történt, ebben egészen biztos volt. De akkor nagyon sok minden történt. Akkor ismerte meg jobban Eleanort is. Talán hiba volt. Talán az vágta el a végső biztosítékot a barátainál és a lánynál, akit mindennél jobban szeretett. Talán akkor Adriana zöld szemekkel nézne rá, Lily smaragd szemeivel. Talán az egész élete más lenne. Nem szabadott volna összejönnie Eleanorral. Nem szabadott volna elvennie sem. Éveken át harcolt Lilyért, miért pont akkor adta fel?

- Én is szeretlek, kicsim – suttogta és nyomott egy puszit a homlokára, majd nézte, ahogy eltűnik Hagrid mögött a tömegben. A vadőr komoran biccentett neki, mintegy jelezve, hogy kérni-e sem kell, vigyázni fog rá… akárcsak a fiára.

1977. szeptember 1. Adriana

- Hé, Hagrid – integetett James az ismerős félóriásnak, miután leszálltunk a vonatról. Hagrid hatalmas mosollyal köszöntötte a Tekergőket és a többieket. Engem elkerült a tekintete. Pedig én ismertem őt. Harryvel, Ronnal és Ginnyvel nagyon sok időt töltöttünk nála betonkeménységű kekszet és ihatatlan teát fogyasztva. Olyankor elmesélt egy csomó történetet, mi pedig ámulva hallgattuk. Igaz barát volt. Milyen rég nem is láttam őt. Boldogabbnak tűnt, mint az én időmben, ami talán nem meglepetés. Talán Dumbledore halála volt, ami elvágott nála valamit. Apjaként szerette az ősz varázslót.

- Sziasztok, csirkefogók – köszönt vígan, majd felém fordult.

- Alyana vagyok – mutatkoztam be kedvesen és rámosolyogtam.

- Hallottam már rólad Charluséktól, Merlin hozott a Roxfortban. Na de menjetek, mielőtt elfoglalják a jó fiákereket. Aztán ne keveredjetek semmibe az első nap – terelt minket hatalmas lapátkezeivel a thesztrálok húzta fiákerek felé. Meg sem rezdültem a látványukra, egyedül Sirius nézett rájuk zavartan, a többiek talán még mindig azt hitték, hogy láthatatlan varázslat hajtja őket a kastély felé. Sirius vajon hogyan került kapcsolatba a halállal? Az arcára néztem, komornak tűnt.

Rámosolyogtam, mire felvonta a szemöldökét és elfordult. Azt hiszem, ebbe jobb, ha nem keveredek bele. A többiek észre sem vették, még James sem. Talán még senkinek nem beszélt erről.

Lilyék sajnos, vagy nem sajnos elkeveredtek tőlünk, James nagy csalódására.

- Örülök, hogy nem támadtad le Lilyt – szólalt meg Remus, amikor öten elfoglaltunk egy fiákert.

James megvonta a vállát. – Talán jobb, ha máshogy próbálkozom. A letámadás már évek óta eredménytelen. Nem akarok veszekedni vele.

- Csaknem felnőttél? – lepődött meg Remus.

- Kizárt – mondta egyszerre Sirius és James, majd amikor észrevették, hogy egyszerre szólaltak meg, elnevették magukat.

- Miért voltál olyan furcsa a vonaton? – kérdezte Sirius tőlem.

- Miért voltál olyan furcsa, amikor megláttad a fiákert? – kérdeztem válasz helyett. A hatás nem maradt el, a vigyor eltűnt az arcáról.

- Hagyd csak, nem kell válaszolnod – mondta zavartan és ennyiben maradt a téma. De gyanakvóan nézett rám. Már biztosan tudta, hogy sok mindenen kellett keresztül mennem, de vajon mennyit sejthetett?

- Hogy tetszik Roxfort? – kérdezte James, amikor megérkeztünk. Minden egyes alkalommal megcsodáltam a gyönyörű kastélyt, most még szebbnek tűnt.

- Varázslatosan szép – válaszoltam mosolyogva, és meghatott a gesztus, ahogy kitárta előttem az ajtót. Csak azt nem értettem, hogy Sirius miért lett olyan morcos tőle…

- Most fognak téged is beosztani, csapódj majd oda az elsősökhöz – magyarázta nekem Remus. – McGalagony mondta a vonaton a prefektusülésen. Képzeljétek, én lettem az iskolaelső.

