5. fejezet: Roxfort Expressz

1992. szeptember 1.

James Potter dühösen állt a felesége előtt. Túl nagy volt már benne a feszültség ahhoz, hogy tartóztassa magát. Az egész nyarat átszőtte valami észveszejtően idegesítő színjáték, amit a gyerekek miatt játszottak. Mintha minden rendben lenne.

- Mit titkolsz előlem, Eleanor? – kérdezte sokadszorra. Rajta kapta a nőt, amint egy különös beszélgetést folytatott egy férfival.

- Hagyd már abba, James. Tudom, hogy a házasságunk nem a legjobban alakul… - kezdte a nő fellengzős hangon, de a férfi túl ideges volt most ehhez. Rossz előérzete volt.

- Így is mondhatjuk, igen. Miről beszéltél azzal a férfival? Vagy mondjam, hogy a szeretőddel?

- Hogy merészeled? – sziszegte Eleanor felháborodva. Hófehér arca ezúttal kipirosodott az elfojtott méregtől. – Te is tudod, hogy sosem csalnálak meg.

- Tudom? – kérdezte James csalódottan. Nem ismert már rá az előtte álló nőre. Megint hazudott. Újra és újra. Hónapok óta valami különös titokzatosság vette körül, és ez most több volt, mint egy eltitkolt viszony valaki mással.

- Tudnod kéne! Nem mondhatok neked többet, nem értenéd meg.

- Tégy próbára! Régen tudtál bennem bízni, most miért nem? Miért voltál olyan furcsa a gyerekekkel ma reggel? Harry szóvá is tette, amikor kettesben voltunk!

- Féltem őket, ez olyan nagy baj?

- Elég a hazugságokból. És mi van Evan Rosierrel? Vele mégis miről beszélgettél a minap?

- Te kémkedsz utánam? – csattant fel a nő és könnyek szöktek a szemébe.

- Nem. Arthur Weasley látott titeket, teljesen véletlenül. Azt hitte, hogy végre áttért a mi oldalunkra, de mivel erről senki más nem tud rajtad kívül, ezért bizonyára nem így történt.

- James… értsd már meg, könyörgöm! Mindent értetek teszek – zokogott fel hirtelen a nő. Az elegáns arca ezúttal eltorzult a feltörő érzelmektől. – Féltem Harryt és Adrianát… egyszerűen féltem őket.

- Miről beszélsz? – rémült meg James. A felesége nem szokott így félni semmitől sem. Csak Voldemorttól és az embereitől.

- Megígérte! Muszáj volt megtennem…

- Mit tettél? És mit ígért neked az unokatestvéred? – kérdezte James ismét dühösen. Eleanor némán hallgatott.

- Válaszolj!

- A vonatról kérdezett.

- Milyen vonatról? – kérdezte a férfi türelmetlenül.

- A Roxfort Expressről. Tudni akarták, hogy melyik útvonalon közlekedik ma…

- Eszednél vagy, Eleanor? Hála neked akármelyik pillanatban megölhetik a gyerekeinket! A többi diákról nem is beszélve! Miért mondtad el nekik? Miért?! Megfenyegetett?

- Nem – hajtotta le a fejét. Barna haja ezúttal rendezetlenül hullott az arcába. – Én kerestem meg őt.

James elhűlten hallgatott, csak néhány perccel később szólalt meg. A hangja viszont jéghideg volt, szinte metszette a levegőt.

- Mit ígért neked ezért?

- Hogy megkímélik Adriana és Harry életét. Muszáj volt megtennem, James! Nem veszíthetem el őket…

- Ennyi év után tisztában lehetnél azzal, hogy mennyit ér egy halálfaló szava. Most pedig megyek és értesítem a rendet. Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottál és megmenteni a gyerekeink életét!

- James…

- Ne… most hagyj.

1992. szeptember 1. Adriana

„A vonaton ülve néztem a tájat. Harry mellettem ült, és amikor találkozott a tekintetünk rám mosolygott. A barátai is velünk voltak, akiket már én is ismertem. A két család gyakran járt össze. Így lett a legjobb barátnőm Ginny, aki éppolyan ijedt volt, mint én. A bátyja, Ron folyton csak a kviddicsről beszélt. Harry és Ron nagyon jó barátok voltak már évek óta. Velünk volt még Neville, akivel szintén gyakran találkoztunk. James gyakran vitt hozzájuk vendégségbe, de arról soha nem beszélt senki, hogy mi történt a fiú szüleivel. Fred és George, a másik két Weasley, akiket még kedveltem, sajnos nem ültek velünk. Idősebbek voltak, meg volt a saját baráti körük.

