- Apa, hol van anyu? – kérdeztem csendesen. Csak hárman
ültünk a nappaliban és apa már régóta furcsán viselkedett.
- Csak a rokonainál tölt pár napot – mosolygott ránk, mintha
minden rendben lenne. Harry megforgatta a szemeit.
- Ez nem hangzott túl hihetően, apa. Húgi, játszunk egy
varázslósakkot? – nézett rám hirtelen, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
- Veszteni szeretnél? – kacsintottam a bátyámra, mire ő
felnevetett.
- Hát hogyne. Apa, néha figyelj Rianára, mert csalni fog –
mondta végül, mire felháborodva löktem meg. Apa csak nevetve figyelt minket.
- Én leszek a bíró, nem lesz csalás – kacsintott rám.
- Hé, én sosem csalok – duzzogtam és karba tett kézzel ültem
le a tábla elé. De mielőtt elkezdődhetett volna a játszma, furcsa hangot
hallottunk. James felpattant és előkapta a pálcáját.
Mintha valaki járt volna odakint, megnyikordult a kapu.
- Harry – szólalt meg fojtottan apu. – Fogd a húgodat és
meneküljetek – kiáltott rá rémülten. Én pedig úgy éreztem, mintha kihúzták volna
a lábam alól a talajt. Tiltakozni akartam, itt akartam maradni és harcolni. De
Harry más véleményen volt. Úgy nézett apára, hogy beleborzongtam a tekintetébe,
de a következő pillanatban megragadta a karomat és húzni kezdett a hátsó ajtó
felé.
- Eressz el – sziszegtem. – Nem megyek sehova.
- Maradj már csendben- tromfolt le, és tovább rohant velem.
Nem sokkal később már az erdőben rohantunk. Hallottam a félreismerhetetlen
párbaj hangjait, és keserű könnyek szöktek a szemembe. Soha többé nem látom az
apámat. Nem akartam menekülni, ott akartam lenni. Apa egyedül szállt szembe a
halálfalókkal, mi pedig csak gyáván megfutamodtunk. A düh erőt adott és
kitéptem a kezem a bátyám szorításából.
- Megőrültél? – visítottam Harryre, ő pedig rémülten
sürgetett, hogy tovább, tovább. – Csak így itt hagyjuk őt? Meghalni? Hát
tényleg képes vagy erre? Az apánk! Nem hagyom, hogy megöljék!
- És mégis mit tudunk tenni? Ő kért meg rá, érted? Azt
hiszed, hogy szívesen csinálom?! Szeretem őt, akárcsak te. De meg kell, hogy
védjelek. Belerokkanna, ha bármi történne veled, Riana!
- Akkor hoppanáljunk és hozzunk segítséget!
- Már próbáltam. De leblokkolták a teret, még itt sem lehet.
Ezért kell minél messzebb jutnunk, ahol már eltűnhetünk. Akkor tudunk csak
segítséget hozni.
- Akkor változzunk át!
- Blokkolnak minden varázslatot, muszáj futnunk…
- Ha valami baja lesz – sziszegtem indulatosan, de végül
megadtam magam. Megfogtam a kezét és együtt rohantunk tovább. Az ágak
felkarcolták az arcomat, a gyökerek pedig minden adandó alkalommal ki akartak
gáncsolni. De csak rohantunk, nem törődve semmivel. Egészen addig, amíg egy kéz
el nem kapta a bokámat és én hasra nem estem. Felsikítottam. Harry megtorpant.
Pálcát rántott, de a fogva tartóm csak nevetett. A pálcáját a nyakamhoz nyomta
és szorosan tartott.
- Nem tudsz csinálni semmit, nem működnek a varázslataid. Gyere
velem és akkor nem ölöm meg – sziszegte az álarcos. Harry kénytelen volt
engedelmeskedni. Az egész az én hibám volt, ha nem állunk meg…
- Hova visz? – nyögtem ki.
- Vissza a házba. Apuci már hiányol benneteket – nevette az
alak és elindultunk visszafelé.
- Annyira sajnálom, Riana.
- Szeretlek, Harry – suttogtam, biztos voltam benne, hogy
többet már nem mondhatom el ezt neko. A halálunkban is biztos voltam.
- Én is, húgi. Én is.