- És ki lett a másik? – kérdezte James, miután mindenki gratulált.

- Lily – felelte Remus egyértelmű hangon.

- Ki más? – kérdezte Sirius gúnyos hangon. Tényleg nagyon okos lány lehetett, de akkor hogyan került a Griffendélbe, a Hollóhát helyett?

- Nézd, ott vannak az elsősök – mutatott Remus egy csapat apró emberrel. Jézusom, de kicsik. Kicsit sem lesz gáz beállni közéjük. Egyedül maradtam a megszeppent arcokkal, egy kicsit magamra emlékeztettek, amikor ugyanígy álltam itt.

- Kérem, kövessenek. McGalagony professzor vagyok. A nagyteremben fog megtörténni a beosztásuk, a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár házba… - szónokolta a szokásos szöveget, aztán rám nézett. – Maga lesz az első, mint hetedéves, Miss Porter.

Aztán intett, és feltárult a Nagyterem ajtaja. Én a professzor mögött haladtam, mögöttem pedig a törpevarázslók és boszorkányok. Rengetegen voltak, kétszer annyian, mint az én időmben. Kellemetlenül érintett a sok engem figyelő szempár. Mintha szabad préda lennék, már megszoktam a rejtőzködést.

- Porter, Alyana – hallottam a nevem, miután elhangzottak a szokásos év eleji beszédek és a süveg is elmondta a mondókáját.

Magabiztosan ültem le a székre és hagytam, hogy a tanárnő a fejemre tegye a megöregedett kalapot.

- No lám… mennyi titok, mennyi fájdalom lappang benned, és még a jövőt is ismered. De jól vigyázz, kockázatos belekeveredni az időbe, veszteséggel jár.

- Tudom.

- A Hugrabugba egyáltalán nem illesz, a Hollóháthoz meg van a megfelelő eszed, de az sem lenne a te otthonod. Látom, hogy hová húz a szíved, és valóban. Döbbenetes bátorság van benned… legyen hát… GRIFFENDÉL! – üvöltötte a serleg ezúttal hangosan, mire a Tekergők maximális hangerővel kezdtek ujjongani. Az apám arcát néztem, és elképzeltem, hogy milyen büszke lehetett rám elsős koromban. Most pedig itt volt fiatalon, és teli szájas vigyorral nézett rám. A szemei csillogtak, és majdnem felnevettem azon, hogy csak elintézte, hogy Lily mellé ülhessen. Én pedig Sirius mellé huppantam le, ott maradt nekem szabad hely.

A vacsora élvezetes volt, sikerült néhány egész órára elfelejtenem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Csak egy lány voltam, aki végre szívből tudott nevetni. Talán rossz korban születtem, talán itt lett volna a helyem. Mindenesetre, hiába volt illúzió az egész, ott akkor rádöbbentem, hogy igaz barátokra leltem.

A vacsora után megtudtam, hogy Lily Evans, Alice Prewett és egy harmadik lánnyal kerültem egy szobába. Mint később megtudtam a korábban emlegetett, Melanie Smith-szel.

Csak mikor behunytam a szemem rémlett fel egy arc a mardekáros tömegből. Egy hosszú szőke hajú lány hideg tekintete, ahogyan lesajnálóan néz végig rajtam, és ahogy felismertem, ki is pattantam az ágyamból. Egyenesen a klubhelyiségbe tartottam és reméltem, hogy James még ébren van.

- James! – kiáltotta a fiú után, amikor láttam, hogy indul felfelé a lépcsőn.

- Mi a baj?

- Megnézhetném egy percre a térképedet? – kérdeztem ártatlanul, mire megnyúlt a tekintete és rémülten nézett körbe.

- Honnan tudsz róla? Siriusnak járt el a szája?

- Nem számít, meg kell valamit néznem. Kérlek.

Pár perccel később már újra a szobámban voltam kissé sokkos állapotban. Jól sejtettem a lány nevét, de a legnagyobb félelmem vált valóra.

A lány pöttye mellett az „Eleanor Rosier” név állt, az édesanyámé. Mégis hogyan kezdjek bármit is ezzel a helyzettel, ha ő is itt van? Mit tegyek? Miért nem tudtak csak egyszerűen boldogok lenni együtt és távol maradni a háborútól?