- Ideje lenne átöltöznötök az egyenruhába – lépett be egy borzas barnahajú lány. Harry sokat mesélt róla, kényszeres szabálymániában szenvedett, nem voltak túl jó viszonyban. Főleg azóta, hogy Ron hangot adott az ellenszenvének a lány iránt.

- Mi lenne, ha békén hagynál minket, Granger? – horkant fel Ron ingerülten, mire a lány felhúzta az orrát és megbántottan távozott. – Hol is tartottam? A múltkori meccset…

Ginny megforgatta a szemeit és inkább felém fordult.

- Szerinted melyik házba kerülünk? – kérdezte úgy, mintha ez lenne az élet legfontosabb állomása. Akkoriban tényleg az volt.

Bizonytalanul megvontam a vállam. Ez a kérdés engem is foglalkoztatott.

- A Griffendélbe szeretnék, bár anya mardekáros volt. Én nem akarok mardekáros lenni, ők gonoszok.

- De anyukád…

- Ő nem gonosz, néha akadnak kivételek, de nem is érezte ott jól magát. Apa csalódna, ha nem griffendéles lennék.

- Nálunk mindenki griffendéles – jegyezte meg Ginny is.

- Ki is tagadunk, hogy ha nem odakerülsz, Ginny – szólalt meg hirtelen Ron komoly hangon.

- Hagyd békén, Ron. Odakerül, ahova a serleg szerint illik. Ha nem a Griffendélbe, akkor sem történik semmi – védte meg a lányt Harry, mire Ginny fülig pirult. Furcsán viselkedett a bátyám közelében és ezt nem csak én vettem észre.

- A Mardekárból kerül ki az összes sötét varázsló! – erősködött Ron.

- Sirius Black is griffendéles volt – jegyezte meg Harry.

- Ő kicsoda? – kérdeztem meglepetten. Még nem hallottam róla, hogy egy griffendéles átállt volna a másik oldalra.

- Egy gyilkos, legalábbis anya azt mondta, amikor megkérdeztem és apa sem cáfolta meg.

- De az más. A Black család csupa gonosz mágusból áll – mondta Ron. – Az alma nem szokott messze esni a fájától.

A vonat megrázkódott.

- Mi volt ez? – kérdezte Neville rémülten. Mindenki előkapta a pálcáját, mintha tényleg tudtuk volna használni valamire. Harryék másodévesek voltak, de nem hiszem, hogy elbánnának bármivel is.

A villany hirtelen elsötétült, a vonat pedig hatalmas fékezéssel állt meg.

- Még nem lehetünk ott. A nagyi szerint…

- Css – intettem le. Rossz előérzetem volt. Apa mondta volna, ha ilyen előfordulhat. De nem említette, hogy a vonat csakúgy megáll Skócia vadregényes tájainak kellős közepén.

Valaki sikoltott.

- Kinézek a folyosóra, Ron vigyázz a többiekre – szólalt meg Harry, de engem nem tudott lerázni.

- Veled megyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve és hiába ellenkezett, követtem.

- Maradj, Riana, kérlek.

- Nem.

- Jó, maradj mögöttem – adta meg magát, és kinyitotta a kupé ajtaját. A folyosón káosz fogadott. Csuklyás alakok átkozódtak kivont pálcával. Egyre gyakoribbak lettek a felhangzó sikolyok, és harc bontakozott ki. A felsőbb évesek kiálltak az idegenek ellen, akik csak Tudjukki cinkosai lehettek. Rémülten kaptam a pálcám után, de fogalmam sem volt, hogy hogyan használjam. Harrytől elsodortak a többiek, ő pedig rémülten nézett utánam, mert nem tudott visszarántani a fedezéket jelentő fülkébe. Ez a harc nem nekünk való volt. Harry tanult sötét varázslatok kivédését, de az a tudás maximum néhány apró varázslény ellen lenne elegendő. Ő megpróbált utánam jönni, így mindketten veszélyben voltunk. Sosem féltem még ennyire.

