10. fejezet: Csak egy lány

1977. október

Sirius elégedetten ült le velem szemben a Nagyteremben, de egy falat sem ment le a torkomon. Görcsösen szorongattam a villát, de nem bírtam rávenni magamat arra, hogy egyek. Egyedül Sirius tudta, hogy mi bajom van. A többieknek nem okozott különösebb meglepetést, hogy jelentkeztem hajtónak. James kifejezetten boldog volt.

- Talán végre normális emberekkel lesz tele a csapat! – kiáltotta, mikor elmondtam neki. Ezzel el is volt nála intézve a dolog. Lily egy kicsit meglepődött, de nem érdekelte különösebben a téma.

Mindenesetre úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Jó részben így is volt, de nem rám irányult ez a figyelem. A lányok zöme Siriust követette a tekintetével már év eleje óta, és hát ez nem segített túlzottan a beilleszkedésben. Mindig is központi alak voltam, úgyhogy ez nem okozott gondot, de furcsa volt, hogy a lányok fele úgy néz rám, mint a véres húsra.

- Miért néznek így a csajok? – kérdeztem végül Siriustól, legalább addig sem arra gondolok, hogy ma repülnöm kell a Griffendél-ház előtt. Eddig egész jól haladtunk, de akkor is… ott csak Sirius volt. Ő nem nevetett ki és nem várta, hogy mikor esek le a seprűről, mint ezek a lányok majd ma délután.

Sirius a kérdésemre megvonta a vállát és a mellénk ülő James válaszolt helyette.

- Mert ilyenkor már az ötödik vagy a hatodik barátnőjével szokott járni és ebben az évben még csak nem is randizott senkivel – magyarázta és jelentőségteljesen nézett Siriusra, akit mintha dühített volna James közbeszólása.

- Nem téged kérdezett, Ágas. Egyébként annyira azért nem vagyok vészes… annyi barátnőm azért nem szokott lenni.

Most így belegondoltam, elég furcsa lenne, ha itt csüngene a nyakán valamilyen buta liba. Nem hiányzott a dolog, még a gondolat is kifejezetten idegesítő volt. De ha minden évben így volt, akkor most miért nem?

- Idén… megváltozott egy-két dolog – felelte végül, mintha a kérdésemre válaszolt volna. – Ráérek még randizgatni - tette hozzá, de valahogy furcsán csengett a hangja. Mindegy, nem akartam bele menni túlságosan a témába.

- Hát hogyne – röhögött fel James. Miről maradtam le? - Ja és, Riana, kettőkor a pályán. Ügyes légy és az ég szerelmére, egyél valamit – kacsintott rám, aztán elviharzott.

- Hova rohan? – kérdeztem.

- Nem tudom. Lehet valami új stratégia ötlet jutott eszébe, vagy csak megkeresi Lilyt. Vagy Remust.

- Megint eltűntök a hétvégére?

- Mi? – kérdezte értetlenül. Ennyire ne nézzen már butának! Már a nyáron is csinálták, és itt is a Roxfortban.

- Mit csináltok olyankor? Párbajoztok? Remus mindig olyan nyúzott olyankor.

- Nem, dehogy, nem tudom, hogy mire gondolsz.

- Tapmancs! – jött vissza hirtelen James. Mi a fene történt? James mintha a fellegekben járt volna. – Riana! – nézett rám is.

- Mi történt?

- Most írták ki a Roxmortsi hétvégét és képzeljétek… Lily eljön velem! – jelentette ki olyan szemekkel, mintha most nyert volna valami hatalmas dolgot. Talán így is volt. Gratuláltunk, aztán otthagytam őket. Nem voltam kíváncsi a pasi témákra. Talán inkább megkeresem Lilyt.

Meg is találtam nem sokkal később, de nem éppen úgy, ahogy gondoltam. Hanem a mardekárosok körében. Azonnal közelebb siettem.

- Na, mi van sárvérű? Csak nem egyedül vagy? Potter megértette az üzenetet? – kérdezte egy hang. Anya! Kinéztem a páncél mögött és valóban. Eleanor szegezte a pálcáját egyenesen Lilynek. A francba. Nem gondoltam, hogy miattam majd Lilynek esik majd.

- Milyen üzenetet? – kérdezte Lily értetlenül.

- Hogy ne szórakozzatok velem, velünk. Megértette? Vagy mit mondott nektek Potter új ribije? Alyana vagy hogy is hívják…

Nem gondolkoztam. Fogtam a pálcámat és a meglepetés erejével lefegyvereztem őket. Eleanor úgy nézett rám, mintha keresztül akarna égetni a szemeivel.

- Itt is van. Átadtad az üzenetem? – kérdezte számon kérően. Lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de aztán valaki más szólalt meg helyettem.

- Miféle üzenetet? – kérdezte James. Ezek ketten mindenhol ott vannak? A fenébe is. Uralom a helyzetet, nem akartam, hogy rájöjjenek erre a dologra. Nem akartam egy párbajt látni a szüleim között.

- Szóval ez egy nem – állapította meg Eleanor. – Megkértem a minap az új rokonodat, hogy mondja meg nektek, hogy szálljatok le rólunk, legfőképpen rólam.

- Te átkoztad meg? – sziszegte Sirius és James kezében is megremegett a pálca. A francba. A francba. Hogy lehetek ennyire lúzer? Talán hagynom kellett volna, hogy Lily maga oldja meg a helyzetet, James úgyis megmentette volna. Miért is nem mentem tovább? Nem hiányzik ez nekem. Végre volt egy kis nyugalmam, a Tekergők meg fognak ölni…

- Figyelmeztetés volt – vonta meg a vállát Eleanor, de nem őket nézte, hanem engem. Értetlenül. Most először láttam más érzelmet is a szemeiben, nemcsak a tömény gyűlöletet. Nem értette, hogy miért nem árultam el őt. Hogy miért vállaltam a kockázatot, hogy ismét megtámad ő vagy akármelyik más mardekáros.

- Add neki vissza a pálcát, Alyana – szólalt meg James komoran. Nem tetszett a hangja.

- Hagyd abba James, menjünk innen – szólalt meg Lily remegő hangon. Összevissza jártatta a tekintetét köztünk, nem akart párbajt. Talán ő képes megállítani Jamest. Én pedig még csak meg sem szólaltam.

- Hallottad Pottert, kérem a pálcámat. Vagy ez lenne a híres griffendéles bátorság? Védteleneket átkozni?

- Mintha nem érdemelnéd meg – csattant fel Sirius. – Ugyanezt tetted.

- Alyana! – kiáltott rám James hirtelen. Ránéztem. Dühös volt rám, és egy hatalmas gombóc gyűlt a torkomba. Mindenki biztonságban volt, amíg nem volt pálca, amivel Eleanor támadhat. Addig a Tekergők sem bántják őt és a társait.

De nem volt időm további passzív ellenállásra. James rám szegezte a pálcáját és hátrazuhantam, a pálcák pedig kirepültek a kezemből. Döbbenten figyeltem a jelenetet. Egyedül a saját pálcám maradt a kezemben. Nem reagáltam a további eseményekre. Egyszerűen csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Lilyre néztem, ő könnyes szemmel nézte az eseményeket. Aztán elrohant. James és Sirius pedig kitartóan küldözgették az átkaikat. Varázsolhattam volna védelmet a két oldal közé, de azzal talán minden titkom veszélybe került volna, és a céljaim is. James soha többé nem bízott volna meg bennem. Így fogtam magam, leporoltam a ruhámat, letöröltem a felhorzsolt bőrömet és hátat fordítva indultam el egy teljesen más irányba. Szerencsére sikerült összefutnom Lilyvel.

- Ez nem lehet igaz! Azt hittem, hogy megváltozott. Még egy randira is igent mondtam, iszonyatos hiba volt! – kiabálta a lány elkeseredetten. Szerencsére nem látta, hogy mennyire megviselt engem a párbaj. El volt foglalva a saját bánatával.

- Téged védett, Lily. Ne hibáztasd ezért. Fordított helyzetben már régen megátkozták volna őket, de ők addig nem, amíg védtelenek voltak. Ki tudja, hogy mit tettek volna veled, hogyha egyedül maradsz velük…

- Talán igazad van… mindig túlreagálok mindent – sóhajtotta Lily. – De akkor is leszokhatna erről az állandó párbajmániáról. És veled mi a helyzet, miért nem mondtad el nekünk, hogy Rosier volt?

Megvontam a vállamat és hihető hazugságon gondolkoztam.

- Nem akartam még több konfliktust, azt hittem, hogy abbahagyja majd.

- A mardekárosok nem így gondolkodnak, Aly. Szokj hozzá, itt így mennek a dolgok. Tényleg, nem ma lesz a kviddics válogatás?

- De igen – sóhajtottam. Ezek után semmi kedvem nem volt az egészhez, de szerencsére addig volt még egy-két órám.

- Sok sikert! Biztos nagyon jó leszel. De előtte jobb, ha beszélsz Jamesszel. Itt is jönnek, magatokra hagylak – szólalt meg hirtelen és eltűnt. De igaza volt, James már ott is állt nem sokkal mögöttem.

- Miért védted őket? – kérdezte indulatosan, mintha legalábbis megöltem volna valakit. Dühített a hangnem.

- Megátkoztál! – kiáltottam felháborodottan. Nem felejtettem el. Korábban sosem bántott, vagy emelt rám kezet. Lehetett bármilyen dühös, sosem pofozott meg. Most pedig ő is megátkozott. Először az anyám, aztán az apám. Tudom, hogy nem összehasonlítható a kettő, mert James nem az életemre tört, de akkor is rosszul esett.

- Mióta vagy jóban a mardekárosokkal? – kérdezte bocsánatkérés helyett.

- Nem vagyok jóban velük. Csak én veletek ellentétben nem mindent párbajozással intézek el. Nem láttam értelmét még több perpatvarnak köztetek.

- Ezt bízd ránk. Majdnem megölt téged, felfogtad? Lilyt is meg akarta átkozni. Azért mert te védted őt. Miattad majdnem megsérült Lily!

- Ó, persze! Mindjárt ennyire össze is függ a kettő! Tudod mit, jegeljük a témát. Lemenjek a válogatásra, vagy bosszúból lelöksz a seprűről?

A düh azonnal felengedett az arcán.

- Te jó ég, dehogy. Miből gondolod?

- Megátkoztál – jegyeztem meg még egyszer sértődötten.

- Elvettem tőled a pálcákat. De oké, akkor bocsánat. Lily nagyon dühös rám?

Nem. De én igen! Most is csak Lily érdekli, mindig csak Lily. Hogy az Istenbe lehet ennyire szerelmes? Az apám vagy te szerencsétlen! Feleségül vettél egy másik nőt!

- Csak dühös volt. Már elintéztem. Nem, az ég szerelmére, ne köszönd meg. De ha még egyszer pálcát emelsz rám, én is küldök rád valamit.

- Ne haragudj, én nem akartam…

- Bocsánatkérés elfogadva – sóhajtottam. Tényleg túlreagáltam. De fogalma sem volt, hogy milyen volt hagyni, hogy a szüleim kárt tegyenek egymásnak. – Megsérült valaki?

- Mi nem, Rosier a gyengélkedőn van, de ne légy ennyire emberbaráti, jól van.

Na, tessék erről beszéltem! Az apám a gyengélkedőre küldte az anyámat, és még csak nem is aggódhattam érte, még csak meg sem látogathattam.

