13. fejezet: Kérdések válaszok nélkül

Nem is emlékeztem, hogy hogyan jutottam vissza a kastélyba, de amikor legközelebb feleszméltem már az ágyamban feküdtem és Sirius szavai zsongtak a fejemben. Nem arról van szó, hogy megsértődtem volna, inkább úgy hatottak rám, mint egyfajta hidegzuhany. Felébredtem egy álomból, amely arról szólt, hogy megváltom a világot. Még csak néhány hete voltam itt, apa csak néhány hónapja találkozott velem, hogyan várhatnám el a bizalmát? Most már láttam magam a szemükkel, én voltam a különös idegen lány, aki annyi mindent képzel magáról, de nem ad semmit a bizalmukért és a barátságukért cserébe. Hisz mit adtam én Jamesnek? Siriusnak vagy Remusnak? Sirius segített nekem leküzdeni a fóbiámat, megmentette Jamesszel és Lilyvel az életem… de mivel háláltam meg? Csendes tervek szövögetésével és azzal, hogy beleavatkoztam az életükbe.

Változtatnom kellett, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy hogyan. Arra is gondoltam, hogy megkeresem Dumbledore professzort, ő talán ismerte a válaszokat. De azóta kerültem őt, amióta csak idekerültem. Eleanor támadása után is megúsztam a vele való találkozást. Az én időmben már nem volt akkora hatalma, de kitartóan szervezte a Voldemort elleni ellenállást, annak ellenére, hogy már túl öreg volt a harchoz. Mégis úgy ismertem meg őt, mint aki mindenre ismeri a megoldást. Különösen Harryt kedvelte, de rám is úgy nézett, mintha különleges lennék.  Aztán meghalt és apából még egy csepp reményt tűnt el.

Másnap reggelre el is határoztam magam. Alvás helyett gondolkodással töltöttem az időmet, jobb ötletnek tűnt, és nem mintha képes lettem volna aludni. Dumbledore elég okos ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. Az egyetlen ember, aki talán nem tenne ostobaságot, ha tudná a jövőt. James egész biztosan nem kezelné jól a dolgot, Siriusnak hogyan mondhatnám meg, hogy börtöntöltelékként éri a halál? Már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnom a csevegésre. Vasárnap reggel révén, talán illene várnom estig, addig meg is írhatnám a leckéimet, valamint beszélhetnék Remusszal is.

- Jössz reggelizni? – kérdezte Lily mosolyogva, mielőtt követte volna Alice-t és Melanie-t. Álmosan pislogtam rá, egy pillanatig haboztam, féltem a Tekergőkkel való találkozástól, de aztán bólintottam. Villámgyorsan összekaptam magam és már követtem is.

- Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz – mosolygott rám érdeklődve és mintha tényleg foglalkoztatta volna a hogylétem.

- Persze, minden rendben – feleltem, aztán gyorsan beszélgetni kezdtem vele valami egészen másról, minél hosszabban, hogy addig se kelljen gondolkoznom. A folyosók néptelenebbek voltak, mint eddig bármikor, a diákok többsége átaludta a vasárnap reggelit. Reménykedtem benne, hogy a Tekergők is így tesznek, hiszen nem aludtak egész éjjel.

De nem volt túl nagy szerencsém, ugyanis Sirius már nagyban falatozott, amikor megérkeztünk. Szinte biztos voltam benne, hogy miattam kelt fel, hogy megvédje a titkukat. Remus biztos a gyengélkedőn volt, James és Peter pedig aludt. Vajon, mi lehet Peternek a szerepe a teliholdas éjszakákban? Erre még nem jöttem rá egészen.

- Jó reggelt – köszöntöttem Siriust, mire ő félrenyelte a falatot. Olyan kialvatlanul nézett ki, hogy majdnem felnevettem. Tudom, tudom, ez nem szép tőlem. De megpróbáltam lazábban kezelni a dolgokat. Szúrós tekintettel köszönt vissza, még Lilyvel is barátságosabb volt. Na puff neki, ez egy hosszú beszélgetés lesz.

- Hova sietsz így, Lily? – kérdeztem néhány perccel később, ugyanis az említett lány úgy lapátolta magába a reggelit, mintha az élete múlna rajta.

- Sietnem kell a könyvtárba a bájitaltan miatt. Még neki se kezdtem…

- De hát nem csak a jövő hétre kérte?