- Milyen megható – gúnyolódott a halálfaló, aztán belökött
minket a házba, ahol apa vergődött megkötözve. Amikor meglátott minket,
felordított. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek.
- Harry, Adriana. Örvendek a találkozásnak – hallottam meg
egy vérfagyasztó hangot, amitől megdermedt bennem még a levegő is. Egy hófehér,
eltorzult arcú alak lépett ki az álarcosok mögül, kígyószerű arcán hatalmas
rémisztő mosoly ült. Bőre inkább hasonlított egy hüllőére, mint egy emberére. –
Voldemort Nagyúr vagyok.
Elfojtottam a torkomból kitörni készülő rettenetet. Apa a
földön feküdt, és tényleg úgy nézett ránk, mintha összedőlt volna a világ. Először
nem értettem, hogy mégis hogyan kerülhetnek ide ők, hiszen bűbáj védte a
házunkat. Csak mi négyen tudtuk a címünket, tehát csak egy valaki árulhatta el.
- Mit tett az anyámmal? – csattantam fel, amikor fejbe
vágott a felismerés. Csak ő mondhatta el nekik, hogy hol vagyunk. Még a
barátaimnak sem mondtam el soha, még a Weasley család sem tudta. Apa mindig is
túlságosan óvott minket.
Voldemort felnevetett. Apa figyelmeztetően nézett rám,
mintha azt akarná mondani, hogy ne szólaljak meg még egyszer. Megvontam a
vállam válaszként, minek kéne udvariaskodni? Inkább halok meg szemtelenül, mint
csendben.
- Igazán kellemes találkozás volt, kedvesem – mondta nekem
gúnyosan, és a szívembe mart a félelem. Nem halhatott meg… nem… - Felesleges
egyből lemondanod róla, nem öltem meg. Kár lett volna egy aranyvérű mardekáros
csinos asszonyért. Választást kínáltam neki.
Megkönnyebbültem, aztán megdermedtem. - Mégis miféle
választást?
- Biztosan sejted.
Igazán érdekes volt, hogy túl sokáig nem habozott. Az életet
választotta. A tiétekért cserébe. Hiszen lehet még gyereke, de élete csak egy
van.
A világ megbillent, ha a halálfaló nem tart szorosan,
összerogytam volna. Harry elszörnyedve nyögött fel, apa pedig csak dühösnek
tűnt. Én elárulva éreztem magam. Mindig is távoli volt egy kicsit, de ő az
édesanyám volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon aláírja majd a halálos
ítéletünket. Egy élet háromért cserébe, Voldemort igazán boldog lehetett.
- Most pedig… térjünk a lényegre. Terveim vannak veletek.
Eredetileg csak egy Potterre van szükségem.
- Soha – felelte egyből apu, és minket nézett. A halálfalók
felnevettek.
- Valóban úgy gondolod? Lássuk csak, Potter, szerinted
melyik gyermekedből lenne jobb halálfaló? – szegezte neki a kérdést.
Apa azonban makacsul hallgatott.
- Adhattál volna valami segítséget, mégiscsak jobban ismered
őket. De nem probléma. Hisz tulajdonképpen mindegy melyiküket választom,
tökéletes nevelésben részesültek.
- Tökéletes nevelés? – vonta fel apa a szemöldökét.
- Bizony. Miss Rosier, pardon, Mrs. Potter ígért nekem egy
halálfalót. Megígérte, hogy nevel nekem egy tökéletes, tehetséges és okos
halálfalót, aki engedelmeskedni fog nekem. Nos… lássuk csak… Harry a neved,
igaz?
Harry nem szólt egy szót sem, csak dühödten állta a fekete
mágus tekintetét.
- Ugyanolyan állhatatos vagy, mint az apád. De ha kérdeztem
valamit, akkor te válaszolsz. Imperio! – szegezte rá a pálcát. – Harry a neved,
igaz?
Harry behunyta a szemét és valami különös nyugalom sugárzott
belőle.
- Ne válaszolj neki! – kiáltottam a bátyámra. Még nem tört
meg. Elvi kérdések voltak ezek, ha enged a varázslatnak, Voldemort bármit
megtehet vele.
Harry azonban csendben maradt és hirtelen kinyitotta a
szemét. A tekintete ismét tiszta volt. Voldemort nevetett.
