2012. szeptember 18., kedd

14. fejezet: Dumbledore szavai


Nem teljesen voltak összehangolva a mozdulataim, amikor elhagytam az igazgatói irodát. Olyan voltam, mint aki a holdon jár. Rosszul éreztem magam, bűntudatot éreztem. Jogomban állt vajon felfesteni egy ilyen szörnyű jövőképet Dumbledore-nak? Jogomban állt megosztani vele a teljes reménytelenséget?

- Tehát Voldemort még nagyobb hatalmat szerez. Egész Anglia a markába kerül – összegezte a hallottakat a professzor.
- Valami ilyesmi – hebegtem lehajtott fejjel. Amióta itt voltam békében a múltam olyan volt, mint valami álom. Mintha az a sok szörnyűség nem is velem történt volna.
- Nem gondoltam volna, hogy pont Mr. Potter választ egy mardekáros hölgyet – mormogta elgondolkozva. – Ismerem az apádat, Adriana, gyűlöli a mardekárosokat. Vegyük például Perselus Pitont, első óta átkozódnak. De akár az édesanyádról is beszélhetünk, láttam már őket egymás ellen harcolni, a szenvedély legkisebb jelét sem mutatták. Bár Eleanor mindig is rejtvény volt előttem. Nem gondolkoztál azon, hogy miért vette el James Eleanort?
- Fogalmam sincs. Kiskoromban tökéletes család voltunk, olyan volt, mintha tényleg szeretnék egymást. De találkoztam az anyámmal ebben az időben… és nem az volt, akinek megismertem.
- Elárult titeket Voldemortnak.
- Talán nem volt más választása.
- Minden embert a választása határoz meg, tényleg úgy gondolod, hogy nem volt? Bellatrixnak is volt választása, amikor megkínozta a Longbottom házaspárt, vagy amikor megölte Neville-t. Ha hiszed, ha nem, Voldemort Nagyúrnak is volt rengeteg választása. A könnyebbik út gyakran nem a jobbik út.
- Szeretett engem – makacskodtam, de nem tudom miért, magam sem hittem ebben. De nem tudtam elfogadni az árulását. Megbocsátani sem tudtam, soha.
- Ebben egészen biztos vagyok. Különös, hogy Voldemort téged választott és nem Harryt. Nem értem miért, Bellatrix kivételével a legjobb halálfalók férfiak. Az is különös, hogy nem ölte meg őt. Megtehette volna, ahogy az apátokkal is tette. Hogy is mondta? Hogy egyszer hű halálfaló legyen? Voldemort pontosan tudta már akkor, hogy Harryből sosem lesz halálfaló, mégsem ölte meg. Miért?
- Nem tudom – ráztam a fejemet. Sosem gondolkoztam még ezen.
- Mintha viszolygott volna a gondolattól, hogy megölje őt. De leginkább Eleanor az, aki a legrejtélyesebb figura a történetedben. Na és a Tekergők. Valami nagy dolognak kellett történnie, csak valami sötét esemény képes így szétszakítani egy ilyen erős barátságot. Apropó… Tekergők… sejtenek már valamit?
- Nem, egyáltalán nem.

A klubhelyiségben nem sokan lézengtek, azonban egyből kiszúrtam egy magányos alakot, aki a kandalló tüzét bámulta.
- Remus? – szólítottam meg halkan.
Üveges szemmel nézett rám. Bánatosan és lemondóan.
- Miért nézel így rám? – kérdeztem. – Barátok vagyunk. Nem árullak el senkinek… és nem befolyásol semmiben sem az, amit megtudtam.
- Miért? – kérdezte döbbenten. Teljesen biztos volt benne, hogy elítélem. Ugyan, miért ítélnék el én bárkit is.
- Nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink. Nem tehetsz arról, ami lettél, de arra nagyon büszke lehetsz, aki vagy.
- Büszke? – ismételte úgy a szót, mintha most hallaná először.
- Igen, büszke.
- Sirius szerint nem szabadna feltétlenül megbíznunk benned, nagyon megviselte, hogy megtudtad a titkomat. Megint a régi önmaga, éppen egy lányt fűz valahol.
Keserűen nyeltem egyet.
- És James?
- Ő csak vállat vont, azt mondta, hogy nem fogsz beszélni, és hogy nem lesz semmi baj, ha pedig mégis… akkor beszélünk a fejeddel. Tudom, hogy nem tartozik rám, de te tudod a legféltettebb titkomat, hogy kerültél az erdőbe akkor éjjel? Mi történt… a babával? Kié volt?
- Menekültem, fogalmam sincs, hogy hogy kerültem oda, ahova. Talán észrevétlenül hoppanáltam.  A baba meghalt, túl gyenge voltam.
- Sajnálom… Nem úgy tűnt, mintha gyászolnád a kicsit.
Lehajtottam a fejem.
- Egy szörnyeteg gyereke volt.
- Sajnálom, nem is sejtettem…
- Mit gondoltál? Hogyha lett volna valami remény arra, hogy a gyerek normális körülmények között nőjön fel normálisan… akkor nem halok bele a fájdalomba?
- Nem gondoltam semmire, én csak… nem értettem. Minden olyan furcsa körülötted.
Hát persze, de akkor sem akartam gondolni arra a dologra, ami kijött belőlem. Még ha nem is lett volna olyan borzalmas, mint az apja, mi várt volna Voldemort gyerekére? Megrázkódtam a gondolatra. Abban a korban kegyetlen halálfaló, ebben a korban gyűlölt számkivetett lett volna. El akartam száműzni Voldemortot messzire az elmémből. De megint kísértett a hideg nyálkás érintése… Mindig előkerült, amikor eszembe jutott az apró lény, aki kilenc hónapig a gyötrelmeimben osztozott.
- És hol voltál eddig? Lily keresett téged.
- Dumbledore professzornál.
- Hogyhogy? Ugye nem keveredtél bajba?
- Nem, dehogy.
- Akkor miért akart beszélni veled?