- De igen, de jobb, hogyha minél előbb nekiállok. Gyűlölöm az utolsó pillanatokat.

- Hmm – bólogattam, és közben ismét Sirius felé fordultak a gondolataim. Nem is értettem, hogy miért tartom ennyire fontosnak a véleményét. Talán azért, mert az apám barátja volt? Vagy talán azért, mert már az enyém is? Inkább az utóbbira tippeltem volna.

- Beszélhetnénk? – nézett rám komoran Sirius, éppen abban a pillanatban, amikor lenyeltem az utolsó falatomat. Lily már elviharzott, a többi Tekergőnek pedig még mindig nem volt nyoma.

- Persze – feleltem könnyedén és igyekeztem leküzdeni a torkomban növekvő gombócot. Csak némán követtem őt egészen addig, amíg meg nem álltunk egy kihalt folyosón.

- Sajnálom azt, ami történt – sóhajtotta, én pedig meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Bocsánatkérés? Gyorsan folytatta, mielőtt beleélhettem volna magam. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, de nem így kellett volna a fejedhez vágnom. Csak azért kérek bocsánatot, amiért így estem neked. Nagyon dühös voltam, miattad majdnem katasztrófába torkollott az este…

- Sajnálom – kerestem a szavakat, de nem éreztem semmit, ami eléggé ideillő lett volna. – Én nem akartam, én csak aggódtam miattatok.

- Miért? – kérdezte csendesen.

- Mit miért? – kérdeztem értetlenül.

- Miért aggódsz értünk? Miért vagyunk neked annyira fontosak, hogy veszélyeztesd miattunk az életed?

- A barátaim vagytok – feleltem zavartan.

- Megmenteném Jamest, Remust és Petert, akkor is, ha az életem múlna rajta – bólintott Sirius. – De én már hetedik éve ismerem őket, hét éve ők a családom. Te még csak pár hónapja ismersz minket. Szerelmes vagy Jamesbe?

- Tessék? – döbbentem meg.

- Látom, ahogy ránézel – közölte keserűen, valami különös csillogott a tekintetében. – Csodálattal, szeretettel.

- Nem vagyok szerelmes Jamesbe – szólaltam meg halkan. Talán most kellett volna elmondanom neki mindent, de azzal talán a hátralévő éveit is tönkretenném. Nem lehettem ennyire önző. Először Dumbledore-ral kell beszélnem.

- Mindegy, nem kell magyarázkodnod, de csak hogy tudd, James Lilyt szereti és soha nem fog más lányt szeretni. Ismerem őt – tette még hozzá, én pedig keserűen bólintottam. Ezt észrevettem én is.

- Ami pedig Remust illeti… - folytatta tovább idegesen. – Senkinek nem árulhatod el, amit láttál és megtudtál, megértetted?

- Azt hittem, hogy egyértelmű, hogy igen.

- Rajtad képtelenség kiigazodni - vonta meg a vállát. – Egyszer olyan közel vagy hozzánk, mintha közénk tartoznál, egyszer pedig olyan távoli vagy, mint egy idegen.

- Nem azért nem beszélek magamról, mert nem bízom bennetek. Egyszerűen csak… ez sokkal bonyolultabb mindennél, mint amit el tudnál képzelni.

Ezt nem kellett mondanom.

- Talán megpróbálhattad volna, nem vagyok ostoba – sziszegte, majd sértődötten hátat fordított és elvonult az ellenkező irányba. Ezt már megint jól megcsináltam…

Ideje beszélnem a professzorral.

Még aznap délután sort kerítettem rá, szerencsésen elkerültem addig a Tekergőket. Reszketeg léptekkel indultam el az igazgatói iroda irányába. McGalagonytól már korábban elkértem a jelszót, így nem ütköztem semmiféle ellenállásba a kőszörnynél. Ironikusnak tartottam mindig is Dumbledore irodáját, túl mágikusnak hatott. Olyan volt, mint valami mesebeli zug, kőszörnnyel és lángoló főnixmadárral, valamint halott igazgatók portréival.  Mindig is kirázott a hideg, ahogy végignéztem a képeken, most sem történt másképp. Dumbledore az asztala mögött ült, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek azon, hogy csakígy rátörök. Félhold alakú szemüvege felett átható kék tekintettel figyelte, ahogy lassan összeszedem magam. De mire megszólaltam volna, keresztbefonta a kezeit és megelőzött.

