Nem teljesen voltak összehangolva a mozdulataim, amikor
elhagytam az igazgatói irodát. Olyan voltam, mint aki a holdon jár. Rosszul
éreztem magam, bűntudatot éreztem. Jogomban állt vajon felfesteni egy ilyen
szörnyű jövőképet Dumbledore-nak? Jogomban állt megosztani vele a teljes
reménytelenséget?
- Tehát Voldemort még
nagyobb hatalmat szerez. Egész Anglia a markába kerül – összegezte a
hallottakat a professzor.
- Valami ilyesmi –
hebegtem lehajtott fejjel. Amióta itt voltam békében a múltam olyan volt, mint
valami álom. Mintha az a sok szörnyűség nem is velem történt volna.
- Nem gondoltam volna,
hogy pont Mr. Potter választ egy mardekáros hölgyet – mormogta elgondolkozva. –
Ismerem az apádat, Adriana, gyűlöli a mardekárosokat. Vegyük például Perselus
Pitont, első óta átkozódnak. De akár az édesanyádról is beszélhetünk, láttam
már őket egymás ellen harcolni, a szenvedély legkisebb jelét sem mutatták. Bár
Eleanor mindig is rejtvény volt előttem. Nem gondolkoztál azon, hogy miért
vette el James Eleanort?
- Fogalmam sincs.
Kiskoromban tökéletes család voltunk, olyan volt, mintha tényleg szeretnék
egymást. De találkoztam az anyámmal ebben az időben… és nem az volt, akinek
megismertem.
- Elárult titeket
Voldemortnak.
- Talán nem volt más
választása.
- Minden embert a
választása határoz meg, tényleg úgy gondolod, hogy nem volt? Bellatrixnak is
volt választása, amikor megkínozta a Longbottom házaspárt, vagy amikor megölte
Neville-t. Ha hiszed, ha nem, Voldemort Nagyúrnak is volt rengeteg választása.
A könnyebbik út gyakran nem a jobbik út.
- Szeretett engem –
makacskodtam, de nem tudom miért, magam sem hittem ebben. De nem tudtam elfogadni
az árulását. Megbocsátani sem tudtam, soha.
- Ebben egészen biztos
vagyok. Különös, hogy Voldemort téged választott és nem Harryt. Nem értem
miért, Bellatrix kivételével a legjobb halálfalók férfiak. Az is különös, hogy
nem ölte meg őt. Megtehette volna, ahogy az apátokkal is tette. Hogy is mondta?
Hogy egyszer hű halálfaló legyen? Voldemort pontosan tudta már akkor, hogy
Harryből sosem lesz halálfaló, mégsem ölte meg. Miért?
- Nem tudom – ráztam a
fejemet. Sosem gondolkoztam még ezen.
- Mintha viszolygott
volna a gondolattól, hogy megölje őt. De leginkább Eleanor az, aki a
legrejtélyesebb figura a történetedben. Na és a Tekergők. Valami nagy dolognak
kellett történnie, csak valami sötét esemény képes így szétszakítani egy ilyen
erős barátságot. Apropó… Tekergők… sejtenek már valamit?
- Nem, egyáltalán nem.
A klubhelyiségben nem sokan lézengtek, azonban egyből
kiszúrtam egy magányos alakot, aki a kandalló tüzét bámulta.
- Remus? – szólítottam meg halkan.
Üveges szemmel nézett rám. Bánatosan és lemondóan.
- Miért nézel így rám? – kérdeztem. – Barátok vagyunk. Nem
árullak el senkinek… és nem befolyásol semmiben sem az, amit megtudtam.
- Miért? – kérdezte döbbenten. Teljesen biztos volt benne,
hogy elítélem. Ugyan, miért ítélnék el én bárkit is.
- Nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink. Nem tehetsz
arról, ami lettél, de arra nagyon büszke lehetsz, aki vagy.
- Büszke? – ismételte úgy a szót, mintha most hallaná
először.
- Igen, büszke.
- Sirius szerint nem szabadna feltétlenül megbíznunk benned,
nagyon megviselte, hogy megtudtad a titkomat. Megint a régi önmaga, éppen egy
lányt fűz valahol.
Keserűen nyeltem egyet.
- És James?
- Ő csak vállat vont, azt mondta, hogy nem fogsz beszélni,
és hogy nem lesz semmi baj, ha pedig mégis… akkor beszélünk a fejeddel. Tudom,
hogy nem tartozik rám, de te tudod a legféltettebb titkomat, hogy kerültél az
erdőbe akkor éjjel? Mi történt… a babával? Kié volt?
- Menekültem, fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, ahova.
Talán észrevétlenül hoppanáltam. A baba
meghalt, túl gyenge voltam.
- Sajnálom… Nem úgy tűnt, mintha gyászolnád a kicsit.