„- Tudom, hogy nehéz most neked, de egy dolgot ne feledj. Senkinek, ismétlem, senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél. Beláthatatlan következményei lennének, ha a Tekergők megtudnák a jövőt. Ez az információ tönkretenné az életüket.
- Tudom, de bíznak bennem, és én… gyűlölök titkokat őrizni.
- Nem tehetsz mást. Nem tudnák hordozni a terhet…
- Meddig viselhetem mindezt el egyedül?
- Segíteni fogok neked, de ki kell tartanod. Meg kell tudnunk, illetve tudnod, hogy mi ment tönkre édesapád életében. Normális esetben nem helyeselném, hogy megváltoztasd az idő folyamát, de túlságosan tragikus vége lenne Voldemort uralma a világnak.
- Tehát ha megváltozik a jövő, megmentem a világot? – nevettem fel, mintha csak viccelt volna.
- Akár az is lehet. Mindenesetre ismerek valakit, aki kiismeri magát a jóslatok világában. Megkeresem őt, hátha tud nekünk segíteni.
- De hát most is van jóslástan tanár az iskolában…
- Az nem jelenti azt, hogy érdemes adni a próféciáira. Akit felkeresek valójában szélhámos, ő maga sem sejti, hogy milyen adománnyal rendelkezik. Nem emlékszik a jóslataira. Ami pedig a kitartásodat illeti, adok neked egy ajándékot.
Hirtelen kinyitotta a fiókját és egy kopott kis könyvet vett elő. Vöröses színű borítóján aranykövek világítottak.
- Mi ez? – kérdeztem döbbenten. Nem számítottam ajándékra.
- Egy különleges merengő. Ebbe egy varázslattal beleteheted az emlékeidet, és könnyebbé válik a lelked. Eltűnik a szörnyű nyomás a mellkasodból.
- Ilyenkor a családja jár az eszében, igaz? – kérdeztem, nem is gondolván arra, hogy milyen könnyelmű és tapintatlan kérdést teszek fel.
- Honnan tudsz…? – hökkent meg, és megdermedt a keze a levegőben.
- Nem fontos, elnézést, nem akartam… mindegy. Köszönöm szépen – tettem hozzá, mikor a kezembe fogtam a könyvet. Olyan volt, mint egy napló. Mindenemet belehelyezhettem.
- Lezárjuk egy jelszóval. Amikor használni akarod, csak koppints az egyik drágakőre és mond ki magadban a jelszót. Utána pedig tedd a pálcádat a homlokodra és koncentrálj erősen arra az emlékre, amit a merengőbe helyezel. Majd egy ezüst fonál jelenik meg a pálcád végén, azt helyezd a lapok fölé.
- Nem érdemlem meg ezt az ajándékot.
- Szeretnék még kérni tőled valamit.
- Bármit.
- Nem te vagy az egyetlen furcsa új diák az iskolában. Szeptember elsején a Roxfort Expresszen feltűnt egy másik fiú is. A barna hajú fiatalember a Mardekár házat boldogítja.
- Hogy hívják?
- Matt Gasper.
- Ez miért fontos? – kérdeztem értetlenül, a professzor mindig diszkréten kezeli a dolgokat, miért beszél nekem egy másik diákról?
- Mert nagyjából ugyanannyi információt lehet róla tudni, mint rólad. Olyan mintha ő is most kezdené az életét, akárcsak te.
- Gondolja, hogy ő is…? De hát… ez lehetetlen.
- Csak feltételezem. Ezért meséltem neked róla, hogy néha figyelj rá.
- Miért?
- Mert érdekes emberekből áll a baráti köre, és mert a süveg eredetileg a Griffendélbe szerette volna osztani, de ő a mardekárt választotta.
- Kik azok az érdekes emberek?
- Perselus Piton és Eleanor Rosier. A többiek mintha egyáltalán nem érdekelnék…