James ezek után egész nap kedves volt velem, Sirius azonban mintha került volna. A kviddicsválogatásra egyedül mentem le, de Lily megígérte, hogy Alice-szel és Melanie-val lemennek egy kicsit később megnézni engem. Nem ragaszkodtam hozzá, de most jól esett volna a támogatás. Görcsben volt az egész testem. Voldemort és Fred arca villódzott a szemem előtt. Olyan sápadt lehettem, akár egy szellem.

- Úristen, jól vagy? – kérdezte Sirius, amikor meglátott a pálya szélén. – Olyan fehér vagy, mint a fal.

Bólintottam.

- Nyugi, menni fog. Már nagyon ügyes vagy. Csak nyugodj meg, messze vagy azoktól a dolgoktól, rendben? Engedd el őket.

- Köszi – sóhajtottam. A szavai megnyugtattak. Megint. Nem is értettem, hogy miért tört rám megint a pánik. Azt hittem, hogy ezen már túl vagyok.

Pár perc múlva James a tömeg elé állt, ugyanis szerintem az egész ház itt sorakozott, kivéve persze Lilyéket, akik ígéretükhöz híven a lelátóról integettek.

- Nos, kezdésként. Az elsőévesek inkább üljenek le nézőnek, a többiek pedig évfolyamonként repüljenek néhány kört. A másodévesek kezdenek.

Már majdnem kinevettem ezt az egyszerű feladatot, de aztán elhallgattam. Ugyanis a fele bagázs még repülni sem tudott. Hamar szelektálódott a tömeg, én is repültem az utasítás szerint. Még a hetedévből is kiesett pár nevető lány, akik végig csak Jamest bámulták.

- Most pedig először a terelők kerülnek sorra – jelentette be James és rákacsintott Siriusra. Nem volt nagy verseny, Sirius egyértelműen a legjobb volt. A másik terelő egy ötödéves lett, de a neveket nem jegyeztem meg. Aztán az őrzők következtek, majd James is megcsillogtatta a fogó tudását. Messze ő volt a legjobb. Gondolom be akarta bizonyítani, hogy okkal van bent a csapatban immár ötödik vagy hatodik éve.

- Most pedig a hajtók következnek – szólalt meg James, én pedig vakon mozogtam. Nem voltam teljesen tudatában a cselekedeteimnek, de egy dolgot biztosan tudtam, hogy a mai nézeteltérésünk ellenére, azt akarom, hogy James büszke legyen rám. Tudom, hogy lehetetlen, mert fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. De látni akartam a szemében, azt, hogy „hú, ez a lány nagyon jól repül”.

Repültem. Könnyedén emelkedtem a levegőbe. Az egyik lány nekem passzolta a kvaffot és pedig a karikákat vettem célba. Könnyedén bedobtam. Egyetlen egyet sem vétettem. Apa megtanított minden trükkre, hogy hogyan lehet tudni, hogy merre készül mozdulni az őrző.

Aztán a következő lány felém dobta az ötödik kvaffot és elkövettem azt a hibát, hogy az arcára néztem. A seprű megremegett alattam. Voldemort hangja tört át a falaimon. A lány, akit néztem, ott volt az emlékeimben. Halálfaló volt. Kegyetlenül nézett rám és megkínzott. Pedig griffendéles volt. Elvesztettem az uralmat magam felett.

- Riana, minden rendben? – kérdezte James valahonnan a fellegen túlról. Ránéztem és magamhoz tértem. Most nem ott voltam, ez a lány még nem halálfaló. Most vettem csak észre, hogy a föld felé repülök, de még az utolsó pillanatban sikerült felfelé húznom a seprűmet, és kilőttem magam a magasba. Valaki sikoltott, aztán néhányan éljeneztek. Mintha valami nagyszerűt tettem volna. Újra megcéloztam a karikákat és ismét belőttem. Amikor földet értem, James megölelt.

- Te teljesen őrült vagy. A meccsen ne hozd rá mindenkire a frászt – korholt meg és idegesen túrt a hajába. Akkor fogtam csak fel, hogy mit mondott.

- A meccsen?

- Viccelsz? Hát persze, hogy bent vagy a csapatban. Mindegyiket bedobtad, eddig te vagy az első, akinek sikerült. Arról nem is beszélve, hogy bámulatosan repültél, és az a mutatvány… hátborzongató, de zseniális volt, ahogy fel tudtad rántani a seprűt. Nem tudom, hogy ki tanított repülni, de jó munkát végzett. Büszke lenne rád – kacsintott rám, aztán tovább állt, hogy megnézze a többieket. A két tavalyi hajtó került be a csapatba ismét.

- Minden rendben? – termett mellettem Sirius azonnal. – Azt hittem, hogy az aszfalton kötsz ki. Nagyon durva volt… és látványos. Híres lettél. Látod, mindenki téged bámul.

- Pedig én csak…

- Megint eszedbe jutott, igaz?

- Igen.

- Ennyi visszaesés teljesen normális. Gyanakodtam volna, ha ilyen rövid idő alatt kinövöd a fóbiádat. De gratulálok. Ügyes voltál – mosolygott rám féloldalasan és együtt hallgattuk a végleges csapat névlistáját és James félóráig ecsetelte a nyerés fontosságát, és hogy heti hányszor és hogyan fogunk edzeni. Úristen, azt sosem említette, hogy ennyire szadista csapatkapitány volt.

De ahogy minden gondolatomat lekötötte a kviddics, végre csak egy lány lehettem. Csak egy lány, aki nem hordozza a vállán a múlt és a jövő több tonnás súlyait…

9. fejezet: Elpazarolt élet

 Egy kis kitérő fejezet! Egy kis háttértörténet a jövőhöz és néhány információ :)

1993. szeptember

„Apa! Képzeld! Bekerültem a Griffendél csapatába! Pedig másodéveseket ritkán válogatnak be. Persze, kivéve Harryt, aki már elsőévesen bekerült fogónak. Hajtó lettem! El sem hiszem, olyan jó volt repülni, és az edzések is nagyon fantasztikusak. Oliver Wood a csapatkapitány egy kicsit szigorú, de túl lehet élni. És ott van Fred és George is, mint terelők. A többieket még nem ismerem közelebbről. Alig várom az első meccset. Azt hiszem, hogy a Mardekár ellen játszunk, de még nem tudok semmi biztosat. Kicsit félek, az nagyon nagy baj? Mindig azt mondtad, hogy nem kell félnem. Wood szerint egy kicsit veszélyes, de Fred azt mondta, hogy figyel arra, hogy ne találjon el egy gurkó sem. Most ezzel tudom, hogy megnyugtatni akart, de tényleg ilyen veszélyes? Harry is kötött már ki a gyengélkedőn, bár ki ha ő nem? A legparádésabb pózokban kapja el mindig a cikeszt, hála neki tavaly is bajnok lett a Griffendél. Remélem, hogy idén rám is büszke leszel majd, apu. Anya is hajtó volt, igaz? Sosem mesélt az iskolás dolgairól, de mintha azt mondta volna egyszer… Na mindegy, most mennem kell. Harry azt mondta, hogy gyakorol velem még egy kicsit. Remélem, jól vagytok. Harry is üdvözöl titeket! Még mindig semmi javulás a halálfalókkal és Tudjukkivel szemben?”

James Potter mosolyogva olvasta a levelet, bár az utolsó mondat után egy kicsit elkomorodott. Nem, egyáltalán nem javult a helyzet és félt, hogy mikor jut be a gonoszság Roxfort falai közé is. Már csak az maradt az egyetlen biztonságos hely az országban.

- Ki írt? – kérdezte Eleanor a nappaliba lépve.

- Adriana.

- Egyikőjük sem sejt semmit, igaz? – kérdezte végül a nő.

- Mire gondolsz? Hogy elhagyod őket? Nem – felelte James szemrehányóan.

- Nem hagyom el őket, amint hazajönnek, én is itt vagyok. Nem kell megtudniuk. Te is éled az életed és én is.

- Milyen életem?! – csattant fel James keserűen. – Neked köszönhetem, hogy semmim sem maradt.

- Igazságtalan vagy – szegte fel az állát a nő. – Nekem köszönheted, hogy van valamid. Harry és Adriana. Ha én nem lennék, ők sem lennének.

- Vagy talán csak más lenne az anyjuk.

- Ki? Csaknem Evans? Akkor már félárvák lennének, nemde?

- Még holtában is jobb anya lenne nálad. Hova mész? Vissza a régi bandába? Csaknem félsz, hogy mellettem megölnek a halálfalók? Menj csak, sírd magad vissza Evan Rosierhez. Biztos megbocsát az egyetlen szem húgának, amiért egy véráruló felesége lett. Mit mondasz neki, hogy kényszerítettelek? Hogy megzsaroltalak?

- Nem. Az igazat fogom mondani, James. Hogy szerettelek.

- Szerettél? – kérdezte a férfi érzelemmentes hangon. A szemeiben már régen nem tükröződött semmi csak fájdalom és üresség.

- Igen, ahogy mindig is mondtam. De te és a bandád… megaláztatok. Vissza kellett adnom a kölcsönt. Arról nem is beszélve, hogy gyűlöltelek, amiért te azt a sárvérűt hajkurászod és engem észre sem veszel.

- Szerettem Lilyt. Senki mást nem láttam rajta kívül.

- Tudom, talán ez okozta a veszted. Semmit nem vettél észre rajta kívül.

- Mit tudsz erről? – kapta fel a fejét James. – Talán volt hozzá valami közöd neked is?

- Sok minden történt akkoriban, már én sem tudom pontosan, hogy melyik esemény miért történt. Magamnak akartalak igen, talán tettem is valamit ennek érdekében. Számít?

- Igen, rengeteget.

- Tényleg számít, ha azt mondom, hogy én álltam minden mögött?

James úgy nézett az előtte álló asszonyra, mintha most látta volna először. A felesége. Még akkor is, ha mostanában nem volt a legjobb viszony köztük. A vonattámadás óta. De hogy ő tette volna mindezt Roxfortban, amikor még csak egyetlen arc volt a mardekáros tömegből?

- Miért? – kérdezte kiszáradt torokkal. Megátkozhatta volna. Megérdemelte volna, de akkor mit mond a gyerekeinek? Így is látni fogják, hogy valami nagyon megváltozott.

- Nem én tettem, csak kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz. Emlékezz vissza és ha tényleg tudni akarod, akkor ki fogod találni, hogy mi is történt.

- Miért nem mondod el?

- Mert nem tehetem. Része voltam az eseményeknek, de nem a központja. Ezt sose felejtsd el. És azt sem, hogy mindent azért tettem, mert szerettelek. Vagy legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Ezért ajánlottam fel később, hogy a feleséged leszek. Neked kellett valaki az aurori tekintély miatt, én pedig kihasználtam az alkalmat. Kétségbeesett voltál.

- Annyira, hogy még erre is képes voltam, igen. Tudod mit? Menj. Nem akarok most ezen rágódni.

- Vigyázz magadra, James. Ne játssz a tűzzel, Harry és Adriana nem élné túl, ha elvesztenének téged. Te vagy a mindenük.

- Te is vigyázz magadra, Eleanor. Ne bízz vakon a halálfalókban.

- Elfelejtetted? Én senkiben sem bízom – kacsintott rá a nő szomorúan és eltűnt a semmiben. James percekig bámulta még azt a pontot, ahol végül semmivé vált. Aztán körbenézett. Minden csendes volt. Egyedül volt. Sosem volt még egyedül, mindig volt valaki körülötte. Eleinte a szülei, aztán a barátai, aztán Eleanor. De egyedül? Egymagában? Még soha nem érezte ennyire magányosnak magát.

Így hát… az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: többet nem vett ki szabadnapot és kihasznált minden túlóra lehetőséget.