- Nocsak… egy kis finom husi – ragadta meg egy álarcos a karomat. Felsikoltottam.

- Engedje el a húgomat! – kiáltotta Harry, de a következő pillanatban eltalálta egy piros sugárnyaláb és a földre zuhant.

- Harry!

- Ne foglalkozz vele, aranyom. Majd én elszórakoztatlak – nyögte kéjenc hangon és megpróbált odébb vonszolni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy elengedett. Döbbenten néztem, ahogy ájultan esik össze. Fred Weasley állt mögötte és aggodalmasan nézett rám.

- Jól vagy? – kérdezte, majd Harryhez lépett és felébresztette. De aztán… valami más foglalta le a figyelmemet.

Az egyik álarcos ördögien kacagott és a pálcáját a kupéból előbukkanó Neville Longbottomra szegezte.

- Üdvözöld a szüleidet a nevemben – gügyögte gúnyosan, majd csak két szót mondott, amit nem akartam felfogni. A zöld fény egyenesen a gömbölyded fiú mellkasát találta el, és láttam, ahogy Neville szeméből kihuny minden fény és a teste, amely eddig félelemtől remegett, élettelenül zuhan a földre.

Az aurorok csak ekkor érkeztek meg. Nemsokkal később az édesapám erős karjai közt találtam magam, de nem tudtam válaszolni egy kérdésre sem.

Sokkot kaptam, és az első roxfortos napomtól kezdve láttam azokat a különös lényeket, a thesztrálokat. Olyankor mindig a dundi Neville arca lebegett a szemem előtt…

1977. szeptember 1.

Zokogva ébredtem, a szemem előtt a régi emlékekkel. Szegény Neville. Még mindig emlékszem a kerekded arcára és a félénk szemeire, a feledékenységére és a szeretetvágyra, ami mindig ott égett a tekintetében a szülei miatt. Ma már tudtam, hogy mi történt a szüleivel. Bellatrix őrületig kínozta őket, aztán Voldemort megölte őket. Neville-t kereste valami jóslat miatt, de Augusta jól elrejtette őt.

- Alyana, ébresztő! – kiabált be Dorea az ajtómon. Szeptember elseje volt, ma megyek Roxfortba, újra. – Mindjárt indulunk. Összepakoltál már?

Nos, igen. Egész sok mindent összevásároltak nekem. Nem értem, hogy Dorea miért fogadott be. Úgy bánik velem, mintha a lánya lennék és még csak meg sem kérdezi, hogy miért nincs egy vasam se.

James Potter azonban nem foglalkozott kopogással. Öt perccel később úgy rontott be, mint egy dúvad.

- Gyere reggelizni – kiáltotta vidáman. Elmosolyodtam az örömét látva. Tényleg ennyire szeretett iskolába járni? Ezt sem mesélte nekem.

- Minek örülsz ennyire?

- Mindjárt indulunk Roxfortba, együtt lesznek a Tekergők.

- Remus két hete ment el – nevettem fel.

- Az már régen volt. Petert pedig egész nyáron nem láttam. Na meg ott lesz Evans is.

- Miért hívod a vezetéknevén, ha egyszer belé vagy zúgva? – kérdeztem végül. Na, nem mintha tetszett volna nekem ez a szerelem. Volt anyám is, nem akartam mással látni az apámat.

- Ő is így hív. De tudod mit, igazad van! Ebben az évben Lilynek hívom majd. Hátha így eljön velem randira…

- És ha mégsem? – kérdeztem csendesen.

- Olyan nincs! – mosolygott, majd felkapta a bőröndömet és levitte magával. Én pedig felöltöztem, aztán követtem.

Nem sokkal tizenegy előtt indultunk csak, hoppanálva. De még indulás előtt hagytam, hogy Dorea átöleljen.

- Nagyon vigyázz magadra, Aly – suttogta úgy, hogy csak én halljam és abban a pillanatban már tudtam, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok. Döbbenten néztem rá, de ő csak a szájára tette az ujját és azt válaszolta, hogy majd karácsonykor megbeszéljük. – Őszintén örülök, hogy megismerhettelek.