5. fejezet: Roxfort Expressz

1992. szeptember 1.

James Potter dühösen állt a felesége előtt. Túl nagy volt már benne a feszültség ahhoz, hogy tartóztassa magát. Az egész nyarat átszőtte valami észveszejtően idegesítő színjáték, amit a gyerekek miatt játszottak. Mintha minden rendben lenne.

- Mit titkolsz előlem, Eleanor? – kérdezte sokadszorra. Rajta kapta a nőt, amint egy különös beszélgetést folytatott egy férfival.

- Hagyd már abba, James. Tudom, hogy a házasságunk nem a legjobban alakul… - kezdte a nő fellengzős hangon, de a férfi túl ideges volt most ehhez. Rossz előérzete volt.

- Így is mondhatjuk, igen. Miről beszéltél azzal a férfival? Vagy mondjam, hogy a szeretőddel?

- Hogy merészeled? – sziszegte Eleanor felháborodva. Hófehér arca ezúttal kipirosodott az elfojtott méregtől. – Te is tudod, hogy sosem csalnálak meg.

- Tudom? – kérdezte James csalódottan. Nem ismert már rá az előtte álló nőre. Megint hazudott. Újra és újra. Hónapok óta valami különös titokzatosság vette körül, és ez most több volt, mint egy eltitkolt viszony valaki mással.

- Tudnod kéne! Nem mondhatok neked többet, nem értenéd meg.

- Tégy próbára! Régen tudtál bennem bízni, most miért nem? Miért voltál olyan furcsa a gyerekekkel ma reggel? Harry szóvá is tette, amikor kettesben voltunk!

- Féltem őket, ez olyan nagy baj?

- Elég a hazugságokból. És mi van Evan Rosierrel? Vele mégis miről beszélgettél a minap?

- Te kémkedsz utánam? – csattant fel a nő és könnyek szöktek a szemébe.

- Nem. Arthur Weasley látott titeket, teljesen véletlenül. Azt hitte, hogy végre áttért a mi oldalunkra, de mivel erről senki más nem tud rajtad kívül, ezért bizonyára nem így történt.

- James… értsd már meg, könyörgöm! Mindent értetek teszek – zokogott fel hirtelen a nő. Az elegáns arca ezúttal eltorzult a feltörő érzelmektől. – Féltem Harryt és Adrianát… egyszerűen féltem őket.

- Miről beszélsz? – rémült meg James. A felesége nem szokott így félni semmitől sem. Csak Voldemorttól és az embereitől.

- Megígérte! Muszáj volt megtennem…

- Mit tettél? És mit ígért neked az unokatestvéred? – kérdezte James ismét dühösen. Eleanor némán hallgatott.

- Válaszolj!

- A vonatról kérdezett.

- Milyen vonatról? – kérdezte a férfi türelmetlenül.

- A Roxfort Expressről. Tudni akarták, hogy melyik útvonalon közlekedik ma…

- Eszednél vagy, Eleanor? Hála neked akármelyik pillanatban megölhetik a gyerekeinket! A többi diákról nem is beszélve! Miért mondtad el nekik? Miért?! Megfenyegetett?

- Nem – hajtotta le a fejét. Barna haja ezúttal rendezetlenül hullott az arcába. – Én kerestem meg őt.

James elhűlten hallgatott, csak néhány perccel később szólalt meg. A hangja viszont jéghideg volt, szinte metszette a levegőt.

- Mit ígért neked ezért?

- Hogy megkímélik Adriana és Harry életét. Muszáj volt megtennem, James! Nem veszíthetem el őket…

- Ennyi év után tisztában lehetnél azzal, hogy mennyit ér egy halálfaló szava. Most pedig megyek és értesítem a rendet. Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottál és megmenteni a gyerekeink életét!

- James…

- Ne… most hagyj.