Hamarosan már csak a szemei árulkodtak arról, hogy egyszer valamikor ennek az elvakult munkamániás aurornak is voltak érzelmei, aki úgy harcolt a halálfalók ellen, mint akinek semmilyen vesztenivalója nincs.

1993. február

Egy sápadt férfi sétált a hideg, ködös téli utcákon. Szőkés haja ápolatlanul tapadt a homlokához, az arcán pedig egy friss sebhely húzódott. Csak egy dolgot akart, elmenekülni az emberek szeme elől. Tudta, hogy a felesége már minden bizonnyal aggódik érte, de most mégsem volt képes senkit sem látni. Elfogyott a főzete. Remusnak ismét át kellett változnia. Már sokadszorra. Tonks féltette, és kérte, hogy forduljon Dumbledore-hoz, de Remus hajthatatlan volt. Csak Piton tudta elkészíteni a főzetet, de Pitonhoz nem fordulhatott.

Most viszont valami megváltozott. Ez a telihold más volt, mint az eddigiek. Nem érezte magában azt a magányt, amit vérfarkasként felerősítve érzett. Egy hangot is hallott, egy nagyon ismerős hangot. Valaki mellette volt, de az lehetetlen volt.

Ekkor tűnt fel egy másik férfi az utcán. Bicegve közeledett Remushoz, aki megtorpanva kapta elő a pálcáját. Az idegen arcát csuklya takarta el előle, már felkészült egy esetleges halálfaló támadására, amikor meglátta az arcát.

Döbbenten tette vissza a pálcát a zsebébe. Hát mégsem képzelődött! De ez hogy lehetséges? Ennyi év után? Úgy nézte az arcot, mintha csak képzelgés lett volna, ami mindjárt eltűnik.

- James? – kérdezte rekedten.

- Remélem, nem bánod, hogy… csatlakoztam hozzád az éjjel, Remus. Miért nem iszod a főzeted?

Remus megvonta a vállát. – És te mit keresel itt?

- Nem volt dolgom.

- Minden rendben? – kérdezte Remus. Most vette csak észre, hogy régi barátja nincs túl jó formában. Az arcát is sebek borították és olyan… reményvesztettnek tűnt.

- Persze. Gondoltam, beszélgethetnénk. Szóval… hogy s mint?

- Én jól vagyok. A feleségem gyermeket vár.

- Ez csodálatos! – kiáltott fel James mosolyogva. – Ki a szerencsés? Fiú lesz vagy lány?

- Nymphadora Tonks a feleségem. De inkább csak Dora. Ő is a rend tagja, már biztos találkoztál vele. Még nem tudjuk a baba nemét, Dora meglepetést szeretne.

- Gratulálok – felelte James őszinte örömmel.

- És mi van veletek? Eleanorral?

- Már nem vagyunk úgy együtt.

- Erről nem is hallottam, mikor váltatok el?

- Nem váltunk el. Harry és Adriana előtt titokban tartjuk. Együtt töltjük a karácsonyt és a nyári szünetet. Így a legjobb mindenkinek.

- Titkolózni?

- Hallottál mostanában… Siriusról?

Remus keserűen hallgatott el. James megint a legfájóbb témába tenyerelt bele. A nagy Tekergők. Már csak ketten maradtak. Hogyan mondja el Jamesnek, hogy Sirius pár napja meghalt? Hogy teljesen kiszipolyozták a dementorok? Nem érzett elégtételt. Megölte Petert, de akkor is a barátja volt.

- De él, ugye? – kérdezte James végül.

Remus megrázta a fejét, James pedig a következő pillanatban már ott sem volt. De attól kezdve, James minden teliholdkor meglátogatta. Nem beszéltek többet fájdalmas témákról, csak olyan dolgokról, amik felvidíthatták őket ezekben a vészterhes időkben. Remus úgy érezte, hogy legalább egy elvesztett barátot visszakapott, de őt is csak félig. Már nem az volt, aki régen. De ott élt benne a barátja, és ez is több volt annál, amire eddig számíthatott.

 1998

Remus és Dora mit sem sejtve ültek a nappaliban. A kicsi Ted vidáman játszott a játékaival. Már majdnem ötéves volt.

- Mikor jön a keresztapu? – kérdezte angyali mosollyal az arcán. Remus felkapta és megpörgette a levegőben.

- Perceken belül itt lehet. Két hete még azt mondta, hogy ma este beugrik. James megígérte neked, szóval ne aggódj.

- És ha történt valami? – kérdezte Dora idegesen. Már napok óta furcsa dolgok történtek. A Reggeli Próféta elnémult, a rend sem volt már az igazi Dumbledore halála óta. Valami megtört, valami megváltozott. Remus is aggódott, James gyakrabban szokott hírt adni magáról.

- Tudod mit, Dora? Meglátogatom Arthurt néhány percre. Megkérdezem, hogy ő mit tud. Mégis csak a minisztériumban dolgozik. Addig játszatok Teddel. Ha megjönne James, én is mindjárt itt vagyok, rendben?

- Vigyázz magadra – suttogta Dora, majd mosolyogva fordult a fiához.

Remus egyenesen az Odúhoz hoppanált, de mikor odaért, döbbenten állt meg. Az Odú még sosem festett ilyen borzalmasan. Az égen pedig a Sötét Jegy világított.

- Ez nem lehet igaz… - motyogta maga elé. A fenébe is, nem halhat meg mindenki! Szinte berontott a házba, nem védte semmi őket. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban nem halottakat talált a házban. Hanem káoszt. De attól még éltek.

- Mi történt? – kiáltotta. Molly sírva vetette magát a nyakába, és alig akarta elengedni. Remus körbenézett. Mindenki elég megviseltnek tűnt. De mindenki úgy tűnt, mintha élne… kivéve…

- Te jó ég… mi történt Freddel?

- Rendbe jön – szipogta az asszony, holott a fiú eszméletlennek tűnt. Ginny borogatta éppen a homlokát.

Arthur lépett oda hozzá. – Veletek minden rendben?

Remus bólintott. – Igen, csak tudni akartam, hátha van valami hír… de látom… mi a fene történt. Szóljak Jamesnek is, épp őt várjuk…

Molly megint sírva fakadt. Remus most már kijött a béketűrésből. – Mi a fene történt veletek? Miért van fent a Sötét Jegy? Itt voltak a halálfalók, igaz?

Arthur bólintott. – És Tudjukki is itt volt.

- Tudjukki? – sápadt el Remus. – És nem ölt meg senkit?

- Csak Fredet majdnem, de nem ez volt a célja. Remus, kérlek… ülj le.

Remus szó nélkül engedelmeskedett.

- Szörnyű dolog történt. Nem tudjuk, hogy kihez fordulhatnánk. Már nem tudjuk, hogy ki áll mellette és ki áll mellettünk. Tudjukki szörnyű dolgokat mondott és magával hozott valakit. … a foglya volt…

- Kit? Nem értettem a nevet. Tudjukki foglyul ejtett valakit? Szerencsétlen teremtés. Ismerjük?

- Adrianát hozta magával – suttogta Arthur.

- Adrianát? – kiáltott fel Remus elsápadva. – Te jó ég… és mi… mi van vele? És hogyan? És James és Harry?

- James halott, Remus – suttogta Molly rekedten. Remus alól kifutott a világ. Nem az nem lehet igaz! Az utolsó barátja is…

- Mikor? Hogyan?

- Még nem tudjuk, talán egy hete, kettő. Harryt bezáratták az Azkabanba.

- Azkabanba? De miért?

- Tudjukki szerint ő ölte meg Jamest. Vagy rákényszerítette, vagy rákente. Adrianát pedig elrabolta. Ki tudja miket művel szegény lánnyal… alig volt benne élet.

- Meg kell őket mentenünk valahogy. Összeszedem a maradék aurorcsapatot, te pedig gyűjtsd össze azokat, akikben megbízol és… csinálunk valamit. Nem hagyhatjuk, hogy a halálnál is rosszabb sors várjon rájuk… ha Adriana ott marad védtelenül… ki tudja, mit tesznek vele… csak egy lány… egy összetört lány. James már csak értük élt, tennünk kell valamit!

Megjegyzés:

Gondoltam, legalább szegény Fred életét megkímélem. Hogy mi történt pontosan Potteréknél, az majd csak  Adriana emlékeiből fog kiderülni és az is, hogy pontosan hogyan teltek a napjai Voldemort fogságában. És hogy vajon, hogyan találta meg őket Voldemort :)

8. fejezet: Igaz barát

1977.

Jól ismertem már a gyengélkedőt, rengetegszer megfordultam ott. Voltam beteg és sokszor voltam látogató. Harry gyakran vonzotta a bajt, főleg a kviddics baleseteket. Amikor elértek a tudatomig az első információk, már azonnal tudtam, hogy hol vagyok. Éreztem a finom gyapjú párnát magam alatt és az összetéveszthetetlen fertőtlenítő szagot.

Csend volt. Egyedül voltam. A nap első sugarai utat törtek az ablakon át, így a napszakot is könnyen megsaccoltam. Csak néhány óráig voltam kiütve. Azt hiszem. Kellett néhány perc, hogy rádöbbenjek, hogy mi is történt velem. Hiszen Roxfortban voltam 1977-ben, itt még nem volt olyan aktív Voldemort, mint a jövőben. Aztán persze eszembe jutott. Az anyám tette. Jobban fájt ez a tudat bármilyen anyai pofonnál. Sosem ütött meg. Megbüntetett néhányszor az igaz és sokat veszekedtünk is, de még soha nem emelt rám kezet, vagy éppen pálcát. Nem haltam meg Voldemort keze által, erre majdnem a saját anyám végzett velem.

És Lily mentett meg. Sokkal inkább illett Jameshez, mint Eleanor, arról nem is beszélve, hogy James imádta őt. Mi van, hogyha ő a boldogsága kulcsa? De vajon, ha ők házasodnak össze megszületünk mi Harryvel? Vagy két teljesen más gyerekük lesz? Nem, hisz itt vagyok. Biztosan megszületünk, maximum vörös hajam lesz vagy zöld szemem. Harrynek egész jól állna a zöld szem. A kék valahogy nem az ő színe.

- Jó reggelt, kedveském – lépett be gyors léptekkel Madam Pomfrey. Nem sokat változott. Ugyanolyan, mint húsz év múlva. – Madam Pomfrey vagyok, a gyengélkedőn vagy. Tudod, hogy mi történt veled?

- Igen – feleltem.

- Az igazgató úr majd szeretne beszélni veled, amint túl vagy a dolgokon. Még a héten látogasd meg. Most fontos dolga van az igazgató úrnak. Nincs az iskolában. De mindenképp el kell mondania neki, hogy ki tette.

- Nem tudom – hazudtam. Nem köphettem be az anyámat. Meg egyébként is, mit értem volna el vele? Csak feldühítettem volna. A mérge eddig legalább nem nekem szólt.

- Majd csak eszébe jut. A barátai nagyon aggódtak magáért. De elküldtem őket pihenni, azt hittem, hogy tovább alszik Miss Porter.

- A barátaim? – kérdeztem értetlenül. Csak Lilyre és Siriusra emlékeztem.

- Miss Evans, Mr. Potter, Mr. Black és Mr. Lupin. Ha ők nincsenek, lett volna még néhány kellemetlen órája. Akárki tette is, ha nem dermeszti meg, akkor már rég halott lenne. A vérzést is megállította az átok, csak ezért nem vérzett el. De holnapig itt marad. A sebét már beforrasztottam, de a vérveszteség miatt pihennie kell.

- Köszönöm – hálálkodtam.

- Ez a dolgom – felelte a javasasszony, majd elment még egy bájitalért. Nem kellett volna. Borzalmas íze volt és azonnal álomba merültem tőle.