Lehajtottam a fejem.
- Egy szörnyeteg gyereke volt.
- Sajnálom, nem is sejtettem…
- Mit gondoltál? Hogyha lett
volna valami remény arra, hogy a gyerek normális körülmények között nőjön fel normálisan… akkor nem halok bele a
fájdalomba?
- Nem gondoltam semmire, én csak…
nem értettem. Minden olyan furcsa körülötted.
Hát persze, de akkor sem akartam
gondolni arra a dologra, ami kijött belőlem. Még ha nem is lett volna olyan
borzalmas, mint az apja, mi várt volna Voldemort gyerekére? Megrázkódtam a
gondolatra. Abban a korban kegyetlen halálfaló, ebben a korban gyűlölt
számkivetett lett volna. El akartam száműzni Voldemortot messzire az elmémből.
De megint kísértett a hideg nyálkás érintése… Mindig előkerült, amikor eszembe
jutott az apró lény, aki kilenc hónapig a gyötrelmeimben osztozott.
- És hol voltál eddig? Lily
keresett téged.
- Dumbledore professzornál.
- Hogyhogy? Ugye nem keveredtél
bajba?
- Nem, dehogy.
- Akkor miért akart beszélni
veled?
„- Tudom, hogy nehéz most neked, de egy dolgot ne feledj. Senkinek,
ismétlem, senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél. Beláthatatlan következményei
lennének, ha a Tekergők megtudnák a jövőt. Ez az információ tönkretenné az
életüket.
- Tudom, de bíznak bennem, és én… gyűlölök titkokat őrizni.
- Nem tehetsz mást. Nem tudnák hordozni a terhet…
- Meddig viselhetem mindezt el egyedül?
- Segíteni fogok neked, de ki kell tartanod. Meg kell tudnunk, illetve
tudnod, hogy mi ment tönkre édesapád életében. Normális esetben nem
helyeselném, hogy megváltoztasd az idő folyamát, de túlságosan tragikus vége
lenne Voldemort uralma a világnak.
- Tehát ha megváltozik a jövő, megmentem a világot? – nevettem fel,
mintha csak viccelt volna.
- Akár az is lehet. Mindenesetre ismerek valakit, aki kiismeri magát a
jóslatok világában. Megkeresem őt, hátha tud nekünk segíteni.
- De hát most is van jóslástan tanár az iskolában…
- Az nem jelenti azt, hogy érdemes adni a próféciáira. Akit felkeresek
valójában szélhámos, ő maga sem sejti, hogy milyen adománnyal rendelkezik. Nem
emlékszik a jóslataira. Ami pedig a kitartásodat illeti, adok neked egy
ajándékot.
Hirtelen kinyitotta a fiókját és egy kopott kis könyvet vett elő.
Vöröses színű borítóján aranykövek világítottak.
- Mi ez? – kérdeztem döbbenten. Nem számítottam ajándékra.
- Egy különleges merengő. Ebbe egy varázslattal beleteheted az
emlékeidet, és könnyebbé válik a lelked. Eltűnik a szörnyű nyomás a
mellkasodból.
- Ilyenkor a családja jár az eszében, igaz? – kérdeztem, nem is
gondolván arra, hogy milyen könnyelmű és tapintatlan kérdést teszek fel.
- Honnan tudsz…? – hökkent meg, és megdermedt a keze a levegőben.
- Nem fontos, elnézést, nem akartam… mindegy. Köszönöm szépen – tettem
hozzá, mikor a kezembe fogtam a könyvet. Olyan volt, mint egy napló. Mindenemet
belehelyezhettem.
- Lezárjuk egy jelszóval. Amikor használni akarod, csak koppints az
egyik drágakőre és mond ki magadban a jelszót. Utána pedig tedd a pálcádat a
homlokodra és koncentrálj erősen arra az emlékre, amit a merengőbe helyezel.
Majd egy ezüst fonál jelenik meg a pálcád végén, azt helyezd a lapok fölé.
- Nem érdemlem meg ezt az ajándékot.
- Szeretnék még kérni tőled valamit.
- Bármit.
- Nem te vagy az egyetlen furcsa új diák az iskolában. Szeptember
elsején a Roxfort Expresszen feltűnt egy másik fiú is. A barna hajú fiatalember
a Mardekár házat boldogítja.
- Hogy hívják?
- Matt Gasper.
- Ez miért fontos? – kérdeztem értetlenül, a professzor mindig
diszkréten kezeli a dolgokat, miért beszél nekem egy másik diákról?
- Mert nagyjából ugyanannyi információt lehet róla tudni, mint rólad.
Olyan mintha ő is most kezdené az életét, akárcsak te.
- Gondolja, hogy ő is…? De hát… ez lehetetlen.