1992. szeptember 1. Adriana

„A vonaton ülve néztem a tájat. Harry mellettem ült, és amikor találkozott a tekintetünk rám mosolygott. A barátai is velünk voltak, akiket már én is ismertem. A két család gyakran járt össze. Így lett a legjobb barátnőm Ginny, aki éppolyan ijedt volt, mint én. A bátyja, Ron folyton csak a kviddicsről beszélt. Harry és Ron nagyon jó barátok voltak már évek óta. Velünk volt még Neville, akivel szintén gyakran találkoztunk. James gyakran vitt hozzájuk vendégségbe, de arról soha nem beszélt senki, hogy mi történt a fiú szüleivel. Fred és George, a másik két Weasley, akiket még kedveltem, sajnos nem ültek velünk. Idősebbek voltak, meg volt a saját baráti körük.

- Ideje lenne átöltöznötök az egyenruhába – lépett be egy borzas barnahajú lány. Harry sokat mesélt róla, kényszeres szabálymániában szenvedett, nem voltak túl jó viszonyban. Főleg azóta, hogy Ron hangot adott az ellenszenvének a lány iránt.

- Mi lenne, ha békén hagynál minket, Granger? – horkant fel Ron ingerülten, mire a lány felhúzta az orrát és megbántottan távozott. – Hol is tartottam? A múltkori meccset…

Ginny megforgatta a szemeit és inkább felém fordult.

- Szerinted melyik házba kerülünk? – kérdezte úgy, mintha ez lenne az élet legfontosabb állomása. Akkoriban tényleg az volt.

Bizonytalanul megvontam a vállam. Ez a kérdés engem is foglalkoztatott.

- A Griffendélbe szeretnék, bár anya mardekáros volt. Én nem akarok mardekáros lenni, ők gonoszok.

- De anyukád…

- Ő nem gonosz, néha akadnak kivételek, de nem is érezte ott jól magát. Apa csalódna, ha nem griffendéles lennék.

- Nálunk mindenki griffendéles – jegyezte meg Ginny is.

- Ki is tagadunk, hogy ha nem odakerülsz, Ginny – szólalt meg hirtelen Ron komoly hangon.

- Hagyd békén, Ron. Odakerül, ahova a serleg szerint illik. Ha nem a Griffendélbe, akkor sem történik semmi – védte meg a lányt Harry, mire Ginny fülig pirult. Furcsán viselkedett a bátyám közelében és ezt nem csak én vettem észre.

- A Mardekárból kerül ki az összes sötét varázsló! – erősködött Ron.

- Sirius Black is griffendéles volt – jegyezte meg Harry.

- Ő kicsoda? – kérdeztem meglepetten. Még nem hallottam róla, hogy egy griffendéles átállt volna a másik oldalra.

- Egy gyilkos, legalábbis anya azt mondta, amikor megkérdeztem és apa sem cáfolta meg.

- De az más. A Black család csupa gonosz mágusból áll – mondta Ron. – Az alma nem szokott messze esni a fájától.

A vonat megrázkódott.

- Mi volt ez? – kérdezte Neville rémülten. Mindenki előkapta a pálcáját, mintha tényleg tudtuk volna használni valamire. Harryék másodévesek voltak, de nem hiszem, hogy elbánnának bármivel is.

A villany hirtelen elsötétült, a vonat pedig hatalmas fékezéssel állt meg.

- Még nem lehetünk ott. A nagyi szerint…

- Css – intettem le. Rossz előérzetem volt. Apa mondta volna, ha ilyen előfordulhat. De nem említette, hogy a vonat csakúgy megáll Skócia vadregényes tájainak kellős közepén.

Valaki sikoltott.

- Kinézek a folyosóra, Ron vigyázz a többiekre – szólalt meg Harry, de engem nem tudott lerázni.

- Veled megyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve és hiába ellenkezett, követtem.

- Maradj, Riana, kérlek.

- Nem.

- Jó, maradj mögöttem – adta meg magát, és kinyitotta a kupé ajtaját. A folyosón káosz fogadott. Csuklyás alakok átkozódtak kivont pálcával. Egyre gyakoribbak lettek a felhangzó sikolyok, és harc bontakozott ki. A felsőbb évesek kiálltak az idegenek ellen, akik csak Tudjukki cinkosai lehettek. Rémülten kaptam a pálcám után, de fogalmam sem volt, hogy hogyan használjam. Harrytől elsodortak a többiek, ő pedig rémülten nézett utánam, mert nem tudott visszarántani a fedezéket jelentő fülkébe. Ez a harc nem nekünk való volt. Harry tanult sötét varázslatok kivédését, de az a tudás maximum néhány apró varázslény ellen lenne elegendő. Ő megpróbált utánam jönni, így mindketten veszélyben voltunk. Sosem féltem még ennyire.