- Nem tévedtem, éppolyan vagy, mint az apád. Ne aggódjatok
valójában már régen választottam. Harry neked egészen más sorsot szánok…
- Hagyja békén Harryt!
- ellenkeztem.
- Adriana! – szólt rám Harry és apa egyszerre. Elegem volt,
hogy folyton gyerekként kezeltek. Ha nem akarok csendben maradni és
megalázkodni, akkor nem teszem és kész.
Voldemort ezúttal rám nézett és elém lépett. Vékony hófehér
ujjaival az arcomhoz ért és felemelte az államat. Nem tudom, hogy honnan
szedtem a bátorságot, de szembe köptem. Apa rettegve nézett rám és megpróbált
kitörni a kötelei alól, ahogy Harry is. Mindketten meg akartak védeni, de talán
én voltam az egyetlen, aki tisztában volt vele, hogy semmit sem tehetnek.
Voldemort viszont nem dühödött fel, nem átkozott meg, nem
ölt meg. Sőt… úgy tűnt, mint aki remekül szórakozik.
- Bellatrixra emlékeztetsz. Ismered Bellatrix Lestrange-t?
Régebben Blackként volt ismeretes.
- Nem barátkozom halálfalókkal.
- Éppolyan határozott egyéniség, mint te. Éppolyan bátor és
vakmerő. Éppolyan hűséges hozzám, mint ahogy te is a családodhoz. De mit ér a
hűség? Ma még hozzájuk vagy hűséges, holnap pedig már hozzám.
- Miről beszél? – szisszentem fel. Egy pillanatig sem hittem
volna, hogy életben akar tartani és engem akar halálfalónak.
- Mint már mondtam, én már választottam. Remek halálfaló
lesz belőled, Adriana. Pompásan fogunk szórakozni, meglátod.
- A lányom nem lesz egy mocskos senkinek a szolgája! –
üvöltötte apa magából kikelve.
- Nos, te már nem fogod látni. De épp ezért, beavatlak
néhány dologba. Emlékszel még Sirius Blackre? Tudod, aki az Azkabanba rohadt
meg néhány éve. Harrynek éppilyen sorsot szántam. Elrettentésnek. Vagy csak
tartaléknak, ha a lány nem válna be. Az Azkaban után örömmel fog csatlakozni
hozzám.
- Azt tehet velem, amit akar, de hagyja békén Harryt és
Adrianát.
- Nem vagy abban a helyzetben Potter, hogy parancsolgass.
Most pedig szórakozni fogunk. Szerinted Harrynek mennyi idő kell, hogy megöljön
téged?
- Tessék? – hökkent meg apa és Harry egyszerre.
- Nos, Harry. Ha megölöd őt egyből, akkor ígérem neked, hogy
nem fog az összes halálfalóm végigmenni a húgodon.
Nem tudom, hogy melyikőjük kezdett el hangosabban őrjöngeni,
de nekem csak hányingerem volt. Meg akartam halni, igazán. A jövőkép, amit elém
festett, ezerszer rosszabb volt a halálnál. A világ imbolygott, fekete pontok
cikáztak mindenhol. Sikítani volt kedvem.
- Crucio! – kiáltotta Voldemort és egyenesen rám szegezte a
pálcát. A fájdalom végigmarta az egész testemet. Még soha… még soha nem fájt
így semmi. Mégsem kiáltottam. A tudatom megmaradt, és nem hagyhattam, hogy
értem ölje meg Harry azt az embert, akit annyira nagyon szerettem.
Amikor legközelebb feleszméltem, a földön feküdtem. Az egész
testem remegett. Arra a két férfira néztem, akiket a családomnak tartottam.
Harry szeméből könnyek folytak, James pedig hevesebben remegett, mint én.
Sebeket láttam rajtuk, megint engem akartak menteni.
- Nos, Harry? Megteszed végre? – kérdezte kegyetlenül.
- Nem – suttogta Harry és közben végig engem nézett, némán
könyörögve a bocsánatomért.