Legközelebb veszekedés zajára ébredtem.

- Maradj már veszteg, Potter! Még egy szó és kiátkozlak innen! – sziszegte Lily, bizonyára Jamesnek, de a választ már nem hallottam, mert közben észrevették, hogy figyelem őket.

- Riana! – kiáltott Sirius vigyorogva. – Jó reggelt.

Ha-ha. Már délután is lehetett. Hogy lehet ennyire jó kedve mindig? És hogy lehet, hogy mindig csak a szája mosolyog?

- Sziasztok – köszöntem bágyadtan. Még nem voltam csúcsformában.

- Hogy érzed magad? – kérdezte James aggodalmasan. Ő már nem tűnt olyan vidámnak, de ha jól sejtem ez inkább volt Lily miatt, mint a balesetem miatt.

- Jól vagyok – feleltem őszintén. Csak enyhe sajgást éreztem a vágás helyén, a Madam mindig is remekül értette a dolgát. – Köszönöm a mentőakciót. Különösen neked Lily.

Mind a négyen zavarba jöttek, főleg az említett lány. Egészen fülig vörösödött, felvette a haja színét.

- Nem csináltam semmit – vonta meg a vállát. Nem mondtam erre semmit, mindketten tudtuk, hogy nem így volt.

- Azért köszönöm.

- Ki tette? – kérdezte Sirius komoran. Látszott rajtuk, hogy tényleg jobb, hogyha titokban tartom. Azonnal megátkozták volna.

- Nem tudom, egy mardekáros. Nem emlékszem az arcára – hazudtam könnyedén. Nem hittek nekem.

- Nyugodtan elmondhatod, csak írd le, hogy hogyan nézett ki – mondta Remus, de én megráztam a fejem.

- Tényleg nem emlékszem. Sajnálom. De biztos nem fog többet előfordulni.

- Miért nem védekeztél? – kérdezte James értetlenül. A pálcád még csak nem is volt a kezedben, elő se vetted.

- Váratlanul ért. De békén hagynátok? – csattantam fel ingerülten. Azonnal abbahagyták. A társalgás kicsit nehézkesen indult be újra, de hamar elfelejtették a kirohanásomat. Ez egész jó módszer kikerülni a kérdéseket. Még beszélgettünk egy ideig, aztán elmentek. Egyedül Sirius maradt pár perccel tovább.

- Holnap szombat – jelentette ki, mintha ez olyan hihetetlen dolog lenne. Felnevettem.

- Igen, és?

- Van egy kis időd? Szeretnék öm, mutatni valamit.

- Mit? – kérdeztem meglepetten és furán megdobbant a szívem. Olyan bizonytalanul nézett rám, ami szokatlannak számított tőle. Volt valami az arcára írva, amit nem tudtam hovatenni.

- Meglepetés. Nem mondom, hogy örülni fogsz neki, de később hálás leszel. Két órakor találkozzunk a klubhelyiségben, oké?

- Lehet, hogy megbánom, de rendben – egyeztem bele. Sirius nem akarna nekem rosszat, mit veszíthetek? Max faképnél hagyom, de ezúttal a kezembe lesz a pálcám. Még a saját anyám sem átkozhat meg még egyszer. Ezúttal nem fogom hagyni.

- Szuper. Ja és csak hogy tudd, pocsékul hazudsz – vigyorgott még rám. – Ha nem tudnám, hogy milyen zűrös életed van, megsértődnék. De ha valakit be akarsz avatni, akkor csak szólj – kacsintott rám, aztán eltűnt az ajtó mögött. Különös módon hirtelen annak örültem volna leginkább, ha visszajön. Csak öm… néhány fontos kérdés megtárgyalása miatt. Természetesen.

Tényleg megbántam, legalábbis először. De előtte nem gondoltam volna, hogy komolyan egy hajmeresztő dolgot talált ki. Meg kellett volna hatódnom, amiért segíteni akar, de amikor találkoztunk a parkban és két seprűt tartott a kezében vigyorogva, akkor leginkább dühös lettem.

- Te normális vagy?! – kiabáltam rá. Néhányan felénk néztek, de nem érdekelt.

- Gyere, menjünk arrébb, nézőközönség nem kell… - ragadta meg a kezem, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyenesen megrémültem.

- Ne érj hozzám, nem megyek veled sehova – sziszegtem ezúttal halkabban. – Tudod, hogy nem repülök.

- Te pedig tudod, hogy ez nem normális. Mindent tudsz a kviddicsről, sőt rajongással beszélsz róla. A hajtó posztra különösen felcsillant a szemed. Nézd, őszinte leszek – túrt idegesen a hajába. – Fogalmam sincs, hogy mit tettek veled. Vagy hogy ki tette és miért. De épp eleget láttam ahhoz, hogy sejtsem, hogy miért nem akarsz róla beszélni. De miért nem adsz egy esélyt annak, hogy segítsek leküzdeni a fóbiádat?

Elgondolkozva hallgattam. Tudtam, hogy igaza volt. Apa szégyellné, hogy nem merek repülni. Elszörnyedne ennek hallatán, mindene volt a kviddics. Nem tehettem meg vele, hogy soha többet nem ülök seprűre. Nem engedhettem meg Voldemortnak, hogy végleg elvegye tőlem.

- Igazad van – suttogtam végül. Meglepetten fogadta a beismerésemet. – Fogoly voltam egy ideig. A repülés nekem azt jelentette, hogy elmentek valakit megölni és engem magukkal vittek, eszközként. Ilyenkor… sok minden történt.

- A halálfalók tették? – kérdezte indulatosan. Nem tudtam olvasni a tekintetében.

Bólintottam. Fél igazság… de mégsem mondhattam el mindent. Aztán úgy tűnt, hogy Sirius összeszedte magát és megköszörülte a torkát.

- Na, már most… először együtt kéne repülnünk. Hogy ne ugorj le, vagy ne menj neki semminek, ha megrémülnél. Alacsonyan fogunk repülni rendben, nem viszlek magasra, csak fokozatosan.

- Rendben – feleltem idegesen. Meg sem próbáltam nyugodtnak látszani, nem ment.

- Hívd magadhoz a seprűt, mondd, hogy „Fel!”. Ahogy a legelején tetted, amikor először repültél.

Azt tettem, amit mondott. Megálltam a seprű mellett és lenéztem rá. Aztán remegve mondtam ki, hogy „Fel”. De a seprű csak átfordult a másik oldalára.

- Gondolj arra, hogy nem az ellenséged. Emlékezz arra, hogy milyen jó volt repülni. A kellemetlen dolgokat felejtsd el. Idézd fel, hogy milyen volt először repülni. Milyen szabad és felemelő érzés volt, ahogy a szél az arcodba csapott és végre szabad voltál, te irányítottad a sorsodat.

- Fel! – mondtam ki ezúttal határozottabban. Követtem minden utasítását. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ötéves önmagam először seprűre pattan. Láttam, ahogy apa büszkén tapsol és mosolyog. Annyira boldog volt abban a pillanatban. Harry is büszke volt rám, még anya is kedvesen mosolygott rám. A kertünkben volt ez. Imádtam, sosem felejtettem el azt a napot.

A seprű a kezembe repült. Megijedtem a sikeremtől és majdnem elejtettem, de aztán erőt vettem magamon. Felültem és hagytam, hogy Sirius elém üljön. Ezúttal még ő irányított, azt mondta. Csak repülés.

Aztán felszállunk, csak egy méter magasra. Még könnyedén leugorhattam volna. Egyből hallottam a halálfalók pajzán nevetését, Voldemort jéghideg hangját… láttam Fred arcát és sok másik áldozatét. Voltak, akiket én öltem meg. Azokat láttam a legélesebben. De még mielőtt sikoltva leugorhattam volna a semmibe Sirius megszorította a kezemet, amivel belékapaszkodtam. Hirtelen eltűntek a halálfalók, eltűnt Voldemort és eltűntek a halottak.

Siriusszal voltam, nem velük. Többé már nem voltam sem fogoly, sem játékszer. Kinyitottam a szemem. Napfény világította meg az arcomat és a szél lágyan lengette meg a hajamat. Minden olyan szépnek tűnt. Aztán lassan emelkedni kezdtünk. Nem sokat, csak még egy métert.

- Minden rendben? – kérdezte Sirius aggodalmas-kedves hangon.

- Azt… azt hiszem – feleltem. Végtelen hálát éreztem. Talán Sirius visszaadhatja nekem egy darabját annak, amit elvesztettem. Hogy lehet ő később egy gyilkos? Hogy kerülhetett ártatlanul a börtönbe? Apa hogy hihette el, hogy képes lenne gyilkosságra, pont ő?

- Mikor folytassuk? – kérdezte Sirius amikor leszálltunk. – Jövő héten lesz a kviddics szezon. Elég sokan fognak repülni errefelé.

- Gondolod, hogy… meggyógyulhatok a jövő hétre? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Tudtam, hogy hajmeresztő ötlet. De aztán eszembe jutott, hogy még egyszer lásson az apám repülni, még ha nem is tudja, hogy ki vagyok. Ő taníthatna újra és talán ha segítenék nekik… azt hiszem, hogy kerestek hajtót a csapatba.

- A jövő hétre? – hápogott Sirius. – Az előbb még repülni sem akartál. Nem mondom, elég jól rendbe szedted magad, de azért… várjunk, azt akarod mondani, hogy te….?

- Tudom, hogy őrültség. Régen hajtó voltam. Az apám imádta, hogy repülök. Olyankor láttam igazán boldognak. Tudom, hogy ez most nem lenne ugyanaz, de… csak el akarom képzelni az érzést, hogy milyen volt, amikor büszke volt rám.

- Egy hét… jézusom… de akkor mindennap repülnöd kell, ugye tudod? Nem lesz egyszerű. Sőt még utána is sokáig próbálnod kell, ha persze James beválogat. Mármint nem azért, mert nem lennél ügyes, fogalmam sincs, hogy hogyan repülsz.

- Kérlek… - vetettem be az utolsó aduászt. A cél azonnali volt.

- Rendben – felelte, mire megöleltem.

- Köszönöm! – hálálkodtam és akkor döbbentem rá, hogy milyen közel is vagyunk egymáshoz. Zavartan léptem hátra. Talán egy kicsit túlzásba estem, de túlságosan szép lett volna, ha sikerül. Hiszen ma nem borultam ki. Csak egy kicsit megrémültem. Egy kis gyakorlással minden fóbia eltüntethető. Csak nem egy hét alatt, az igaz. De mindig is vakmerő voltam, miért tennék most másképp?

- Az adósod vagyok – tettem hozzá, mire elvigyorodott.

- Ne aggódj, be fogom még hajtani – kacsintott rám, aztán felkapta a seprűket és elindultunk a kastély felé. Talán tényleg újra repülhetek. Talán, talán.

De egy másik gondolat is befészkelte magát az agyamba… talán Sirius Blackben igaz barátra leltem, vagy ez valami más? De ha más… akkor mégis mi?

7. fejezet: Fordulat

1985.

- Anyu, hogy ismerted meg aput? – kérdezte a fekete hajú kislány. Négyen voltak a nappaliban. Egy család, két kisgyermek és két szülő. Adriana kérdésére hirtelen megdermedt a levegő. James és Eleanor feszülten néztek egymásra, aztán Eleanor beszélni kezdett.

- Az iskola után találkoztunk, apukád aurornak készült, én pedig a minisztériumnál dolgoztam. Ott futottunk össze, és hát… beszélgettünk és szépen lassan egymásba szerettünk – hazudta folyékonyan az átlátszóan hamis szavakat, de a két gyerek egy percig sem kételkedett.