- Csak feltételezem. Ezért meséltem neked róla, hogy néha figyelj rá.
- Miért?
- Mert érdekes emberekből áll a baráti köre, és mert a süveg eredetileg
a Griffendélbe szerette volna osztani, de ő a mardekárt választotta.
- Kik azok az érdekes emberek?
- Perselus Piton és Eleanor Rosier. A többiek mintha egyáltalán nem
érdekelnék…
Visszatértem fejben is a
jelenben, még mindig zsongtak a fejemben Dumbledore szavai. Remus viszont
értetlenkedve nézett rám, válaszra várva.
- Ja… öö… semmiről, csak
megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e. Na és merre vannak a többiek? Siriust már
tudom, de a többiek miért nincsenek sehol?
- Hát én téged vártalak, Sirius
elfoglalt a dolgaival, Peter és James pedig a könyvtárban.
- James a könyvtárban? –
kérdeztem meglepetten. Remus felnevetett.
- Tudom, hogy hihetetlen. Lily
segít Féregfarknak a bájitaltan háziban, James pedig csatlakozott hozzájuk,
hogy bevágódjon Lilynél. Tudod, az igaz, hogy Lily igent mondott a roxmortsi
hétvégére, de addig még van néhány nap és James fél, hogy Lily meggondolja magát.
Nagyon beleélte már magát ebbe az igenbe.
- És te kivel mész Roxmortsba? –
kérdeztem kedvesen. – Elhívod végre Melanie-t?
- Pszt – szisszent fel rémülten,
mintha a szóban forgó lány ott lapulhatott volna valamelyik sarokban. – Nem,
dehogyis… Nem tudom, még lehet, hogy nem is megyek.
- Nem mész? De hát…
- Sirius biztos egy lánnyal megy,
Peter is elhívott valakit, James pedig Lilyvel.
- Miért nem hívod el végre? –
céloztam ismét Melanie-ra.
- Akartam… Már majdnem
megkérdeztem, de… hallottam, hogy már elígérkezett valakinek a Hollóhátból.
- Ó, sajnálom.
- Nem meglepő, ő… nagyon szép
lány. És mi a helyzet veled? Te kivel mész?
- Nem tudom – feleltem őszintén.
Nem is gondolkoztam még ezen, hisz az összes barátomnak randija volt.
- Ha gondolod, leugorhatnánk
ketten is. Vétek lenne kihagyni az első roxmortsi hétvégédet. Persze szigorúan
haveri alapon – kacsintott rám.
- Rendben, benne vagyok –
mosolyogtam hálásan, tényleg semmi kedvem nem volt egyedül menni, vagy a
kastélyban maradni.
- Aztán majd csapódunk másokhoz
akár, Sirius úgyis hamar megunja a barátnőit – nevetett, de én most nem
nevettem vele. Furcsán alakultak a dolgok Sirius köztem, és valahogy
kellemetlen érzés volt rá és a nőivel kapcsolatos dolgokra gondolni. Aggasztott
az érzés, semmit nem akartam érezni iránta, de mégiscsak ő volt, aki
megmentette az életem Eleanor támadása után (na jó főleg Lily, de ő is ott
volt), és ő volt az, aki segített leküzdeni egy félelmemet. Akaratlanul is ott
volt bennem a csalóka vak remény, hogy lehet ebből valami, de minden ellene
szólt. Az egész világ. Más korból származunk, teljesen mások vagyunk, ő senkit
nem vesz komolyan, én pedig túl selejtes vagyok hozzá képest. Ráadásul ő az
apám legjobb barátja, szinte testvére. Ez olyan, mintha a nagybátyám lenne.
Persze nem az, de mégis…
- Hát persze, köszönöm Remus, és
tényleg ne haragudj azért, amit tettem. Nem sejtettem, hogy mi folyik itt
valójában, és ne aggódj, nem árullak el senkinek.
- Köszönöm, Aly. Bármit is mond
Siriust, nagyon jó barát vagy. Ha egyszer te is meg tudsz majd nyílni, akkor mi
itt vagyunk.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, ne nézz madárnak –
nevetett fel. – Annyi titkod van, mint égen a csillag. De jól tetted, hogy
Dumbledore-hoz fordultál, ő mindig segít.
Hát persze…
„Senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél, főleg nem a Tekergőknek…”
szia csaknem 1 halálfaló akit meg kell figyelnie alynek?
VálaszTörléslupin nagyon jó barátja lett remélem1szer összejön vele vagy siriussal
puszy
Nahát, édes, ebből most nem sok minden derült ki! Sőt, letiltottad a "tegyük nyílttá, beszéljék meg, áruljon el legalább néhány körvonalat" lehetőséget. Miért kínozod szegényt ebben?
VálaszTörlés