- Hátha a lányért nem teszed meg… akkor érte? Megkíméled a
kíntól? Vagy kergessem őrületbe? Crucio! – intett újra Voldemort, de ezúttal a
fájdalom elmaradt. Nem rám célzott, hanem apára. Rettegve figyeltem. Semmi nem
látszott először az arcán, merev volt és kifejezéstelen. Csak a teste remegett,
mintha kitörni készülne valahonnan. A szemei hirtelen fennakadtak és
hátborzongató reccsenéssel feszült hátra a gerince. Csak a szeme fehérjét
láttam és szinte éreztem a fájdalmát. Elvesztem a hófehér ködben. Valami
elpattant bennem. Őrjöngeni kezdtem, úgy ahogy még sosem. Meg akartam ölni
őket. Főleg Voldemortot. Talán legbelül azt reméltem, hogy megunja a játékot és
megöl engem is. De nem bírtam nézni azt, amit Harryvel és apával tett. Nem
akartam végignézni… de attól még láttam. A halálfalók nevettek rajtam, de apa
fájdalmai nem értek véget. Most már nem maradt csendben. Minden ordítás, ami a
torka mélyéről tört fel olyan volt nekem, mint egy ostorcsapás, ami a húsomba
vág. Megtört az az ember, aki mindenkinél erősebb volt. Aki megvédett minket a
világ összes bánatától, aki megtanított az élet nagy dolgaira.
Utána már csak a zöld villanásra, a nevetésre és a arra a
gyűlöletre emlékszem, amit akkor éreztem. Voldemort iránt. Gyűlöltem az
undorító vonásait, kegyetlen tekintetét, elmebeteg mosolyát és hidegvérű
tetteit. Eddig csak egy megvetett gyilkos volt, akitől féltem. De attól a
naptól fogva… a leggyűlöletesebb és kegyetlenebb személy volt a világon. Harry
arcára néztem, apa élettelen testére nem mertem. De talán ez sem volt a legjobb
ötlet. Harry úgy meredt maga elé, mintha ő maga is eltávozott volna. Megtette,
mégsem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy gyilkosra. Megkímélte apát a
fájdalomtól, megkímélte mindentől, amit Voldemort tett volna még vele. De nem
tudtam kimondani ezeket a szavakat, csak a könnyek sós ízét éreztem. Meg
kellett volna tennem, hogy segítsek a bűntudatán. De soha többet nem
találkoztunk ismét. Elvesztem egy arcnélküli vak világban és egy halálfaló úgy
dobott a vállára, mintha rongybaba lennék. Elvittek.
Legközelebb egy sötét cellában ébredtem fel, ami az otthonom
volt hónapokon keresztül. Az a hely, ami a kínjaimat jelentette. Az a hely,
ahol meggyűlöltem az egész világot. Az a hely, aminél még a pokol is
csábítóbbnak tűnt. Az a hely, ahova a halálfaló férfiaknak napi szinten
bejárásuk volt. Én voltam a jutalom egy sikeres küldetés után. Voldemort
számára pedig én voltam az ínyencfalat, ha éppen nem volt jobb dolga. Ezek után
már fikarcnyit sem számított a saját jövőm.
Nem is tudod elképzelni, hogy mennyit vártam már erre a fejezetre! Nagyon jó, lett! De most már még jobban furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy mikor hozod a következő részt, amiben (remélhetőleg) már azokat a történéseket írod le, ahol a "múlt-jelenben" van a lány...
VálaszTörlésMikor jön a következő?
Smiley
szia ez hihetetlen szegény adrianna remélem a múlatat sikerül jobbá tennie és szebb lesz a jövője
VálaszTörléspuszy
ez a történet egyszerűen fantasztikus(huu, imádom ezt a szót)... remélem nem követed el a legnagyobb hibát=NE HAGYD ABBA!:)
VálaszTörlésmikor lesz a kövi?
Újra elolvastam az egészet, és még mindig imádom!
VálaszTörlésMikor lesz már a következő rész?
Én már tűkön ülve várom a folytatást, szinte mindennap feljövök.
Siess kérlek!!!!
Na akkor most mi van?????
VálaszTörlésMikor hozod a következőt??????????????
How to get to Jomero Casino in L'Auberge by Bus or Train
VálaszTörlésIt is located at 용인 출장샵 1 Jomero Way and has a shuttle bus service from Jomero Airport to Jomero Casino. 안양 출장안마 The 광주 출장샵 bus route takes just 군산 출장샵 20 정읍 출장안마 minutes from Jomero