Csak amikor a két felnőtt kettesben maradt, estek egymásnak.

- Miért hazudtál nekik? – kérdezte James dühösen.

- Miért szerinted nem kellett volna hazudnom? Azt kellett volna mondanom, hogy óó, hát az iskolában találkoztunk, évekig ellenségek voltunk és ott átkoztuk egymást, ahol lehetett. De ne aggódjatok, ez csak amolyan házak közti ellentét volt…

- Talán finomabban…

- Mégis hogy? Na és tudod mi lett volna később az első kérdésük? Hogy akkor mégis hogy a fenébe szerettünk egymásba?

- Eleanor, hagyjuk most ezt.

- Nem, szerintem meg ne hagyjuk. Legalább tégy úgy, mintha szeretnél, csak a gyerekek előtt, oké? Tudom, hogy a sárv… illetve Evans után sírsz még mindig, de ő halott. Lépj tovább. Neked egy feleség kellett, nekem meg egy férj. Ennyi.

- Mondogasd csak, de tudom, hogy azért ez nem teljesen így volt.

1977. szeptember

Az első napjaim furcsán teltek a kastélyban. Nehéz volt megszoknom, hogy újra itt vagyok, mégis egy teljesen más világban. A többiek mind kíváncsiak voltak, hogy honnan jöttem, ki vagyok és kik a szüleim. Senkinek nem feleltem. Aztán a legnagyobb döbbenetemre, amikor épp három lány állt előttem nekem szegezve a kérdést, James ölelte át a vállamat.

- Távoli rokonom. A nagyapám unokatestvére Porterre változtatta a nevét, egyéb kérdés? – mondta nekik lazán, én pedig megdöbbentem.

- Rokon? – kérdeztem, amikor ketten maradtunk.

- Miért ne? Így legalább kevesebbet kérdeznek. Amúgy is hasonlít a nevünk, ki kell használni a lehetőségeket… - mondta hadarva, de nem ért a végére, mert olyat tettem, ami mindkettőnket meglepte.

Megöltem.

Aztán zavartan hátrébb léptem és faképnél hagytam a zavarba jött fiút, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Szerencsére az anyámmal egyszer sem találkoztam össze, volt néhány közös óránk, de valahogy mindig sikerült a lehető legtávolabb ülnöm tőle. A sors furcsa fintora, hogy Lily mellett volt szabad hely a legtöbb órán.

- Alice és Melanie mindig egymás mellett ülnek – vonta meg a vállát Lily és mosolyogva intett, hogy üljek le mellé, amikor első alkalommal helyet kerestem. Meg kell hagyni, bármennyire is igyekeztem, Lilyt egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Áradt belőle a kedvesség, a jóindulat és az intelligencia. A tanárok legtöbb kérdésére ismerte a választ, és ügyesen feltornázta már az első néhány nap a Griffendél ház pontjait. Ha valamit nem értettem, egyből észrevette és máris magyarázni kezdett. Próbáltam hibát keresni benne, például, hogy stréber vagy nagyképű. De a magyarázatát sem fellengzően adta elő, hanem úgy, mintha egy baráthoz beszélne. A tanároknak nem kedveskedett, egyszerűen csak okos volt. Képtelen voltam utálni őt.

A második héten James nagyon jó hírt kaphatott, mert hatalmas vigyorral az arcán lépett be a klubhelyiségbe. Mi mind ott ültünk a kandalló körül és beszélgettünk. Régen éreztem ilyen jól magam, ez volt hosszú idő óta a legjobb hetem.

- Jövő héten kezdődik a kviddics szezon! – süvítette James vidáman. Lily megforgatta a szemet és morgott valamit halkan, de James még csak fel sem vette, annyira el volt varázsolódva.

A magamról részéről olyan messziről akartam kerülni a kviddicset, amilyen messziről csak lehetett. Nem kívántam emlékezni, egyszerűen kizártam mindent, ami emlékeket ébreszthet bennem. James boldog volt, egyelőre semmi dolgom nem volt. Tökéletesen indult a hetedéve. Tehát én is hátradőlhettem, vagyis ahogy mondani szokták, nyugodtan a homokba dughattam a fejem.

- És ki lesz a csapatkapitány? – kérdezte Sirius izgatottan. Hirtelen mintha éveket fiatalodott volna, amint felhangzott a kviddics szó, olyan lett, mint egy izgatott kisgyerek.

- Én – vigyorgott James boldogan, és belecsapott Sirius tenyerébe. Mindenki gratulált, kivéve Lilyt és engem. Lily érthető okokból, sem Jamest, sem a kviddicset nem komálta. Így hamar el is tűnt a lépcsőfordulóban. James csalódottan nézett utána. Nos, ami engem illet, én nem tudtam ehhez gratulálni. Persze, persze, tudtam, hogy muszáj. Csak egyszerűen, amíg nem visz rá a kényszer, kizártam a rossz dolgokat. Ezért én voltam az utolsó. Amikor Remus sürgető pillantásával találkoztam, végre rávettem magam.

- Gratulálok – erőltettem magamra egy műmosolyt és vállon veregettem Jamest. Aztán elköszöntem és elindultam felfelé a lépcsőn. Nem azért, mert felzaklatott volna, egyszerűen csak nem voltam túl jó színésznő. Egyedül Sirius ismerte a félelmemet, James nem sejtett semmit. Nem akartam válaszolni felesleges kérdésekre, amikre úgysem adhatok választ.

- Hát te? – kérdezte Lily, amikor benyitottam a szobánkba.

Megvontam a vállam.

- Mi van köztetek Jamesszel? – kérdezte hirtelen, mire majdnem keresztülbukfenceztem Melanie ágyán.

- Mi?

- Szerelmes vagy belé?

- Én? Szerelmes? Jamesbe? – kérdeztem lassan érthetetlenül. Nem értettem magát a kérdést. James az apám volt. Persze, ezt Lily nem tudhatta, de még a feltételezés is abszurd volt.

Lily bólintott.

- Rokonok vagyunk – feleltem végül, hűen az valósághoz.

- Azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy lekoptassa a kérdezősködőket.

- Tényleg rokonok vagyunk.

- Akkor ne haragudj. Én csak…

- Na és te? Szerelmes vagy Jamesbe? – kérdeztem egy nagy gombóccal a torkomban.

- Nem – felelte túl gyorsan.

- Ezt igennek veszem.

Lily felsóhajtott. – Ez bonyolult.

- Ha el akarod mondani valakinek, én itt vagyok – szólaltam meg hirtelen. Ezt meg miért mondtam? Aztán minden szó nélkül fogtam magam és elindultam lefelé, majd kifelé a kastélyból. Szükségem volt egy kis friss levegőre. Szerencsére senki sem követett.

Egyenesen a tópart felé indultam, mindig is imádtam nézni a fodrozódó vizet. Valahogy különös megnyugvást éreztem tőle. Át kellett gondolnom a dolgokat. Főleg a Lilyvel kapcsolatos dolgokat. Fogalmam sem volt, hogy hogyan viszonyulhatok hozzá anélkül, hogy elárulnám az édesanyámat és eltörölném a saját létezésemet és persze Harryét. Találnom kellett valamiféle egérutat. Mindig a tóparton kerestem a válaszokat. És gyakran meg is találtam. Estefelé járt már az idő, de amolyan kellemes utónyári időjárás volt. Már maga a séta is jólesett. Sehol senki, béke és nyugalom.

Akkor láttam meg egy sötét alakot, pont annál a fánál, ahol én is szoktam ülni. Ahogy közelebb értem, már a hangját is hallottam. Sírt. A válla görcsösen rázkódott, és hüppögő hangokat hallatott. Szőke haja szénaboglyaként takarta el az arcát. Fogalmam sem volt, hogy ki az. De gondoltam, talán megvigasztalhatnám. Nem árt egy-egy új barát néha. Aztán észrevettem a talárján a félreismerhetetlen kígyót, és már tudtam, hogy hiba volt megállnom előtte. Mardekáros volt.

Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, felnézett. Egyenesen a szemembe, és olyan gyűlölettel, hogy hátrahőköltem. Megvetően szemlélte a griffendéles taláromat és egyből a pálcája után nyúlt.

- Hé, én csak… - kezdtem mentegetőzni, amikor felismertem őt. Nem volt könnyű, annyira összetörtnek és reményvesztettnek tűnt.

Az édesanyám volt az. Az a nő, aki megtanított beszélni, járni és olvasni. Az a nő, aki ápolt, amikor beteg voltam és sebtapaszt tett minden horzsolásomra. Az nő, aki esti meséket olvasott, amikor kicsi voltam.

Most pedig arra készült, hogy megátkozzon. Elő kellett volna vennem a saját pálcámat, tudom. De mégsem voltam rá képes. Mégis mit csináltam volna vele? Megátkozom az anyámat? Főleg amikor ilyen állapotban van?

- Mit akarsz itt, sárvérű? Remélem, hogy kiélvezted a látványt.

- Csak a tópartjára jöttem, nem tudtam, hogy van itt valaki, nem akartalak zavarni – hadartam zavartan és valami ismerőset kerestem a vonásaiban. Nem sok sikerrel. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Ilyen volt akkor is, amikor utoljára láttam.

- Hát hogyne. Várjunk csak… te Potter rokona vagy, igaz? – kérdezte és valami csillant a tekintetében. - Üzenem neki, hogy ezt azért, amiért belém kötött ma reggel - tette hozzá és olyan gyorsan lendítette felém a pálcáját, hogy reagálni sem volt időm. Mintha egy penge szántotta volna fel a mellkasomat. Felordítottam a fájdalomtól, de a saját hangomat sem hallottam. Aztán már mozdulni sem tudtam. Megdermesztett. Bálványként zuhantam a földre és csendben könnyeztem a pokoli fájdalomtól.

- Ne aggódj, így elvérezni sem fogsz… Potterék úgyis rád találnak. Üzenem, hogy legközelebb nem ússzák meg ennyivel. Sem ők, sem te. Ez csak figyelmeztetés – sziszegte eltorzult hangon, aztán csend lett. Csak a tücskök halk énekét hallottam és bódultan lebegtem. Igaza volt, nem véreztem el, mert megdermesztett. De a fájdalmat éreztem, és ez… kínzóbb volt mindennél. Senki sem tudta, hogy itt vagyok. Lily biztos azt hiszi, hogy csatlakoztam Jamesékhez, Jamesék pedig, hogy Lilyvel vagyok. Senki nem fog egy darabig keresni. Vajon meddig?

Nem voltam képes elhinni, hogy ezt valóban az anyám tette velem. Elárult minket, de hogy bántson… jó tudom. Nem tudta, hogy ki vagyok. De az apám miatt tette ezt velem. Mert utálta őt. Te jó ég, hogyan jutottak el ők ezek után a házassághoz? Most már biztos, hogy nem szerelem volt. Az anyám csakúgy képes volt megátkozni embereket, mintha vicces lenne. Csak fenyegetés. Talán megölni is képes lenne? A lányát? James valahol érezte, hogy kötődik hozzám, Eleanor semmit sem érzett? Csakúgy megátkozott, kettévágott mondhatni.

Nagyon fájt. Nem mintha nem találkoztam volna már elégszer a fájdalommal. Mégis minden alkalommal megdöbbentett a hevessége. Hogy mennyire tud fájni egy seb, egy átok, vagy egy kínzás.

