2012. július 7., szombat

12. fejezet: A legsötétebb éjszaka

1998

- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.
- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.
- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő felnevetett.
- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog – mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.
- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.
- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.
Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.
- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe, de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó felé.
- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.
- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem. Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és kitéptem a kezem a bátyám szorításából.
- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!
- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!
- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!
- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet. Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak segítséget hozni.
- Akkor változzunk át!
- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…
- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant. Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta és szorosan tartott.
- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…
- Hova visz? – nyögtem ki.
- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az alak és elindultunk visszafelé.
- Annyira sajnálom, Riana.
- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.
- Én is, húgi. Én is.
- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket, felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.
- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér, eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. – Voldemort Nagyúr vagyok.
Elfojtottam a torkomból kitörni készülő rettenetet. Apa a földön feküdt, és tényleg úgy nézett ránk, mintha összedőlt volna a világ. Először nem értettem, hogy mégis hogyan kerülhetnek ide ők, hiszen bűbáj védte a házunkat. Csak mi négyen tudtuk a címünket, tehát csak egy valaki árulhatta el.
- Mit tett az anyámmal? – csattantam fel, amikor fejbe vágott a felismerés. Csak ő mondhatta el nekik, hogy hol vagyunk. Még a barátaimnak sem mondtam el soha, még a Weasley család sem tudta. Apa mindig is túlságosan óvott minket.
Voldemort felnevetett. Apa figyelmeztetően nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy ne szólaljak meg még egyszer. Megvontam a vállam válaszként, minek kéne udvariaskodni? Inkább halok meg szemtelenül, mint csendben.
- Igazán kellemes találkozás volt, kedvesem – mondta nekem gúnyosan, és a szívembe mart a félelem. Nem halhatott meg… nem… - Felesleges egyből lemondanod róla, nem öltem meg. Kár lett volna egy aranyvérű mardekáros csinos asszonyért. Választást kínáltam neki.
Megkönnyebbültem, aztán megdermedtem. - Mégis miféle választást?
- Biztosan sejted.  Igazán érdekes volt, hogy túl sokáig nem habozott. Az életet választotta. A tiétekért cserébe. Hiszen lehet még gyereke, de élete csak egy van.
A világ megbillent, ha a halálfaló nem tart szorosan, összerogytam volna. Harry elszörnyedve nyögött fel, apa pedig csak dühösnek tűnt. Én elárulva éreztem magam. Mindig is távoli volt egy kicsit, de ő az édesanyám volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon aláírja majd a halálos ítéletünket. Egy élet háromért cserébe, Voldemort igazán boldog lehetett.
- Most pedig… térjünk a lényegre. Terveim vannak veletek. Eredetileg csak egy Potterre van szükségem.
- Soha – felelte egyből apu, és minket nézett. A halálfalók felnevettek.
- Valóban úgy gondolod? Lássuk csak, Potter, szerinted melyik gyermekedből lenne jobb halálfaló? – szegezte neki a kérdést.
Apa azonban makacsul hallgatott.
- Adhattál volna valami segítséget, mégiscsak jobban ismered őket. De nem probléma. Hisz tulajdonképpen mindegy melyiküket választom, tökéletes nevelésben részesültek.
- Tökéletes nevelés? – vonta fel apa a szemöldökét.
- Bizony. Miss Rosier, pardon, Mrs. Potter ígért nekem egy halálfalót. Megígérte, hogy nevel nekem egy tökéletes, tehetséges és okos halálfalót, aki engedelmeskedni fog nekem. Nos… lássuk csak… Harry a neved, igaz?
Harry nem szólt egy szót sem, csak dühödten állta a fekete mágus tekintetét.
- Ugyanolyan állhatatos vagy, mint az apád. De ha kérdeztem valamit, akkor te válaszolsz. Imperio! – szegezte rá a pálcát. – Harry a neved, igaz?
Harry behunyta a szemét és valami különös nyugalom sugárzott belőle.
- Ne válaszolj neki! – kiáltottam a bátyámra. Még nem tört meg. Elvi kérdések voltak ezek, ha enged a varázslatnak, Voldemort bármit megtehet vele.