- Én is – suttogtam elszorult torokkal. Nem kellett semmit mondanom, az arcomra lehetett írva, hogy mennyire.

- Mehetünk? – kérdezte Sirius, én pedig bólintottam. Megragadta a kezem és a következő pillanatban már a King Cross pályaudvaron álltunk.

- Most pedig át kell mennünk a falon.

Összevontam a szemöldököm, mire Sirius elégedetten felnevetett. Pontosan ezt a reakciót várta tőlem, pedig én nem azért lepődtem meg. Hanem azért, hogy ezt most komolyan el kell mondania? De persze igen. Hiszen én elméletileg most voltam itt először.

- Gyere, fogd meg a kezem – húzott magához és átrántott magával a falon. A kilenc és háromnegyedik vágány semmit nem változott. Bár talán sokkal vidámabb volt. Az én időmben az emberek féltek, és a vonat mindig más útvonalon közelítette meg Roxfortot. Itt bizonyára még csak egy volt. A diákok és búcsúzkodó szülők egymást lökdösődve közlekedtek, mindenhonnan kiabálás, nevetés és búcsúszavak röpködtek.

James már itt várt minket és a tekintetével a tömeget pásztázta.

- Vajon, hol lehetnek? Remus sosem szokott késni… - mondta izgatottan, mint egy kisgyerek, aki a játékára vár.

- Biztos mindjárt itt lesz, még foglalnunk kéne egy jó fülkét – válaszoltam nyugodtan, de mintha Jamest a fülkekérdés egyáltalán nem zavarta volna.

- A fülke miatt ne aggódj – magyarázta meg Sirius halkan. – Minden évben ugyanott ülünk, senki sem meri elfoglalni.

Meglepetten nevettem fel.

- Micsoda hierarchia…

- Ami jár, az jár – kacsintott rám, aztán ő is elkezdte keresni a barátait a szemével. Néhány perccel később ki is szúrta a sápadt Remust. Nem értettem, hogy mitől ilyen beteges az arca mindig. Borostyánszínű szemei alatt sötét karikák díszelegtek, kiáltva, hogy a tulajdonosa még mindig nem aludta ki magát.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. Kezet fogott Jamesszel és Siriusszal, majd két puszit nyomott az arcomra. Egy kicsit meglepődtem a közvetlen gesztuson. Habár egyikük sem adta a tudtomra egyszer sem, hogy nem tartozom közéjük. Mintha már én is Tekergő lennék.

- Ott van Peter! – kiáltott fel James vidáman és intett egy kövérkés izzadt arcú fiúnak. Meglepetten néztem az ismeretlenre. Annyira nem illett közéjük, hogy az már égbekiáltó volt. Bátortalannak tűnt, már csak annak alapján is, hogy amikor rám nézett félősen mutatkozott be, kicsit dadogott is. Ő lenne Peter Pettigrew? El nem tudtam képzelni, hogy olyat merjen tenni, amivel kivívja bárkinek is a haragját. Amolyan szürke egér volt, aki szeret megbújni a sarokban.

- Gyertek, szálljunk fel – indítványozta Remus, és mindannyian megindultunk a poggyászainkkal. Remus, Sirius és James egyszerre nyúlt segédkezve a csomagom után, amin mindenki nevetni kezdett. Olyan aranyos helyzet volt, hogy talán sosem felejtem el. James volt végülis a leggyorsabb, így neki köszöntem meg a segítséget. A vonat fájdalmasan ismerős volt. Azonnal elkomorodtam, amikor megpillantottam a folyosót és a fülkéket. Sirius összevont szemöldökkel nézett rám, amikor a korábbi mosoly szinte lefagyott az arcomról és elfordítottam a tekintetemet. Szótlanul követtem inkább a négy fiút, akik hirtelen megálltak az egyik ajtónál. Mondhatni döbbenten. Egyedül James arcán jelent meg egy boldog mosoly.

A fülkéjük ugyanis foglalt volt. Három lány ült bent, az egyiküket felismertem, Lily Evans volt.

- Hé, Evans, ez a mi fülkénk – csattant fel Sirius felháborodva, nem törődve James dühös arcával.

Lily először meglepetten majd dühösen nézett fel.