Talán ez volt az oka. Talán James és Eleanor valami különös csoda folytán összejöttek a hetedévben, talán ezért vesztett el mindent, talán ezért lett boldogtalan. De vajon, tényleg így volt? Anyának mi oka volt rá? Hisz most olyan gyűlölködő volt… miért ment  hozzá? És apa? Miért vette el? Hiszen azt mondták, hogy az iskola után találkoztak…

Sötét volt. Egyre sötétebb. A hátamon feküdtem, így láttam az eget. Még szerencse, hogy nem telihold volt, ki tudja, mik lakják a Tiltott Rengeteget. A csillagokat viszont láttam, káprázatosak voltak. Vagy talán már túl kába voltam hozzá. Az idő elvesztette a jelentőségét. Teltek a percek, az órák.

De amikor hallani kezdtem a hangokat, még mindig sötét volt. Az agyam csak nagyon lassan tudta összerakni a szódarabkákat. Aztán rájöttem: engem keresnek. Rohanó lépteket éreztem az alattam fekvő avaron. Szinte rengett, mégsem rázkódtam. Aztán megláttam egy arcot, egy nagyon jóképű arcot.

Rémültnek tűnt.

- James! Lily! Remus! Megtaláltam! – ordította magán kívül, aztán a nevemet ismételgette. Nem értette, hogy miért nem mozdulok meg. Aztán észrevette a vértócsát a mellkasomon. Hófehérre sápadt.

- Mi történt?

- Me… meg… halt – dadogta Sirius ijedten és kitágult szemekkel meredt rám. Még sosem láttam ilyennek.

- Dehogy halt meg, te ütődött! – csattant fel egy ingerült hang, és egy vörös villanást láttam. – Engedj oda. Csak megdermesztették.

- Finit… - kezdte James, de Lily őt is leteremtette.

- Ha feloldod az átkot, elvérzik. Fellebegtetem – mondta szakszerű hangon Lily. – Sajnálom, Aly. Ez most fájni fog.

Igaza volt. Nagyon fájt. De akkor valami megváltozott. Az anyám, Eleanor Rosier megátkozott és Lily Evans mentette meg az életem. Felborult minden. Az egész világ vett egy száznyolcvan fokos fordulatot. És abban a néhány pillanatban, amíg még magamnál voltam, azt kívántam, hogy bárcsak Lily Evans lett volna az édesanyám…

6. fejezet: Újra Roxfortban

1992. szeptember 1.

James Potter komoran hallgatta, ahogy a vonat döcögve halad végre egyenesen Roxfort elé. Közben pedig a lányát nézte, aki összekuporodva ült őt ölelve és csak meredt egyenesen a semmibe. Összefacsarodott a szíve a látványra. Nem volt meglepődve, hiszen a kislány most találkozott először a halállal. James jóval érettebb volt, amikor ez megtörtént.

Harry nem borult ki, mindössze sápadt arccal nézte az elsuhanó tájat. A többiek sem voltak túl jó színben, hisz még csak gyerekek voltak. James azt kívánta, hogy bárcsak megvédhetné őket minden szörnyűségtől. Nagyon féltette Adrianát. Olyan kicsi volt és törékeny, olyan sebezhető. Most pedig egy életre megváltozott az élete, talán többé nem lesz ugyanaz az életvidám cserfes kislány.

- Megérkeztünk – suttogta a kislánynak, amikor a vonat megállt. Harry is aggodalmasan nézett a húgára, de megértette, hogy most az apja mellett van a legjobb helye. Adriana mindig is rajongva imádta az apját, ő volt az egyetlen, aki megvigasztalhatta.

Ron, Ginny, Harry és többiek lassan eltűntek a fülkéből, csak James maradt ott Adrianával.

- Miért olyan kegyetlenek a halálfalók? – kérdezte hirtelen a lány és az apja megfáradt vonásaira nézett.

- Kétféle halálfaló van, az egyik, aki csak gyáva. Gyáva ellenállni Voldemortnak, gyáva nem védelmet keresni az oldalán. Ők szánalmas emberek. De ott van a másik véglet is, különösen Bellatrix Lestrange, akit láttál. Őrült. Őrülten rajong a Nagyúráért, az eszméiért és mindent megtenne, hogy megölje az ellenállókat.

- Én nem leszek gyáva – motyogta a kislány és letörölt egy előbukkanó könnycseppet.

- Tudom, kicsim – suttogta James szeretetteljesen.

- Sem őrült. Olyan bátor leszek, mint te, és többet nem sírok.

- Sírni nem rossz dolog, néha muszáj.

- Akkor sem akarok többé sírni. Majd próbálkozom – mosolygott rá, aztán megigazította az egyenruháját és felpattant.

- Megyünk? – kérdezte kifejezéstelen arccal és James döbbenten követte. A lánya a szeme láttára változott sokkal, de sokkal idősebbé. Büszkeséget érzett, de meg is rémítette. Nem szabad megszakítani a gyermekkort. A gyerekeinek pedig mindig a legjobbat szerette volna.

- Mik azok a lények? – kérdezte Adriana a tömegben az apjától. James először nem értette, hogy mire gondol.

- Milyen lények?

- A lószerű fura valamik. Amik a kocsit húzzák – felelte természetes hangon, de rémültnek tűnt.

James megdermedt. Hát persze. A lánya látta a thesztrálokat. Ezt soha nem bocsátja meg Eleanornak.

- Azok a thesztrálok. De te még csónakkal mész.

- Harry azt mondta, hogy nem húzza semmi a fiákereket, apu.

- Egyszer elmagyarázom, jó? Most kövesd Hagridot, és nagyon vigyázz magadra. Én most nem is lehetnék itt, csak a különleges körülmények…

Adriana elhúzta a száját. – Így is mondhatjuk. Szeretlek, apu – nézett rá nagy barna szemekkel. James összerezzent, és hosszú idő után először érzett igazán sírhatnékot. A lánya szemébe nézve jött rá csak igazán, hogy hová lett az élete. Hol rontotta el? A hetedikévben történt, ebben egészen biztos volt. De akkor nagyon sok minden történt. Akkor ismerte meg jobban Eleanort is. Talán hiba volt. Talán az vágta el a végső biztosítékot a barátainál és a lánynál, akit mindennél jobban szeretett. Talán akkor Adriana zöld szemekkel nézne rá, Lily smaragd szemeivel. Talán az egész élete más lenne. Nem szabadott volna összejönnie Eleanorral. Nem szabadott volna elvennie sem. Éveken át harcolt Lilyért, miért pont akkor adta fel?

- Én is szeretlek, kicsim – suttogta és nyomott egy puszit a homlokára, majd nézte, ahogy eltűnik Hagrid mögött a tömegben. A vadőr komoran biccentett neki, mintegy jelezve, hogy kérni-e sem kell, vigyázni fog rá… akárcsak a fiára.

1977. szeptember 1. Adriana

- Hé, Hagrid – integetett James az ismerős félóriásnak, miután leszálltunk a vonatról. Hagrid hatalmas mosollyal köszöntötte a Tekergőket és a többieket. Engem elkerült a tekintete. Pedig én ismertem őt. Harryvel, Ronnal és Ginnyvel nagyon sok időt töltöttünk nála betonkeménységű kekszet és ihatatlan teát fogyasztva. Olyankor elmesélt egy csomó történetet, mi pedig ámulva hallgattuk. Igaz barát volt. Milyen rég nem is láttam őt. Boldogabbnak tűnt, mint az én időmben, ami talán nem meglepetés. Talán Dumbledore halála volt, ami elvágott nála valamit. Apjaként szerette az ősz varázslót.

- Sziasztok, csirkefogók – köszönt vígan, majd felém fordult.

- Alyana vagyok – mutatkoztam be kedvesen és rámosolyogtam.

- Hallottam már rólad Charluséktól, Merlin hozott a Roxfortban. Na de menjetek, mielőtt elfoglalják a jó fiákereket. Aztán ne keveredjetek semmibe az első nap – terelt minket hatalmas lapátkezeivel a thesztrálok húzta fiákerek felé. Meg sem rezdültem a látványukra, egyedül Sirius nézett rájuk zavartan, a többiek talán még mindig azt hitték, hogy láthatatlan varázslat hajtja őket a kastély felé. Sirius vajon hogyan került kapcsolatba a halállal? Az arcára néztem, komornak tűnt.

Rámosolyogtam, mire felvonta a szemöldökét és elfordult. Azt hiszem, ebbe jobb, ha nem keveredek bele. A többiek észre sem vették, még James sem. Talán még senkinek nem beszélt erről.

Lilyék sajnos, vagy nem sajnos elkeveredtek tőlünk, James nagy csalódására.

- Örülök, hogy nem támadtad le Lilyt – szólalt meg Remus, amikor öten elfoglaltunk egy fiákert.

James megvonta a vállát. – Talán jobb, ha máshogy próbálkozom. A letámadás már évek óta eredménytelen. Nem akarok veszekedni vele.

- Csaknem felnőttél? – lepődött meg Remus.

- Kizárt – mondta egyszerre Sirius és James, majd amikor észrevették, hogy egyszerre szólaltak meg, elnevették magukat.

- Miért voltál olyan furcsa a vonaton? – kérdezte Sirius tőlem.

- Miért voltál olyan furcsa, amikor megláttad a fiákert? – kérdeztem válasz helyett. A hatás nem maradt el, a vigyor eltűnt az arcáról.

- Hagyd csak, nem kell válaszolnod – mondta zavartan és ennyiben maradt a téma. De gyanakvóan nézett rám. Már biztosan tudta, hogy sok mindenen kellett keresztül mennem, de vajon mennyit sejthetett?

- Hogy tetszik Roxfort? – kérdezte James, amikor megérkeztünk. Minden egyes alkalommal megcsodáltam a gyönyörű kastélyt, most még szebbnek tűnt.

- Varázslatosan szép – válaszoltam mosolyogva, és meghatott a gesztus, ahogy kitárta előttem az ajtót. Csak azt nem értettem, hogy Sirius miért lett olyan morcos tőle…

- Most fognak téged is beosztani, csapódj majd oda az elsősökhöz – magyarázta nekem Remus. – McGalagony mondta a vonaton a prefektusülésen. Képzeljétek, én lettem az iskolaelső.

- És ki lett a másik? – kérdezte James, miután mindenki gratulált.

- Lily – felelte Remus egyértelmű hangon.

- Ki más? – kérdezte Sirius gúnyos hangon. Tényleg nagyon okos lány lehetett, de akkor hogyan került a Griffendélbe, a Hollóhát helyett?

- Nézd, ott vannak az elsősök – mutatott Remus egy csapat apró emberrel. Jézusom, de kicsik. Kicsit sem lesz gáz beállni közéjük. Egyedül maradtam a megszeppent arcokkal, egy kicsit magamra emlékeztettek, amikor ugyanígy álltam itt.

- Kérem, kövessenek. McGalagony professzor vagyok. A nagyteremben fog megtörténni a beosztásuk, a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár házba… - szónokolta a szokásos szöveget, aztán rám nézett. – Maga lesz az első, mint hetedéves, Miss Porter.

Aztán intett, és feltárult a Nagyterem ajtaja. Én a professzor mögött haladtam, mögöttem pedig a törpevarázslók és boszorkányok. Rengetegen voltak, kétszer annyian, mint az én időmben. Kellemetlenül érintett a sok engem figyelő szempár. Mintha szabad préda lennék, már megszoktam a rejtőzködést.

- Porter, Alyana – hallottam a nevem, miután elhangzottak a szokásos év eleji beszédek és a süveg is elmondta a mondókáját.

Magabiztosan ültem le a székre és hagytam, hogy a tanárnő a fejemre tegye a megöregedett kalapot.

- No lám… mennyi titok, mennyi fájdalom lappang benned, és még a jövőt is ismered. De jól vigyázz, kockázatos belekeveredni az időbe, veszteséggel jár.

- Tudom.