- Nocsak… egy kis finom husi – ragadta meg egy álarcos a karomat. Felsikoltottam.

- Engedje el a húgomat! – kiáltotta Harry, de a következő pillanatban eltalálta egy piros sugárnyaláb és a földre zuhant.

- Harry!

- Ne foglalkozz vele, aranyom. Majd én elszórakoztatlak – nyögte kéjenc hangon és megpróbált odébb vonszolni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy elengedett. Döbbenten néztem, ahogy ájultan esik össze. Fred Weasley állt mögötte és aggodalmasan nézett rám.

- Jól vagy? – kérdezte, majd Harryhez lépett és felébresztette. De aztán… valami más foglalta le a figyelmemet.

Az egyik álarcos ördögien kacagott és a pálcáját a kupéból előbukkanó Neville Longbottomra szegezte.

- Üdvözöld a szüleidet a nevemben – gügyögte gúnyosan, majd csak két szót mondott, amit nem akartam felfogni. A zöld fény egyenesen a gömbölyded fiú mellkasát találta el, és láttam, ahogy Neville szeméből kihuny minden fény és a teste, amely eddig félelemtől remegett, élettelenül zuhan a földre.

Az aurorok csak ekkor érkeztek meg. Nemsokkal később az édesapám erős karjai közt találtam magam, de nem tudtam válaszolni egy kérdésre sem.

Sokkot kaptam, és az első roxfortos napomtól kezdve láttam azokat a különös lényeket, a thesztrálokat. Olyankor mindig a dundi Neville arca lebegett a szemem előtt…

1977. szeptember 1.

Zokogva ébredtem, a szemem előtt a régi emlékekkel. Szegény Neville. Még mindig emlékszem a kerekded arcára és a félénk szemeire, a feledékenységére és a szeretetvágyra, ami mindig ott égett a tekintetében a szülei miatt. Ma már tudtam, hogy mi történt a szüleivel. Bellatrix őrületig kínozta őket, aztán Voldemort megölte őket. Neville-t kereste valami jóslat miatt, de Augusta jól elrejtette őt.

- Alyana, ébresztő! – kiabált be Dorea az ajtómon. Szeptember elseje volt, ma megyek Roxfortba, újra. – Mindjárt indulunk. Összepakoltál már?

Nos, igen. Egész sok mindent összevásároltak nekem. Nem értem, hogy Dorea miért fogadott be. Úgy bánik velem, mintha a lánya lennék és még csak meg sem kérdezi, hogy miért nincs egy vasam se.

James Potter azonban nem foglalkozott kopogással. Öt perccel később úgy rontott be, mint egy dúvad.

- Gyere reggelizni – kiáltotta vidáman. Elmosolyodtam az örömét látva. Tényleg ennyire szeretett iskolába járni? Ezt sem mesélte nekem.

- Minek örülsz ennyire?

- Mindjárt indulunk Roxfortba, együtt lesznek a Tekergők.

- Remus két hete ment el – nevettem fel.

- Az már régen volt. Petert pedig egész nyáron nem láttam. Na meg ott lesz Evans is.

- Miért hívod a vezetéknevén, ha egyszer belé vagy zúgva? – kérdeztem végül. Na, nem mintha tetszett volna nekem ez a szerelem. Volt anyám is, nem akartam mással látni az apámat.

- Ő is így hív. De tudod mit, igazad van! Ebben az évben Lilynek hívom majd. Hátha így eljön velem randira…

- És ha mégsem? – kérdeztem csendesen.

- Olyan nincs! – mosolygott, majd felkapta a bőröndömet és levitte magával. Én pedig felöltöztem, aztán követtem.

Nem sokkal tizenegy előtt indultunk csak, hoppanálva. De még indulás előtt hagytam, hogy Dorea átöleljen.

- Nagyon vigyázz magadra, Aly – suttogta úgy, hogy csak én halljam és abban a pillanatban már tudtam, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok. Döbbenten néztem rá, de ő csak a szájára tette az ujját és azt válaszolta, hogy majd karácsonykor megbeszéljük. – Őszintén örülök, hogy megismerhettelek.