- Nincs kiírva a nevetek – jegyezte meg végül hűvösen. – Egyébként sziasztok – köszönt, és inkább rám nézett, mint a fiúkra. A többiek is elmotyogtak egy köszönést, aztán megint jött a kínos csend.

- Leülhetünk? – kérdeztem meg végül. Lily nem tűnt túl boldognak, bosszankodva nézett Jamesre, majd sóhajtott egyet és bólintott.

Jamesszel madarat lehetett volna fogatni, de szerencsére csendben maradt. Illetve csendben vigyorgott tovább. Én Sirius és egy fekete tüsi hajú lány közé kerültem. Hamar beindult a beszélgetés, mindenki vidáman tárgyalta ki a nyár eseményeit. Döbbenetes volt, hogy Sirius és James mindig tudott valamiről beszélgetni, annak ellenére, hogy egész nyáron össze voltak zárva.

- Hogy telt a nyarad, E… Lily? – kérdezte hirtelen James. Lily félrenyelte az előbb ivott üdítőjét. Meglepetten nézett a fiúra, mintha most látná először. James rám kacsintott. Egy kicsit rosszul éreztem magam. Most tulajdonképpen mit is csinálok? Nem akarom összehozni őket, csak Jamest akarom boldognak látni. Remélem, ez nem jár együtt egymással, mert különben sosem születek meg.

Lily kivételesen nem mondott semmi rosszat Jamesről, helyette tényleg a nyaráról kezdett mesélni. Ekkor lépett be az amúgy is zsúfolt fülkénkbe egy ismeretlen srác.

- Sziasztok! Alice, már mindenhol kerestelek – mosolygott rá a tüsi hajú lányra, aki boldogan pattant fel és ölelte át.

- Nem is meséltem, Frank és én összejöttünk a nyáron – nézett körbe. Én nem egészen vettem a fonalat, nem volt lényeges információ.

- Ideje volt, hogy te és Longbottom – jegyezte meg a harmadik lány, Lily másik barátnője. De ezúttal én kaptam egy kisebb fajta sokkot. Hogy mondta? Longbottom? A neve Frank Longbottom? Az nem lehet… ekkor néztem a lányra. Alice a neve. Frank és Alice Longbottom. A világ megfordult körülöttem, a többiek beszélgetését már csak monoton zöngésnek hallottam.

- Rose, nyugodtan hívd csak Franknek, olyan unalmas már ez a vezetéknéven szólítás…

- Hé, Aly… minden rendben? – kérdezte James hirtelen, de a torkomban nőtt gombóctól nem tudtam megszólalni.

- Riana? Hahó? – csatlakozott hozzá Sirius aggodalmas hangja, de előttem csak Neville arca lebegett és hogy ezek az emberek itt körülöttem… egytől egyig halottak lesznek. Egyedül talán Sirius nem, de őrá a halálnál is rosszabb sors vár…

Neville… szegény Neville… Talán ha nem megyek Harry után, a helyén marad…

- Tessék, egy kis víz – nyújtott át hirtelen egy poharat Lily. Zavartan kezdtem felvenni a külvilág fonalát. Mindenki engem nézett.

- Köszi – motyogtam nagy nehezen és gyorsan lehajtottam. Nem reagálhatok így mindenre, össze kell szednem magam.

- Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

- Persze – mosolyogtam rá mindenkire, de úgy tűnt, hogy Siriust és Jamest nem nyugtattam meg. Akárhányszor így viselkedtem, mindig olyan gyanakvó aggodalommal méricskéltek… jobban kéne őriznem a titkomat, mert különben mindent tönkretehetek. Még jobban. Sirius figyelmét az sem kerülte el, hogy akárhányszor fékezett a vonat, én összerezzentem. De ezek után jobban figyeltem, és próbáltam kerülni Alice és Frank tekintetét. Megtudtam, hogy Alice teljes neve Alice Prewett, a másik barátnőjük pedig Rose Montgomery. Lily és James pedig talán először tartózkodtak egy légtérben veszekedés nélkül, ami senkinek nem kerülte el a figyelmét.

Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt az új fejezet :) Próbáltam egy kis izgalmat is csempészni ismét Adriana emlékeivel. Lily és James kapcsolatát pedig megpróbálom majd nem sablonosan megoldani, az már egy kicsit unalmas, hogy folyton veszekednek :) De persze fognak azért is :) Remélem tetszett!