- A Hugrabugba egyáltalán nem illesz, a Hollóháthoz meg van a megfelelő eszed, de az sem lenne a te otthonod. Látom, hogy hová húz a szíved, és valóban. Döbbenetes bátorság van benned… legyen hát… GRIFFENDÉL! – üvöltötte a serleg ezúttal hangosan, mire a Tekergők maximális hangerővel kezdtek ujjongani. Az apám arcát néztem, és elképzeltem, hogy milyen büszke lehetett rám elsős koromban. Most pedig itt volt fiatalon, és teli szájas vigyorral nézett rám. A szemei csillogtak, és majdnem felnevettem azon, hogy csak elintézte, hogy Lily mellé ülhessen. Én pedig Sirius mellé huppantam le, ott maradt nekem szabad hely.

A vacsora élvezetes volt, sikerült néhány egész órára elfelejtenem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Csak egy lány voltam, aki végre szívből tudott nevetni. Talán rossz korban születtem, talán itt lett volna a helyem. Mindenesetre, hiába volt illúzió az egész, ott akkor rádöbbentem, hogy igaz barátokra leltem.

A vacsora után megtudtam, hogy Lily Evans, Alice Prewett és egy harmadik lánnyal kerültem egy szobába. Mint később megtudtam a korábban emlegetett, Melanie Smith-szel.

Csak mikor behunytam a szemem rémlett fel egy arc a mardekáros tömegből. Egy hosszú szőke hajú lány hideg tekintete, ahogyan lesajnálóan néz végig rajtam, és ahogy felismertem, ki is pattantam az ágyamból. Egyenesen a klubhelyiségbe tartottam és reméltem, hogy James még ébren van.

- James! – kiáltotta a fiú után, amikor láttam, hogy indul felfelé a lépcsőn.

- Mi a baj?

- Megnézhetném egy percre a térképedet? – kérdeztem ártatlanul, mire megnyúlt a tekintete és rémülten nézett körbe.

- Honnan tudsz róla? Siriusnak járt el a szája?

- Nem számít, meg kell valamit néznem. Kérlek.

Pár perccel később már újra a szobámban voltam kissé sokkos állapotban. Jól sejtettem a lány nevét, de a legnagyobb félelmem vált valóra.

A lány pöttye mellett az „Eleanor Rosier” név állt, az édesanyámé. Mégis hogyan kezdjek bármit is ezzel a helyzettel, ha ő is itt van? Mit tegyek? Miért nem tudtak csak egyszerűen boldogok lenni együtt és távol maradni a háborútól?

5. fejezet: Roxfort Expressz

1992. szeptember 1.

James Potter dühösen állt a felesége előtt. Túl nagy volt már benne a feszültség ahhoz, hogy tartóztassa magát. Az egész nyarat átszőtte valami észveszejtően idegesítő színjáték, amit a gyerekek miatt játszottak. Mintha minden rendben lenne.

- Mit titkolsz előlem, Eleanor? – kérdezte sokadszorra. Rajta kapta a nőt, amint egy különös beszélgetést folytatott egy férfival.

- Hagyd már abba, James. Tudom, hogy a házasságunk nem a legjobban alakul… - kezdte a nő fellengzős hangon, de a férfi túl ideges volt most ehhez. Rossz előérzete volt.

- Így is mondhatjuk, igen. Miről beszéltél azzal a férfival? Vagy mondjam, hogy a szeretőddel?

- Hogy merészeled? – sziszegte Eleanor felháborodva. Hófehér arca ezúttal kipirosodott az elfojtott méregtől. – Te is tudod, hogy sosem csalnálak meg.

- Tudom? – kérdezte James csalódottan. Nem ismert már rá az előtte álló nőre. Megint hazudott. Újra és újra. Hónapok óta valami különös titokzatosság vette körül, és ez most több volt, mint egy eltitkolt viszony valaki mással.

- Tudnod kéne! Nem mondhatok neked többet, nem értenéd meg.

- Tégy próbára! Régen tudtál bennem bízni, most miért nem? Miért voltál olyan furcsa a gyerekekkel ma reggel? Harry szóvá is tette, amikor kettesben voltunk!

- Féltem őket, ez olyan nagy baj?

- Elég a hazugságokból. És mi van Evan Rosierrel? Vele mégis miről beszélgettél a minap?

- Te kémkedsz utánam? – csattant fel a nő és könnyek szöktek a szemébe.

- Nem. Arthur Weasley látott titeket, teljesen véletlenül. Azt hitte, hogy végre áttért a mi oldalunkra, de mivel erről senki más nem tud rajtad kívül, ezért bizonyára nem így történt.

- James… értsd már meg, könyörgöm! Mindent értetek teszek – zokogott fel hirtelen a nő. Az elegáns arca ezúttal eltorzult a feltörő érzelmektől. – Féltem Harryt és Adrianát… egyszerűen féltem őket.

- Miről beszélsz? – rémült meg James. A felesége nem szokott így félni semmitől sem. Csak Voldemorttól és az embereitől.

- Megígérte! Muszáj volt megtennem…

- Mit tettél? És mit ígért neked az unokatestvéred? – kérdezte James ismét dühösen. Eleanor némán hallgatott.

- Válaszolj!

- A vonatról kérdezett.

- Milyen vonatról? – kérdezte a férfi türelmetlenül.

- A Roxfort Expressről. Tudni akarták, hogy melyik útvonalon közlekedik ma…

- Eszednél vagy, Eleanor? Hála neked akármelyik pillanatban megölhetik a gyerekeinket! A többi diákról nem is beszélve! Miért mondtad el nekik? Miért?! Megfenyegetett?

- Nem – hajtotta le a fejét. Barna haja ezúttal rendezetlenül hullott az arcába. – Én kerestem meg őt.

James elhűlten hallgatott, csak néhány perccel később szólalt meg. A hangja viszont jéghideg volt, szinte metszette a levegőt.

- Mit ígért neked ezért?

- Hogy megkímélik Adriana és Harry életét. Muszáj volt megtennem, James! Nem veszíthetem el őket…

- Ennyi év után tisztában lehetnél azzal, hogy mennyit ér egy halálfaló szava. Most pedig megyek és értesítem a rendet. Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottál és megmenteni a gyerekeink életét!

- James…

- Ne… most hagyj.

1992. szeptember 1. Adriana

„A vonaton ülve néztem a tájat. Harry mellettem ült, és amikor találkozott a tekintetünk rám mosolygott. A barátai is velünk voltak, akiket már én is ismertem. A két család gyakran járt össze. Így lett a legjobb barátnőm Ginny, aki éppolyan ijedt volt, mint én. A bátyja, Ron folyton csak a kviddicsről beszélt. Harry és Ron nagyon jó barátok voltak már évek óta. Velünk volt még Neville, akivel szintén gyakran találkoztunk. James gyakran vitt hozzájuk vendégségbe, de arról soha nem beszélt senki, hogy mi történt a fiú szüleivel. Fred és George, a másik két Weasley, akiket még kedveltem, sajnos nem ültek velünk. Idősebbek voltak, meg volt a saját baráti körük.

- Ideje lenne átöltöznötök az egyenruhába – lépett be egy borzas barnahajú lány. Harry sokat mesélt róla, kényszeres szabálymániában szenvedett, nem voltak túl jó viszonyban. Főleg azóta, hogy Ron hangot adott az ellenszenvének a lány iránt.

- Mi lenne, ha békén hagynál minket, Granger? – horkant fel Ron ingerülten, mire a lány felhúzta az orrát és megbántottan távozott. – Hol is tartottam? A múltkori meccset…

Ginny megforgatta a szemeit és inkább felém fordult.

- Szerinted melyik házba kerülünk? – kérdezte úgy, mintha ez lenne az élet legfontosabb állomása. Akkoriban tényleg az volt.

Bizonytalanul megvontam a vállam. Ez a kérdés engem is foglalkoztatott.

- A Griffendélbe szeretnék, bár anya mardekáros volt. Én nem akarok mardekáros lenni, ők gonoszok.

- De anyukád…

- Ő nem gonosz, néha akadnak kivételek, de nem is érezte ott jól magát. Apa csalódna, ha nem griffendéles lennék.

- Nálunk mindenki griffendéles – jegyezte meg Ginny is.

- Ki is tagadunk, hogy ha nem odakerülsz, Ginny – szólalt meg hirtelen Ron komoly hangon.

- Hagyd békén, Ron. Odakerül, ahova a serleg szerint illik. Ha nem a Griffendélbe, akkor sem történik semmi – védte meg a lányt Harry, mire Ginny fülig pirult. Furcsán viselkedett a bátyám közelében és ezt nem csak én vettem észre.

- A Mardekárból kerül ki az összes sötét varázsló! – erősködött Ron.

- Sirius Black is griffendéles volt – jegyezte meg Harry.

- Ő kicsoda? – kérdeztem meglepetten. Még nem hallottam róla, hogy egy griffendéles átállt volna a másik oldalra.

- Egy gyilkos, legalábbis anya azt mondta, amikor megkérdeztem és apa sem cáfolta meg.

- De az más. A Black család csupa gonosz mágusból áll – mondta Ron. – Az alma nem szokott messze esni a fájától.

A vonat megrázkódott.

- Mi volt ez? – kérdezte Neville rémülten. Mindenki előkapta a pálcáját, mintha tényleg tudtuk volna használni valamire. Harryék másodévesek voltak, de nem hiszem, hogy elbánnának bármivel is.

A villany hirtelen elsötétült, a vonat pedig hatalmas fékezéssel állt meg.

- Még nem lehetünk ott. A nagyi szerint…

- Css – intettem le. Rossz előérzetem volt. Apa mondta volna, ha ilyen előfordulhat. De nem említette, hogy a vonat csakúgy megáll Skócia vadregényes tájainak kellős közepén.

Valaki sikoltott.

- Kinézek a folyosóra, Ron vigyázz a többiekre – szólalt meg Harry, de engem nem tudott lerázni.

- Veled megyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve és hiába ellenkezett, követtem.

- Maradj, Riana, kérlek.

- Nem.

- Jó, maradj mögöttem – adta meg magát, és kinyitotta a kupé ajtaját. A folyosón káosz fogadott. Csuklyás alakok átkozódtak kivont pálcával. Egyre gyakoribbak lettek a felhangzó sikolyok, és harc bontakozott ki. A felsőbb évesek kiálltak az idegenek ellen, akik csak Tudjukki cinkosai lehettek. Rémülten kaptam a pálcám után, de fogalmam sem volt, hogy hogyan használjam. Harrytől elsodortak a többiek, ő pedig rémülten nézett utánam, mert nem tudott visszarántani a fedezéket jelentő fülkébe. Ez a harc nem nekünk való volt. Harry tanult sötét varázslatok kivédését, de az a tudás maximum néhány apró varázslény ellen lenne elegendő. Ő megpróbált utánam jönni, így mindketten veszélyben voltunk. Sosem féltem még ennyire.

- Nocsak… egy kis finom husi – ragadta meg egy álarcos a karomat. Felsikoltottam.

- Engedje el a húgomat! – kiáltotta Harry, de a következő pillanatban eltalálta egy piros sugárnyaláb és a földre zuhant.

- Harry!

- Ne foglalkozz vele, aranyom. Majd én elszórakoztatlak – nyögte kéjenc hangon és megpróbált odébb vonszolni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy elengedett. Döbbenten néztem, ahogy ájultan esik össze. Fred Weasley állt mögötte és aggodalmasan nézett rám.

- Jól vagy? – kérdezte, majd Harryhez lépett és felébresztette. De aztán… valami más foglalta le a figyelmemet.

Az egyik álarcos ördögien kacagott és a pálcáját a kupéból előbukkanó Neville Longbottomra szegezte.