- Én is – suttogtam elszorult torokkal. Nem kellett semmit mondanom, az arcomra lehetett írva, hogy mennyire.

- Mehetünk? – kérdezte Sirius, én pedig bólintottam. Megragadta a kezem és a következő pillanatban már a King Cross pályaudvaron álltunk.

- Most pedig át kell mennünk a falon.

Összevontam a szemöldököm, mire Sirius elégedetten felnevetett. Pontosan ezt a reakciót várta tőlem, pedig én nem azért lepődtem meg. Hanem azért, hogy ezt most komolyan el kell mondania? De persze igen. Hiszen én elméletileg most voltam itt először.

- Gyere, fogd meg a kezem – húzott magához és átrántott magával a falon. A kilenc és háromnegyedik vágány semmit nem változott. Bár talán sokkal vidámabb volt. Az én időmben az emberek féltek, és a vonat mindig más útvonalon közelítette meg Roxfortot. Itt bizonyára még csak egy volt. A diákok és búcsúzkodó szülők egymást lökdösődve közlekedtek, mindenhonnan kiabálás, nevetés és búcsúszavak röpködtek.

James már itt várt minket és a tekintetével a tömeget pásztázta.

- Vajon, hol lehetnek? Remus sosem szokott késni… - mondta izgatottan, mint egy kisgyerek, aki a játékára vár.

- Biztos mindjárt itt lesz, még foglalnunk kéne egy jó fülkét – válaszoltam nyugodtan, de mintha Jamest a fülkekérdés egyáltalán nem zavarta volna.

- A fülke miatt ne aggódj – magyarázta meg Sirius halkan. – Minden évben ugyanott ülünk, senki sem meri elfoglalni.

Meglepetten nevettem fel.

- Micsoda hierarchia…

- Ami jár, az jár – kacsintott rám, aztán ő is elkezdte keresni a barátait a szemével. Néhány perccel később ki is szúrta a sápadt Remust. Nem értettem, hogy mitől ilyen beteges az arca mindig. Borostyánszínű szemei alatt sötét karikák díszelegtek, kiáltva, hogy a tulajdonosa még mindig nem aludta ki magát.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. Kezet fogott Jamesszel és Siriusszal, majd két puszit nyomott az arcomra. Egy kicsit meglepődtem a közvetlen gesztuson. Habár egyikük sem adta a tudtomra egyszer sem, hogy nem tartozom közéjük. Mintha már én is Tekergő lennék.

- Ott van Peter! – kiáltott fel James vidáman és intett egy kövérkés izzadt arcú fiúnak. Meglepetten néztem az ismeretlenre. Annyira nem illett közéjük, hogy az már égbekiáltó volt. Bátortalannak tűnt, már csak annak alapján is, hogy amikor rám nézett félősen mutatkozott be, kicsit dadogott is. Ő lenne Peter Pettigrew? El nem tudtam képzelni, hogy olyat merjen tenni, amivel kivívja bárkinek is a haragját. Amolyan szürke egér volt, aki szeret megbújni a sarokban.

- Gyertek, szálljunk fel – indítványozta Remus, és mindannyian megindultunk a poggyászainkkal. Remus, Sirius és James egyszerre nyúlt segédkezve a csomagom után, amin mindenki nevetni kezdett. Olyan aranyos helyzet volt, hogy talán sosem felejtem el. James volt végülis a leggyorsabb, így neki köszöntem meg a segítséget. A vonat fájdalmasan ismerős volt. Azonnal elkomorodtam, amikor megpillantottam a folyosót és a fülkéket. Sirius összevont szemöldökkel nézett rám, amikor a korábbi mosoly szinte lefagyott az arcomról és elfordítottam a tekintetemet. Szótlanul követtem inkább a négy fiút, akik hirtelen megálltak az egyik ajtónál. Mondhatni döbbenten. Egyedül James arcán jelent meg egy boldog mosoly.

A fülkéjük ugyanis foglalt volt. Három lány ült bent, az egyiküket felismertem, Lily Evans volt.

- Hé, Evans, ez a mi fülkénk – csattant fel Sirius felháborodva, nem törődve James dühös arcával.

Lily először meglepetten majd dühösen nézett fel.