Visszatértem fejben is a jelenben, még mindig zsongtak a fejemben Dumbledore szavai. Remus viszont értetlenkedve nézett rám, válaszra várva.
- Ja… öö… semmiről, csak megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e. Na és merre vannak a többiek? Siriust már tudom, de a többiek miért nincsenek sehol?
- Hát én téged vártalak, Sirius elfoglalt a dolgaival, Peter és James pedig a könyvtárban.
- James a könyvtárban? – kérdeztem meglepetten. Remus felnevetett.
- Tudom, hogy hihetetlen. Lily segít Féregfarknak a bájitaltan háziban, James pedig csatlakozott hozzájuk, hogy bevágódjon Lilynél. Tudod, az igaz, hogy Lily igent mondott a roxmortsi hétvégére, de addig még van néhány nap és James fél, hogy Lily meggondolja magát. Nagyon beleélte már magát ebbe az igenbe.
- És te kivel mész Roxmortsba? – kérdeztem kedvesen. – Elhívod végre Melanie-t?
- Pszt – szisszent fel rémülten, mintha a szóban forgó lány ott lapulhatott volna valamelyik sarokban. – Nem, dehogyis… Nem tudom, még lehet, hogy nem is megyek.
- Nem mész? De hát…
- Sirius biztos egy lánnyal megy, Peter is elhívott valakit, James pedig Lilyvel.
- Miért nem hívod el végre? – céloztam ismét Melanie-ra.
- Akartam… Már majdnem megkérdeztem, de… hallottam, hogy már elígérkezett valakinek a Hollóhátból.
- Ó, sajnálom.
- Nem meglepő, ő… nagyon szép lány. És mi a helyzet veled? Te kivel mész?
- Nem tudom – feleltem őszintén. Nem is gondolkoztam még ezen, hisz az összes barátomnak randija volt.
- Ha gondolod, leugorhatnánk ketten is. Vétek lenne kihagyni az első roxmortsi hétvégédet. Persze szigorúan haveri alapon – kacsintott rám.
- Rendben, benne vagyok – mosolyogtam hálásan, tényleg semmi kedvem nem volt egyedül menni, vagy a kastélyban maradni.
- Aztán majd csapódunk másokhoz akár, Sirius úgyis hamar megunja a barátnőit – nevetett, de én most nem nevettem vele. Furcsán alakultak a dolgok Sirius köztem, és valahogy kellemetlen érzés volt rá és a nőivel kapcsolatos dolgokra gondolni. Aggasztott az érzés, semmit nem akartam érezni iránta, de mégiscsak ő volt, aki megmentette az életem Eleanor támadása után (na jó főleg Lily, de ő is ott volt), és ő volt az, aki segített leküzdeni egy félelmemet. Akaratlanul is ott volt bennem a csalóka vak remény, hogy lehet ebből valami, de minden ellene szólt. Az egész világ. Más korból származunk, teljesen mások vagyunk, ő senkit nem vesz komolyan, én pedig túl selejtes vagyok hozzá képest. Ráadásul ő az apám legjobb barátja, szinte testvére. Ez olyan, mintha a nagybátyám lenne. Persze nem az, de mégis…
- Hát persze, köszönöm Remus, és tényleg ne haragudj azért, amit tettem. Nem sejtettem, hogy mi folyik itt valójában, és ne aggódj, nem árullak el senkinek.
- Köszönöm, Aly. Bármit is mond Siriust, nagyon jó barát vagy. Ha egyszer te is meg tudsz majd nyílni, akkor mi itt vagyunk.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, ne nézz madárnak – nevetett fel. – Annyi titkod van, mint égen a csillag. De jól tetted, hogy Dumbledore-hoz fordultál, ő mindig segít.
Hát persze…
„Senkinek nem mondhatod el, hogy honnan jöttél, főleg nem a Tekergőknek…”

2 megjegyzés:

  1. szia csaknem 1 halálfaló akit meg kell figyelnie alynek?
    lupin nagyon jó barátja lett remélem1szer összejön vele vagy siriussal
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Nahát, édes, ebből most nem sok minden derült ki! Sőt, letiltottad a "tegyük nyílttá, beszéljék meg, áruljon el legalább néhány körvonalat" lehetőséget. Miért kínozod szegényt ebben?

    VálaszTörlés