- Üdvözlöm, Miss Porter. Miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen, de volt valami furcsa a tekintetében. Mintha gyanakvás csillant volna a szemeiben.

- Elnézést a zavarásért, Dumbledore professzor… Én… csak… nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Önnel.

- Bizonyára most készül magyarázatot adni arra, hogy miért nem lelhető fel magáról semmilyen adat és információ. Ha nem tévedek, persze.

- Lenyomozott engem? – bukott ki belőlem meggondolatlanul. Elszégyelltem magam, de a professzor egyáltalán nem tűnt bosszúsnak, inkább olyan volt, mint aki nagyon jól mulat.

- Minden roxfortos diákról van egy nyilvántartás. Általában nem ütközök akadályokba. Ilyesmit jelent, hogy születési adatok, szülők neve, stb. Javítson ki, ha tévedek, de hiába néztem utána, olyan, mintha Alyana Porter nem is létezne… senki sem hallott magáról semmit. Legalábbis addig, amíg fel nem tűnt a Potter-birtok határában. Ne haragudj ezért, teljesen rutin dolog, ez amolyan papírmunka. Legalábbis annak indult, de felkeltetted a kíváncsiságomat. Természetesen, ha megosztasz velem némi információt, azok az irodán belül maradnak. Senki nem tudja meg, ha nem akarod.

- Rendben – bólintottam. – Maga szerint megtörténhet-e egy olyan dolog, ami minden természeti és mágikus törvénynek ellent mond? Ami még soha nem volt példa és nem is létezik rá magyarázat?

Dumbledore felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, hogy a kérdéseimmel kissé összezavartam.

- A mágia sok mindenre képes, természetesen léteznek lehetetlen dolgok, de… miről is beszélünk pontosan?

- Adriana Potter az igazi nevem – sóhajtottam.

- Nos, ez megmagyarázza, hogy miért a Potter-birtokon tűnt fel, de akkor a Potter család, hogy hogy nem ismerte fel Önt? És miért kellett nevet változtatnia?

- 1981-ben születtem és James Potter az apám.

A mosoly ezúttal lefagyott a professzor arcáról. Kifejezéstelen arccal nézett rám, mint aki alig hiszi el, amit hall.

- Nos… tudom, hogy ostobaságnak hangzik, de egyszer csak itt találtam magam a múltban.

- És miért nem keresett lehetőséget arra, hogy azonnal visszatérjen? Miért kezdte meg a tanévet? Miért illeszkedett be az apja barátai közé? – záporoztak a kérdések a professzor szájából.

De aztán megválaszolta a saját kérdését.

- Mi történt magával a saját idejében, hogy vissza se akart menni? – kérdezte csendesen.

- Sok rossz dolog történt abban a korban, azért maradtam, hogy legalább az apám életét helyrehozzam. A hetedévben történt vele valami, ami teljesen megváltoztatta őt és a kapcsolatait. Meg akartam tudni, hogy mi történt és segíteni neki.

- De nem lehet csakúgy megváltoztatni a múltat.

Szomorúan bólintottam.

- Azt hiszem, hogy megkevertem néhány dolgot, és félek, hogy még nagyobb galibát okozom.

- Nem szabad játszani az idővel… Adriana. Belegondoltál már abba, hogy amíg te itt vagy, addig mit gondolnak a saját időben, hová tűntél? Egyáltalán… belegondoltál abba, hogyha megváltoztatod az apád életét, talán te meg sem születsz? Vagy ebben a korban ragadsz örökre, vagy vissza mész és egyszer csak eltűnsz. De az is lehet, hogy abban a pillanatban eltűnsz, amint megváltozik a jövő.

- De ha eltűnök az olyan, mintha meg sem születtem volna…

- Azért mert…

- Tudom, de ha nem születek meg, nem tudok visszajönni, és ha nem tudok visszajönni…

- Nem változtatod meg a jövőt, és mégis megszületsz. Paradoxon. Ezekre a kérdésekre senki nem ismeri a választ. Ezért űzöl veszélyes játékot, nem tudjuk mi fog történni. Az apádat se tenné boldoggá, ha meghalsz az ő boldogságáért.

- És ha már nincs kiért élnem? – kérdeztem csendesen. A keserű emlékek elárasztottak, de nem sírhattam az idős Dumbledore előtt.

- Nem szabadna ilyet kérnem tőled, de mesélnél nekem a jövőről?