- Nincs kiírva a nevetek – jegyezte meg végül hűvösen. – Egyébként sziasztok – köszönt, és inkább rám nézett, mint a fiúkra. A többiek is elmotyogtak egy köszönést, aztán megint jött a kínos csend.

- Leülhetünk? – kérdeztem meg végül. Lily nem tűnt túl boldognak, bosszankodva nézett Jamesre, majd sóhajtott egyet és bólintott.

Jamesszel madarat lehetett volna fogatni, de szerencsére csendben maradt. Illetve csendben vigyorgott tovább. Én Sirius és egy fekete tüsi hajú lány közé kerültem. Hamar beindult a beszélgetés, mindenki vidáman tárgyalta ki a nyár eseményeit. Döbbenetes volt, hogy Sirius és James mindig tudott valamiről beszélgetni, annak ellenére, hogy egész nyáron össze voltak zárva.

- Hogy telt a nyarad, E… Lily? – kérdezte hirtelen James. Lily félrenyelte az előbb ivott üdítőjét. Meglepetten nézett a fiúra, mintha most látná először. James rám kacsintott. Egy kicsit rosszul éreztem magam. Most tulajdonképpen mit is csinálok? Nem akarom összehozni őket, csak Jamest akarom boldognak látni. Remélem, ez nem jár együtt egymással, mert különben sosem születek meg.

Lily kivételesen nem mondott semmi rosszat Jamesről, helyette tényleg a nyaráról kezdett mesélni. Ekkor lépett be az amúgy is zsúfolt fülkénkbe egy ismeretlen srác.

- Sziasztok! Alice, már mindenhol kerestelek – mosolygott rá a tüsi hajú lányra, aki boldogan pattant fel és ölelte át.

- Nem is meséltem, Frank és én összejöttünk a nyáron – nézett körbe. Én nem egészen vettem a fonalat, nem volt lényeges információ.

- Ideje volt, hogy te és Longbottom – jegyezte meg a harmadik lány, Lily másik barátnője. De ezúttal én kaptam egy kisebb fajta sokkot. Hogy mondta? Longbottom? A neve Frank Longbottom? Az nem lehet… ekkor néztem a lányra. Alice a neve. Frank és Alice Longbottom. A világ megfordult körülöttem, a többiek beszélgetését már csak monoton zöngésnek hallottam.

- Rose, nyugodtan hívd csak Franknek, olyan unalmas már ez a vezetéknéven szólítás…

- Hé, Aly… minden rendben? – kérdezte James hirtelen, de a torkomban nőtt gombóctól nem tudtam megszólalni.

- Riana? Hahó? – csatlakozott hozzá Sirius aggodalmas hangja, de előttem csak Neville arca lebegett és hogy ezek az emberek itt körülöttem… egytől egyig halottak lesznek. Egyedül talán Sirius nem, de őrá a halálnál is rosszabb sors vár…

Neville… szegény Neville… Talán ha nem megyek Harry után, a helyén marad…

- Tessék, egy kis víz – nyújtott át hirtelen egy poharat Lily. Zavartan kezdtem felvenni a külvilág fonalát. Mindenki engem nézett.

- Köszi – motyogtam nagy nehezen és gyorsan lehajtottam. Nem reagálhatok így mindenre, össze kell szednem magam.

- Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

- Persze – mosolyogtam rá mindenkire, de úgy tűnt, hogy Siriust és Jamest nem nyugtattam meg. Akárhányszor így viselkedtem, mindig olyan gyanakvó aggodalommal méricskéltek… jobban kéne őriznem a titkomat, mert különben mindent tönkretehetek. Még jobban. Sirius figyelmét az sem kerülte el, hogy akárhányszor fékezett a vonat, én összerezzentem. De ezek után jobban figyeltem, és próbáltam kerülni Alice és Frank tekintetét. Megtudtam, hogy Alice teljes neve Alice Prewett, a másik barátnőjük pedig Rose Montgomery. Lily és James pedig talán először tartózkodtak egy légtérben veszekedés nélkül, ami senkinek nem kerülte el a figyelmét.

Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt az új fejezet :) Próbáltam egy kis izgalmat is csempészni ismét Adriana emlékeivel. Lily és James kapcsolatát pedig megpróbálom majd nem sablonosan megoldani, az már egy kicsit unalmas, hogy folyton veszekednek :) De persze fognak azért is :) Remélem tetszett!