- Üdvözöld a szüleidet a nevemben – gügyögte gúnyosan, majd csak két szót mondott, amit nem akartam felfogni. A zöld fény egyenesen a gömbölyded fiú mellkasát találta el, és láttam, ahogy Neville szeméből kihuny minden fény és a teste, amely eddig félelemtől remegett, élettelenül zuhan a földre.

Az aurorok csak ekkor érkeztek meg. Nemsokkal később az édesapám erős karjai közt találtam magam, de nem tudtam válaszolni egy kérdésre sem.

Sokkot kaptam, és az első roxfortos napomtól kezdve láttam azokat a különös lényeket, a thesztrálokat. Olyankor mindig a dundi Neville arca lebegett a szemem előtt…

1977. szeptember 1.

Zokogva ébredtem, a szemem előtt a régi emlékekkel. Szegény Neville. Még mindig emlékszem a kerekded arcára és a félénk szemeire, a feledékenységére és a szeretetvágyra, ami mindig ott égett a tekintetében a szülei miatt. Ma már tudtam, hogy mi történt a szüleivel. Bellatrix őrületig kínozta őket, aztán Voldemort megölte őket. Neville-t kereste valami jóslat miatt, de Augusta jól elrejtette őt.

- Alyana, ébresztő! – kiabált be Dorea az ajtómon. Szeptember elseje volt, ma megyek Roxfortba, újra. – Mindjárt indulunk. Összepakoltál már?

Nos, igen. Egész sok mindent összevásároltak nekem. Nem értem, hogy Dorea miért fogadott be. Úgy bánik velem, mintha a lánya lennék és még csak meg sem kérdezi, hogy miért nincs egy vasam se.

James Potter azonban nem foglalkozott kopogással. Öt perccel később úgy rontott be, mint egy dúvad.

- Gyere reggelizni – kiáltotta vidáman. Elmosolyodtam az örömét látva. Tényleg ennyire szeretett iskolába járni? Ezt sem mesélte nekem.

- Minek örülsz ennyire?

- Mindjárt indulunk Roxfortba, együtt lesznek a Tekergők.

- Remus két hete ment el – nevettem fel.

- Az már régen volt. Petert pedig egész nyáron nem láttam. Na meg ott lesz Evans is.

- Miért hívod a vezetéknevén, ha egyszer belé vagy zúgva? – kérdeztem végül. Na, nem mintha tetszett volna nekem ez a szerelem. Volt anyám is, nem akartam mással látni az apámat.

- Ő is így hív. De tudod mit, igazad van! Ebben az évben Lilynek hívom majd. Hátha így eljön velem randira…

- És ha mégsem? – kérdeztem csendesen.

- Olyan nincs! – mosolygott, majd felkapta a bőröndömet és levitte magával. Én pedig felöltöztem, aztán követtem.

Nem sokkal tizenegy előtt indultunk csak, hoppanálva. De még indulás előtt hagytam, hogy Dorea átöleljen.

- Nagyon vigyázz magadra, Aly – suttogta úgy, hogy csak én halljam és abban a pillanatban már tudtam, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok. Döbbenten néztem rá, de ő csak a szájára tette az ujját és azt válaszolta, hogy majd karácsonykor megbeszéljük. – Őszintén örülök, hogy megismerhettelek.

- Én is – suttogtam elszorult torokkal. Nem kellett semmit mondanom, az arcomra lehetett írva, hogy mennyire.

- Mehetünk? – kérdezte Sirius, én pedig bólintottam. Megragadta a kezem és a következő pillanatban már a King Cross pályaudvaron álltunk.

- Most pedig át kell mennünk a falon.

Összevontam a szemöldököm, mire Sirius elégedetten felnevetett. Pontosan ezt a reakciót várta tőlem, pedig én nem azért lepődtem meg. Hanem azért, hogy ezt most komolyan el kell mondania? De persze igen. Hiszen én elméletileg most voltam itt először.

- Gyere, fogd meg a kezem – húzott magához és átrántott magával a falon. A kilenc és háromnegyedik vágány semmit nem változott. Bár talán sokkal vidámabb volt. Az én időmben az emberek féltek, és a vonat mindig más útvonalon közelítette meg Roxfortot. Itt bizonyára még csak egy volt. A diákok és búcsúzkodó szülők egymást lökdösődve közlekedtek, mindenhonnan kiabálás, nevetés és búcsúszavak röpködtek.

James már itt várt minket és a tekintetével a tömeget pásztázta.

- Vajon, hol lehetnek? Remus sosem szokott késni… - mondta izgatottan, mint egy kisgyerek, aki a játékára vár.

- Biztos mindjárt itt lesz, még foglalnunk kéne egy jó fülkét – válaszoltam nyugodtan, de mintha Jamest a fülkekérdés egyáltalán nem zavarta volna.

- A fülke miatt ne aggódj – magyarázta meg Sirius halkan. – Minden évben ugyanott ülünk, senki sem meri elfoglalni.

Meglepetten nevettem fel.

- Micsoda hierarchia…

- Ami jár, az jár – kacsintott rám, aztán ő is elkezdte keresni a barátait a szemével. Néhány perccel később ki is szúrta a sápadt Remust. Nem értettem, hogy mitől ilyen beteges az arca mindig. Borostyánszínű szemei alatt sötét karikák díszelegtek, kiáltva, hogy a tulajdonosa még mindig nem aludta ki magát.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. Kezet fogott Jamesszel és Siriusszal, majd két puszit nyomott az arcomra. Egy kicsit meglepődtem a közvetlen gesztuson. Habár egyikük sem adta a tudtomra egyszer sem, hogy nem tartozom közéjük. Mintha már én is Tekergő lennék.

- Ott van Peter! – kiáltott fel James vidáman és intett egy kövérkés izzadt arcú fiúnak. Meglepetten néztem az ismeretlenre. Annyira nem illett közéjük, hogy az már égbekiáltó volt. Bátortalannak tűnt, már csak annak alapján is, hogy amikor rám nézett félősen mutatkozott be, kicsit dadogott is. Ő lenne Peter Pettigrew? El nem tudtam képzelni, hogy olyat merjen tenni, amivel kivívja bárkinek is a haragját. Amolyan szürke egér volt, aki szeret megbújni a sarokban.

- Gyertek, szálljunk fel – indítványozta Remus, és mindannyian megindultunk a poggyászainkkal. Remus, Sirius és James egyszerre nyúlt segédkezve a csomagom után, amin mindenki nevetni kezdett. Olyan aranyos helyzet volt, hogy talán sosem felejtem el. James volt végülis a leggyorsabb, így neki köszöntem meg a segítséget. A vonat fájdalmasan ismerős volt. Azonnal elkomorodtam, amikor megpillantottam a folyosót és a fülkéket. Sirius összevont szemöldökkel nézett rám, amikor a korábbi mosoly szinte lefagyott az arcomról és elfordítottam a tekintetemet. Szótlanul követtem inkább a négy fiút, akik hirtelen megálltak az egyik ajtónál. Mondhatni döbbenten. Egyedül James arcán jelent meg egy boldog mosoly.

A fülkéjük ugyanis foglalt volt. Három lány ült bent, az egyiküket felismertem, Lily Evans volt.

- Hé, Evans, ez a mi fülkénk – csattant fel Sirius felháborodva, nem törődve James dühös arcával.

Lily először meglepetten majd dühösen nézett fel.

- Nincs kiírva a nevetek – jegyezte meg végül hűvösen. – Egyébként sziasztok – köszönt, és inkább rám nézett, mint a fiúkra. A többiek is elmotyogtak egy köszönést, aztán megint jött a kínos csend.

- Leülhetünk? – kérdeztem meg végül. Lily nem tűnt túl boldognak, bosszankodva nézett Jamesre, majd sóhajtott egyet és bólintott.

Jamesszel madarat lehetett volna fogatni, de szerencsére csendben maradt. Illetve csendben vigyorgott tovább. Én Sirius és egy fekete tüsi hajú lány közé kerültem. Hamar beindult a beszélgetés, mindenki vidáman tárgyalta ki a nyár eseményeit. Döbbenetes volt, hogy Sirius és James mindig tudott valamiről beszélgetni, annak ellenére, hogy egész nyáron össze voltak zárva.

- Hogy telt a nyarad, E… Lily? – kérdezte hirtelen James. Lily félrenyelte az előbb ivott üdítőjét. Meglepetten nézett a fiúra, mintha most látná először. James rám kacsintott. Egy kicsit rosszul éreztem magam. Most tulajdonképpen mit is csinálok? Nem akarom összehozni őket, csak Jamest akarom boldognak látni. Remélem, ez nem jár együtt egymással, mert különben sosem születek meg.

Lily kivételesen nem mondott semmi rosszat Jamesről, helyette tényleg a nyaráról kezdett mesélni. Ekkor lépett be az amúgy is zsúfolt fülkénkbe egy ismeretlen srác.

- Sziasztok! Alice, már mindenhol kerestelek – mosolygott rá a tüsi hajú lányra, aki boldogan pattant fel és ölelte át.

- Nem is meséltem, Frank és én összejöttünk a nyáron – nézett körbe. Én nem egészen vettem a fonalat, nem volt lényeges információ.

- Ideje volt, hogy te és Longbottom – jegyezte meg a harmadik lány, Lily másik barátnője. De ezúttal én kaptam egy kisebb fajta sokkot. Hogy mondta? Longbottom? A neve Frank Longbottom? Az nem lehet… ekkor néztem a lányra. Alice a neve. Frank és Alice Longbottom. A világ megfordult körülöttem, a többiek beszélgetését már csak monoton zöngésnek hallottam.

- Rose, nyugodtan hívd csak Franknek, olyan unalmas már ez a vezetéknéven szólítás…

- Hé, Aly… minden rendben? – kérdezte James hirtelen, de a torkomban nőtt gombóctól nem tudtam megszólalni.

- Riana? Hahó? – csatlakozott hozzá Sirius aggodalmas hangja, de előttem csak Neville arca lebegett és hogy ezek az emberek itt körülöttem… egytől egyig halottak lesznek. Egyedül talán Sirius nem, de őrá a halálnál is rosszabb sors vár…

Neville… szegény Neville… Talán ha nem megyek Harry után, a helyén marad…

- Tessék, egy kis víz – nyújtott át hirtelen egy poharat Lily. Zavartan kezdtem felvenni a külvilág fonalát. Mindenki engem nézett.

- Köszi – motyogtam nagy nehezen és gyorsan lehajtottam. Nem reagálhatok így mindenre, össze kell szednem magam.

- Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

- Persze – mosolyogtam rá mindenkire, de úgy tűnt, hogy Siriust és Jamest nem nyugtattam meg. Akárhányszor így viselkedtem, mindig olyan gyanakvó aggodalommal méricskéltek… jobban kéne őriznem a titkomat, mert különben mindent tönkretehetek. Még jobban. Sirius figyelmét az sem kerülte el, hogy akárhányszor fékezett a vonat, én összerezzentem. De ezek után jobban figyeltem, és próbáltam kerülni Alice és Frank tekintetét. Megtudtam, hogy Alice teljes neve Alice Prewett, a másik barátnőjük pedig Rose Montgomery. Lily és James pedig talán először tartózkodtak egy légtérben veszekedés nélkül, ami senkinek nem kerülte el a figyelmét.

Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt az új fejezet :) Próbáltam egy kis izgalmat is csempészni ismét Adriana emlékeivel. Lily és James kapcsolatát pedig megpróbálom majd nem sablonosan megoldani, az már egy kicsit unalmas, hogy folyton veszekednek :) De persze fognak azért is :) Remélem tetszett!