Harry azonban csendben maradt és hirtelen kinyitotta a szemét. A tekintete ismét tiszta volt. Voldemort nevetett.
- Nem tévedtem, éppolyan vagy, mint az apád. Ne aggódjatok valójában már régen választottam. Harry neked egészen más sorsot szánok…
- Hagyja békén Harryt!  - ellenkeztem.
- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt, hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és megalázkodni, akkor nem teszem és kész.
Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.
Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.
- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t? Régebben Blackként volt ismeretes.
- Nem barátkozom halálfalókkal.
- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.
- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.
- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.
- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! – üvöltötte apa magából kikelve.
- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni hozzám.
- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és Adrianát.
- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass. Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön téged?
- Tessék? – hökkent meg apa és Harry egyszerre.
- Nos, Harry. Ha megölöd őt egyből, akkor ígérem neked, hogy nem fog az összes halálfalóm végigmenni a húgodon.
Nem tudom, hogy melyikőjük kezdett el hangosabban őrjöngeni, de nekem csak hányingerem volt. Meg akartam halni, igazán. A jövőkép, amit elém festett, ezerszer rosszabb volt a halálnál. A világ imbolygott, fekete pontok cikáztak mindenhol. Sikítani volt kedvem.
- Crucio! – kiáltotta Voldemort és egyenesen rám szegezte a pálcát. A fájdalom végigmarta az egész testemet. Még soha… még soha nem fájt így semmi. Mégsem kiáltottam. A tudatom megmaradt, és nem hagyhattam, hogy értem ölje meg Harry azt az embert, akit annyira nagyon szerettem.
Amikor legközelebb feleszméltem, a földön feküdtem. Az egész testem remegett. Arra a két férfira néztem, akiket a családomnak tartottam. Harry szeméből könnyek folytak, James pedig hevesebben remegett, mint én. Sebeket láttam rajtuk, megint engem akartak menteni.
- Nos, Harry? Megteszed végre? – kérdezte kegyetlenül.
- Nem – suttogta Harry és közben végig engem nézett, némán könyörögve a bocsánatomért.
- Hátha a lányért nem teszed meg… akkor érte? Megkíméled a kíntól? Vagy kergessem őrületbe? Crucio! – intett újra Voldemort, de ezúttal a fájdalom elmaradt. Nem rám célzott, hanem apára. Rettegve figyeltem. Semmi nem látszott először az arcán, merev volt és kifejezéstelen. Csak a teste remegett, mintha kitörni készülne valahonnan. A szemei hirtelen fennakadtak és hátborzongató reccsenéssel feszült hátra a gerince. Csak a szeme fehérjét láttam és szinte éreztem a fájdalmát. Elvesztem a hófehér ködben. Valami elpattant bennem. Őrjöngeni kezdtem, úgy ahogy még sosem. Meg akartam ölni őket. Főleg Voldemortot. Talán legbelül azt reméltem, hogy megunja a játékot és megöl engem is. De nem bírtam nézni azt, amit Harryvel és apával tett. Nem akartam végignézni… de attól még láttam. A halálfalók nevettek rajtam, de apa fájdalmai nem értek véget. Most már nem maradt csendben. Minden ordítás, ami a torka mélyéről tört fel olyan volt nekem, mint egy ostorcsapás, ami a húsomba vág. Megtört az az ember, aki mindenkinél erősebb volt. Aki megvédett minket a világ összes bánatától, aki megtanított az élet nagy dolgaira.
Utána már csak a zöld villanásra, a nevetésre és a arra a gyűlöletre emlékszem, amit akkor éreztem. Voldemort iránt. Gyűlöltem az undorító vonásait, kegyetlen tekintetét, elmebeteg mosolyát és hidegvérű tetteit. Eddig csak egy megvetett gyilkos volt, akitől féltem. De attól a naptól fogva… a leggyűlöletesebb és kegyetlenebb személy volt a világon. Harry arcára néztem, apa élettelen testére nem mertem. De talán ez sem volt a legjobb ötlet. Harry úgy meredt maga elé, mintha ő maga is eltávozott volna. Megtette, mégsem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy gyilkosra. Megkímélte apát a fájdalomtól, megkímélte mindentől, amit Voldemort tett volna még vele. De nem tudtam kimondani ezeket a szavakat, csak a könnyek sós ízét éreztem. Meg kellett volna tennem, hogy segítsek a bűntudatán. De soha többet nem találkoztunk ismét. Elvesztem egy arcnélküli vak világban és egy halálfaló úgy dobott a vállára, mintha rongybaba lennék. Elvittek.

Legközelebb egy sötét cellában ébredtem fel, ami az otthonom volt hónapokon keresztül. Az a hely, ami a kínjaimat jelentette. Az a hely, ahol meggyűlöltem az egész világot. Az a hely, aminél még a pokol is csábítóbbnak tűnt. Az a hely, ahova a halálfaló férfiaknak napi szinten bejárásuk volt. Én voltam a jutalom egy sikeres küldetés után. Voldemort számára pedig én voltam az ínyencfalat, ha éppen nem volt jobb dolga. Ezek után már fikarcnyit sem számított a saját jövőm.